Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

I. ÁLLATJELLEMEK. - Pusztai sas

testtel mulatoznak a magok módja szerint, gyepet uzsonnáznak. A figyelő sas, nagy testétől alig várható gyorsasággal üt rajt a gyanútlanok leggyámoltalanabbján ; kiterjesztett szárnynyal rohan neki, egy suhintással a levegőbe lódul s épp akkor veti rá magát a holtra rémült élhetetlenre, amint a föld alá igyekeznék. Azt a nyomorúltat semmi sem menti meg. Arra sem érdemes, hogy rendes ebédlőjét keresse fel vele a kóborló zsivány; elnyeli itt, helyben. Erős csorrát a földhöz dörzsöli a lakoma után. Szegényes uzsonna volt biz ez; hunczut, aki beéri vele: ezt gondolja. Ugrálva indúl neki s kiterjeszti aközben a szárnyát, két másodpercz múlva zuhogó neszszel emelkedik. Egyetlen szárnycsapással magasrakerűl a kútágas fölé. A satnya gém elszánja magát s riogva kap szárnyra; ahogy bír, úgy menekszik toronyiránt, neki a semminek. Kénytelen vele, mert róka motoszkált mellette az imént. A sas aligha túlságosan éhes, nem üldözi. Ösmeri már a keserves böjti pecsenyét, ami az ilyen apró halon élősködő legényből kikerül. Csupa véznaság annak mindene. * Fel-fel a magasba! . . . Vissza csak megint oda, ahol a felhő közt felhőnek látszhatik a sas is. Ahonnan ellátni a ködös messzeségbe; túl a pusztán, túl a fehér viskókon, amerről jön az ember, a magányos puszták halálos ellensége. A mérhetetlen magasságból másnak látszik minden, ami lent van. Onnan összefolyik az üres pusztaság a tanyák területeivel s olyan kicsinynek látszik, hogy a sas maga is csudálkozhat: hogyan fért el rajta.