Barcza György: Útijegyzetek egy jegestengeri vadászkirándulásról / Budapest, Pátria, 1911. / Sz.Zs. 1316

II. RÉSZ. A JEGESTENGEREN

első dolog volt meggyőződni arról, hogy mennyi szenünk van még, hogy eszerint oszthassuk be az út hátralevő részét, úgy hogy a hazatérésre szükséges négy-öt napra annyi szén maradjon, amennyi ezen időre a teljes gőzzel való haladáshoz szükséges. Hmeddig még a jég közt vagyunk, addig félgőzzel fogunk haladni, a nyílt tengeren azonban, majd ha hazafelé megyünk, teljes gőzzel akarunk haladni, mert különben félgőzzel eltart tíz napig is, míg a norvég partokat elérjük, sőt ha vihart kapunk, hát még tovább is. Jelenleg észak-észak-nyugati az irányunk, mely irányt, hacsak kedvezőtlen szél nem támad, meg is tartjuk. Dél felé egészen váratlanul kisütött a nap. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan, meglepetésszerűen történt ez. Délelőtt még sűrűn havazott, homályosszürke volt minden, úgy hogy újból meg kellett állni. Mindnyájan lehúzódtunk a nagy hideg elől a hajó belsejébe, a fűtött kályha mellé. Hlig egy félórára rá szűnni kezdett a havazás és egyszerre csak megjelent a szalon kis kerek ablakán egy vékony, halavány sugár, mely mindig erősebbé, fényesebbé vált. Kimentünk a fedélzetre. T\z előbbi télies kép eltűnt, a fedélzetet vastagon borító hó egészen elolvadt, mindenütt vízben kellett gázolni, az árbocokról valóságos eső hullott alá, a derült, kék égről pedig vakító fényességgel árasztott el mindent a melegítő napsugár. Egy félóra alatt a legzordonabb tél nyárrá változott át. Gyönyörű volt a tenger és a jég. Még soha ennyire kéknek nem láttam a tengervizét, mint ma délelőtt, a mindenfelé szerteszéjjel úszó jégtáblák pedig olyan vakító összevisszaságban csillogtak, hogy egészen elkábult az ember ennyi fény láttára. ZTmene csak látni lehetett, messze el egészen a láthatárig, mindenütt a sötétkék sima víz, rajta a megszámlálhatatlan, szeszélyes alakú, csillogó, villogó, vakítóan fehér jég, szemkápráztató, csodálatos látvány volt. H jégdarabokon, melyek mellett elhaladtunk, rengeteg mennyiségű madár ült, kisebb-nagyobb csapatokban elszórva, a víz színén pedig itt is, ott is nagybajúszos, értelmes szemű fókafejek jelentek meg. Néhol egész csapatokban dugták ki fejüket a vízből és egy darabig szép katonás sorban úsztak a hajó előtt, majd mintegy vezényszóra egyszerre mind alábuktak. Egyik ilyen úszó csapatban lehetett vagy száz fóka is, melyek egymástól egyenlő távolságra, egészen egyenes vonalban úsztak és pár perc múlva mind egyszerre buktak a víz alá.