Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

II. HANGULATOK. - Alkonyat

ALKONYAT. Egy óriás tölgy alatt fekszem s a napsugarak csak egy-egy kis nyíláson furakodnak le hozzám felülről a fűre. Ötven-hatvan lépésnyiről állnak itt egymástól a faóriások. Mindegyik számára bőven van hely, hogy szabadon nyújtogathassa ki a karját. Az enyémnek az árnyéka éppen oszladozni kezd fölöttem, minthogy besurran már alája a lopakodó alkonyati sugár. Mekkora hatalmas karok! Amint felnézek a sötét lomb közé : egész szövedéke a görbe galyaknak bonyolodik össze szemem előtt; köztök, mint egy-egy oszlop, nyúlik ki oldalt, a messzeségbe, néhány emberderéknyi törzság. Ez a fabálvány, ez a tölgy-Mathuzálem, legalább ezer éves ; de könnyen lehet, hogy több is. Ez bizonyosan látta Árpád apánkat az őshódítókkal, akik ezt a földet a mi hazánkká tették. Talán már akkor is gyönyörű szép, úgy száz esztendő körűllévő fiatal dalia volt ez a fa. Elnézem az őserő e hatalmas jelképét s álmodozva hallgatom lombjai halk susogását. Mintha beszélgetnének. Mintha csudálatos meséket sóhajtanának bele a nyári levegőbe, a nagy végtelenségbe. Mintha abban a bizonyosságban, hogy a fák nyelvét meg nem érti sem az úszó felhő, sem a játszó szellő: bátran mondanának el egymásnak titkokat és rejtelmes gondolatokat, a mikről nem szabad tudni senkinek sem. — 101 -