Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324
II. HANGULATOK. - Beszélő nádak
nak. A szellő kicsalja őket az ingovány szélére, ott kékes fénynyel lobogva lejtenek nesztelen tánczokat; mint egyegy tündér-szem, úgy égnek; s kialszanak, meghalnak, ha a tündér lezárja a szemét. Aztán jönnek fénytelenül is a szellő szárnyán. Már nem látni őket, csak érezni megborzongató harmatos csókjokat; ajkokról a mocsár világának lankasztó erjedése keveredik bele a pusztai virágok illatába. Fent, a magasban, elhúz egy éji gém s recsegő hangon kiabálja, hogy mindjárt itt az éjfél. A puszta éjszakájába belenótázik a trillás tücsök s messziről, mintha a kolomp rekedt kongását hallanám. Szelid minden és álomba ringató. A fuvalmak gyöngéden czirógatnak. Kísértet sehol sincs. Az égen halványul a csillagraj; az azt jelenti, hogy már hajnalodik. S a hajnal meghozza a rónaság ködét, a mely mintha élne, úgy libben, mozog, költözik. Egy fehér tenger, amely elárasztja a síkot s lassú hömpölygéssel takar be rajta mindent. A nap első sugarától végtelenül finom foszlányokra szakad s megopálosodik. Mintha tejbe mártott szivárvány volna, amelynek a szinei megolvadva folynának egymásba. S jön a hatalmas, égő istenség, maga az ősélet, a lángok apja: a nap ! Süt rám és szívja a meleg föld illatát, a melyhez fogható nincs széles e világon. Ez az igazi élet, ez az egészséges hév, a mely forralja, pezsdíti a vért, anélkül, hogy beteges lázat támasztana benne. A virágos mezőn millió csillogó gyémántszem él, a miben a méh nézegeti magát; a vetés hullámát ha nézem, vágy fog el, vajha habkönnyűséggel fekhetném rá arra a lendűlő hullámra, a mely vinne, hempergetne magán, sén érezném a búza zöldjének selymes, puha simogatását.