Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

II. HANGULATOK. - Bolyongás

szítője. Mert sokszor van úgy, hogy betelünk a lármával, a sokadalommal, a zűrzavarral és egy kis csöndet kívánunk, valamint a fáradt ember kívánja az alvást, az üdítőt. Legkegyetlenebb büntetés a kínaiaknál, hogy nem engedik a bűnöst aludni. Amikor már félholt a szemére nehezülő leküzdhetetlen álomvágytól: akkor izgatják legjobban mindenféle mesterkedéssel, hogy végre meg kell őrülnie a nyomorultúl agyonkínzottnak. Hát a világ örökös dübörgése, mozgása, millió hangja, nyugtalanítása és izgalma jobb-e? Nem természetes-e, hogy ösztönszerűleg vágyunk néha menekülni ebből a hajszás társadalmi életből, amelynek a forgatagában mindig csak megfeszített idegzettel tudhatunk a helyünkön maradni? De a magánynak olyannak kell lennie, hogy mégis érezzük benne szabadságunkat a zajos világba való visszatérésre. Amikor elég a csendből, az egyedűlvalóságból, akkor meg legyen rá a mód s a lehetőség, hogy megint emberszót halljunk s örvendhessünk azoknak, akiket szeretünk. Enélkűl a magány jóformán épp annyi, mint a sír. Még rosszabb is lehet, mert a sírban legalább nincsenek érzések; ellenben az egészen magában élő ember a saját maga tetszhalott mivoltának a tudatában kínlódik tovább, keservesen. Igaz, hogy a kiknek senkijök sincsen, azokra a nyüzsgő embertömegek közt is sivár magány vár. De a legnagyobb elhagyatottságban is kicsirázhat még a reménység, hogy nem veszett el minden, — majd akad valaki, aki velünk érez, aki közeledik hozzánk. Akit valami czímen a mienknek tarthatunk. De Robinzon szigetén senki sem volt!... - 130 —