Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

II. HANGULATOK. - Beszélő nádak

A csónak kint volt már a parton: A keskeny ér, amelyen kieveztem, ezüstösen csillant meg az alkonyat pírjától. A nádak még beszéltek odabent, de azt már nem hallhattam. Kint voltam a rónán. * Jártam gyönyörű hegyvidékeken ; ösmerem az erdő csudaszépségeit. A fák beszédét, zúgását, suttogását; az árnyék-tánczot, amit a lomb tánczol; a titkos halk hangokat, amik a sűrűség mélyében születnek; a zöld szín százféle változását, ami az erdőt tarkává teszi. A lomb közé szűrődő napsugarat, amely rezegve fúrja be magát a leveles galyak közé s elpihen az erdei pázsiton; a dalt, amit fülemile és rigó dalol; a mélységes csöndben felharsanó riasztót, amit a bak-őz hallat, ha meglepetés éri. A halkan, mormolva surranó csermelyt és patakot, amelynek kristályos vizében pisztráng játszik, a pásztorkürtöt, ami elzúg estennet egyik hegyoromról a másikig ; a szakadékokat, amelyek közt a némaság kísértetei bujdosnak; az erdei tavat, amelynek szélét a kígyóvirág kék fürtje díszíti. Töltöttem kint a rengetegben magányos éjszakákat, amikor nem volt más hang, csak a lángbagoly sírása s a holdat ugató róka vakkantása. Fürödtem az erdő hajnali harmatában, amikor a galyról minden mozdúlatomra cseppfolyós igazgyöngy hullott ezrével, százezrével. Láttam a napot, amint tüzes arczát a fák koronája fölé emelte s aranyat hintett a holló fészkére. Láttam a holdat, hogyan bujdosott az erdő ősfái közt, mint a szerelmes trubadúr, aki a kedvesét várja az éj árnyé— 121 - 9*