Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

I. ÁLLATJELLEMEK. - Pusztai sas

PUSZTAI SAS. Korhadó kútágas álldogál a rónán, egymagában. A kút kávája összedőlt; a vályúnak is csak a helye látszik; ott egy hosszúkás vonalon nem cseperedik fű. Messze nyúlik a bágyadt mezőség. Túl rajta, ki tudja hány mértföldnyire ide, kéklik valami az ég szélén: felhő-e, hegyláncz-e, nem könnyű kitalálni. Egy lélek sincs a pusztán, amelyet kígyós vonalban szel át a haldokló ér. Tavaszszal fehér hullámokat duzzasztott itt egymásra a szél. Azóta a nyári aszály felszítta a ringó vizeket; sár maradt utánok. Csak a fűvel benőtt zsombik hasadékai közt van egy-egy kanál víz, amit megmentett az árnyék. Azt időnkint felfrissíti a zápor, nem engedi egészen elmúlni. A pusztán senki sincs s az ér rejtett tocsogójában mégis merően, nyugtalanúl figyel valamire egy satnya vörös gém. Ámbár összerogygyanva guggol a zsombik közt: látszik lesimult tolláról, hogy készenlétben van. Nyakát mereven s mozdúlatlanúl tartja az égnek, mintha tőrszerű csőrével utánozni próbálná a hegyes sás alakját. Csak a szeme él; valamit kísér tekintetével, ami odafent van. Szinte láthatatlan magasságban úszik egy sötét pont. Nagy köröket ír le s aközben egyre ereszkedikereszkedik. Minél közelebb jut a földhöz, annál jobban - 7 -