Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

II. HANGULATOK. - Alkonyat

Az ősz aztán meghozná a hervadást nekem is; elsorvadnék, lehullanék szélrázta gályámról. Libegve, mint a bágyadt pille. Ráfeküdném az elfonnyadt fűre; ott lassankint szétmosna az eső; a szél megfeketítene : az uj tavasz belőlem már semmit sem találna : elmúlnám egészen, — mint az álom. Ó, hogy iszonyodnám akkor a földtől, amelyhez mire leérek, halottá kellene már válnom !... Én mesemondóm, én altató dajkám, rezgő nyárfa, susogj, tapsolj tovább!... Mintha kis kígyók bújnának egymáshoz, úgy hajlik egybe a két fa lengő galya. A szél megmozdít egyet; az gyöngéd biztatással lódítja arrább a társát, amíg minden ág, amíg az egész fa meg nem érzi a szelíd nógatást. Kezdődik attól a hajlongás, a bolondos menüett, ami egymás közelébe viszi a találkozni vágyó leveleket. Hogy fél valamennyi! Milyen tapogatódzva keresi a neki való helyet, a hozzá való társat! Ahány, annyifelé kívánkozik; szinte daczoskodik egynémelyik: ő biz nem enged, nem hajlik arra, amerre a goromba szél fújja. De végül mégis engedelmeskedik. Elvegyűl az egy irányban futó tömegbe, ahol nincs különbség, sem neheztelés, csak gyöngéd barátság és egyetértés. A napsugár múló, fényes ábrákat rajzol elém a fűre. Játékott most minden: a fény változása, a levél mozdúlása. Ti csak meséljetek, ti tánczoló, suttogó levelek. A ti szavatoknak nincs kétszer egymásután ugyanaz a hangja: mozdúlástoknak nincs kétszer ugyanegy formája. A zöld szín tarkasága a ti díszetek. A rezgés sokfélesége a ti beszédetek. Egyszer olyanok vagytok, mintha fehér árnyékká válnátok; máskor zöld oldalatokkal fordúltok felém, — 105 —