Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

II. HANGULATOK. - Vén asszonyok nyara

Hát még ha az ákácznyílás ideje eljön! Az akáczvirág adja a mézek mézét. Olyankor részeg a kaptárak minden lakója a boldogságtól. Most ősz van és a virágmézet csakúgy csipegetiktallózgatják a méhek. A szőllőhegy felől egyforma, ütemes csaholás hallatszik; megismerem a félszemű korcsmáros korcs kopójának a hangját. A beste-férge mindig magában jár vadászni; nem is hederít a gazdájára. Ha egyszer kisurranhant a palánkos udvarból: lába közé kapja a farkát, minthogy tudja a bűnét, s a kertek alatt láttatlanúl lohol a mezőre a hasas nyulakat hajkurászni. Ez a kedvtelése. Addig bújja a legsűrűbb kölest, mohart, kendert, amig kiugrat onnan egy poczakos nyúlmamát. Tudja már a hunczut, hogy az elnehezedett nyúlné ilyen rejtőző helyeket szeret legjobban. A tarlót, a hol az erős süldő fekszik, ez a sánta kutya nem is járja. Neki a rosszfutó, nehéz mámi kell; azt addig-addig hajtja, a míg elgyöngül s nem bír futni. Persze, hogy csúnya gyilkolás a vége. Nincs a faluban senki, aki annyi nyúlpecsenyét ennék, mint ez a bitang Kurjancs. Most is «passziózik». A szőllőhegyen hajkurász végig valamit. Esküdni lehetne rá, hogy az is «várandós» nyúl; — a szőllő sűrűn benőtt, vadkomlós árkából verhette ki. Puskadurranást hallok s arra elcsöndesül a csaholás odafent. Bizonyos, hogy a csősz váltotta be régi fenyegetését s ólmot etetett az orvvadász-kutyával. «Nesze neked Kurjancs!»—gondolom magamban megelégedetten. Ennyi az egész gyászbeszéd, amit a gaz kártevő érdemel. * — 141 - 9*