Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

II. HANGULATOK. - Bolyongás

nem is szólva, hogy minden béka és minden siklókigyó, amit bekapkod, szintén kára a mezőgazdának. Hisz' béka és kigyó a legkitűnőbb rovarirtó. Sokkal különb a gólyánál, amely csak a jókora szöcskéket szedegeti, de az apró növénypusztítókkal semmit sem törődik. Ő gólyasága nyugodtan vadászgat. Övé itt a világ. Egy bokron sordély serreg, azt kíváncsian hallgatja egy kicsit, aztán megindul feléje. Srrrr! mondja a sordély mégegyszer, utoljára, s hirtelen szárnyra kap. Nem tetszik neki az a nagy közelség. Nehézkes, remegő röpüléssel oldalog el vagy húszölnyire s leszáll egy ökörfarkkóró tetejére. Onnan sistereg bele megint egyhangú dalával a csöndes, nyáreleji levegőbe. Aztán jönnek a fecskék, a suhanó, villámgyors repülési! frakkosok, és elkezdenek keringeni a gólya körűi. A «hosszúlábú» tudniillik minden lépésével egy sereg apró legyet s szúnyogot hajt ki a füvek közül, arra vadászik a csivikélő népség. Szemközt fújdogál velők a szél, nekitámaszkodnak a levegő áramlásának s lassú szárnyverdeséssel szinte lépegetnek benne, láb nélkül is. Ez a csöndes előrehaladás az aratás. Ilyenkor kapkodják el a fű fölött csapkodó legyecskéket; — aztán hirtelen visszakanyarodnak, rábízzák magokat a szélparipára s nagyot kerülve, lendűlnek megint a gólya felé, aki bizalmasan tekintget jó ösmerőseire. * Elüldögélnék itt óraszámra; de már esteledik s az énekes pacsirta is lekívánkozik a magasból. Bolyongva járom a pusztaságot s toronyiránt ballagok keresztül rajta a rozsföldek felé, amelyek innen nézve mozgó, hullámzó, hamvas-zöldet mutatnak. - 133 —