Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - A csapdában

Nyakas tisztában volt a helyzettel. Zebencsák rejtett hurokkal fogott meg itt egy fáczánt. — Adj isten jó reggelt! — hangzott egyszerre a nagy csöndességben. Zebencsák előrebicsaklott s a puskájához kapott. Tufferflucht! mormogta s meredt szemmel bámult a kísértetre. — Nyakás, te vagy? hol ide jöttél? — kérdezte, törve a magyar szót. — Rókát kell kénezni a Kisasszony-völgyben. De az imént, mintha itt járt volna a róka, — mondta a vénség jelentősen. — Dáhogy! dáhogy! itt nincs volt róka?! — hüledezett a morva. -— Erigy csak Nyakás, arra erigy — (integetett a Kisasszony-völgy irányába). Nyakas kiegyenesedett. Mind a mái napig «Zebencsák úr» volt neki ez az ember, aki rendelkezett vele. A vadőr volt az áthidalás a tisztiszemélyzet meg a cselédség közt. Tetszett-nemtetszett: respektálni kellett, mert annak törhette nyakát, akinek akarta. Tudod mit, Zebencsák, — kezdte a vénség, — jobban értesz te a kénezéshez; erigy te ma oda. — Aa—á! — hördült föl a morva, és nyitva maradt a szája. Megértette a fönhéjázó hangból, hogy Nyakas tud valamit. Egy darabig meredten nézett rá, azután keserves mosolyra torzította a száját. — Hehe! Nyakás, — hehe! Elfáradtad ? Igyad palinka — kortyinkat. (Elővette a kis kulacsot, amelyből csak úgy dőlt a krumpli-pálinka szaga.) Nyakas nagyot húzott belőle s amint visszaadta, a kénzsinórt is a vadőr markába nyomta. — 239 — 18*