Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

II. HANGULATOK. - Alkonyat

ember arra bandukol: ugyancsak megrezzen a nagy csapkodásra, amit a közelből kiszálló remek madár művel. A galambok mind ide járnak alkonyattájt, inni, a kopolyához. Itt van a kopolya nem messzire. Egy kerek kis tó az; sűrű magas nád veszi körűi; a nád közt vizicsirke bujkál s nádirigó költ. A tó körűi néhány vad körtefa áll őrt. Gyönyörű nézni, hogyan kering a sok szomjas madár a zöldvizű tavacska fölött, ívesen, nagy körökben, amíg le mer a szélére szállni. A galambféle mohón siet a part felé hömpölygő apró hullámokhoz s nagy kortyokban nyeli a nem éppen hűs italt. Ha betelt vele, egyet ráz a fején; attól szerteföcscsen ami apró harrnatcsöppecske még a csőrén maradt; — aztán vígan kap fel újra s jön ide az éji szállást kínáló nagy fák valamelyikére. A sunyi vizicsirke megszokta már az állandó vendéget s nem törődik vele. Negédes tipegéssel futkos a nádas szélén; szárnyát leereszti, s rövidke farkával billent egyet-egyet, miközben elkap a nádról valami rovart. Nagy jóérzésében pittyen is hozzá néha. Száll a nap lefelé s olyan melegen búcsúzgat tőlem, hogy már alig állom a csókját. Csöndesen változtatok helyzetet a gyepen; oldalt fordúlok, nyugat felé. A mező arra sugárködben fürdik, s a zöld színbe kellemes, lágy káprázattal keveredik el a sárga arany, aminek egy félóra múlva nyoma se igen lesz már. A szemem most majdnem egy vonalban van a föld színével; messzire látom így az ezer meg ezer apró rovart, — 107 I •