Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Ahol a gólyahír nyit

azzal elárúlja, hogy bízik az észrevétlenségben, s reményli, hogy elmegyünk mellette, fel nem fedezzük búvóhelyét. A pákász oda se néz, lépését nem lassítja; oldalogva, félkörben halad a ruczapár felé. Kanyarodó, szelíden hajló vonalban közeledik ; a ruczák látásból jól ösmerhetik, nem vadidegen nekik; szokatlanúl magokhoz eresztik. Kerezsi egyre csak maga elé néz, de azért érzi a szeme sarka: hol lapúl a gácsér, amelynek a tarkasága kiválik egy kicsit. Alighogy odapislant, találkozik a szemök. A gácsérkának se kell több: kirúgja magát fektéből s szárnyra kap. Most a tojón a sor, hogy kövesse a példát. De alighogy fent vannak, megint csak udvarias a gácsér s maga elé ereszti a párját. Ez már így szokása neki. Kerezsi utánok néz. Látja, hogy megint a tojó száll be előbb a zsombikosba; a gácsér mindenütt veletart. — Jó, jó, — mondja magában az öreg, — magam is így gyakoroltam valamikor. Lassan megy tovább, be a nagy zsombikosba, ahol egy ponton, az ér folyása mentén, a füzes-sziget alatt vidravasat tett le a sekély vízbe. Már odáig nyomorodott, hogy puska sincs a vállán. Már csak holmi tőrökkel pótolja a régi gyönyörűségeket, amik a vadászatban voltak. Amint a füzes-szigetre ér, lemereszti szemét a partra, ott keres a nedves, sáros talajon valamit. Hamar meg is találja. Furcsa, egymás mellett ferdén haladó, úszóhártyás kis tenyerek lenyomata látszik a sárban. Itt járt a haltigris. Itt megállott, ólálkodott, lesett, az látszik abból, ahogyan körülsimította megfordúltában farkával a sarat. Most hirtelen eltűnik a — 228 -