Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

II. HANGULATOK. - Alkonyat

A fa tetején megrázkódik egy lomb s így susog: — Ah, milyen felséges itt, közel a felhőkhöz, ahol a szél először is minket simogat meg! Ha tikkadt a világ s végre harmatozni kezd fölöttünk a felhő: mi kapjuk az első hűs csöppeket! Megmozdul a dicsekvő hangra a terebélyes alsó galyak közül egy, s felel a dicsekvőnek: «Mind a tietek ott fent a gyönyörűség, mind! Még a menykőcsapás is titeket ér először! Aztán, ha őszszel lassankint meghal a sok levél: ti következtek elsőnek odafent, ti irigylésre méltók. Mi, csöndben, árnyékban élünk idelent; s ha jön egy jó eső, még akkor is el-elkapdossuk a felülről lehulló csöppeket, amikor ti már rég elfeledtétek, hogy szomjú ajkatoknak minő nagy élve volt.» * Nem messze innen két rezgő nyárfa remeg. Azok a szelíd mesemondók. A legjobb altató dajkák. Akik meg nem pihennek sohasem, csak tűrik, hogy nem lehet szünete örökös izgalmoknak, bús remegésöknek. Mintha a szerelem hidege lelné őket: búgják, sóhajtják szünetlen dalukat, amely elröpül hang nélkül, szárny nélkül, és szomorítja azt, akihez eljut. Az a két nyárfa ikertestvér. Közös sors köti össze őket. Húznak is egymáshoz szeretettel, igaz gyöngédséggel ölelkeznek össze, egymáshoz simúlnak; koronájok egybefolyik a szellős magasságban. Tövöknél ugyanolyan pázsitfű terem ; a zöld egyformán üde alattok, egyformán halvány rajtok. Lomb és tapsoló levél az egész fa. Minél tovább nézem, annál jobban remeg. Azt sem tudom, nem délibáb-e ami gyönyörködtet. Egyre szitál, egyre-libeg a — 103 —