Barcza György: Útijegyzetek egy jegestengeri vadászkirándulásról / Budapest, Pátria, 1911. / Sz.Zs. 1316

II. RÉSZ. A JEGESTENGEREN

— 56 — lenül sietve be a jégmező közepe felé. TS csapat utánuk ment, mindinkább távolodva tőlünk, úgy hogy szabad szemmel már csak több apró, ide-oda mozgó fekete pontot lehetett látni, melyek úgy néztek ki így messziről, mint egy nagy szürke papírlapra ejtett kis tintafoltok. Még vagy egy óráig tartott ez így, a medvék egészen eltűntek, míg végre társaink felhagyva az üldözéssel, visszatértek a hajóra. Haag úr nagyon bosszús arccal, mert 150 lépésről alaposan elhibázta az egyik medvét. Egész este szinte búskomor volt szegény, annyira restelte, hogy épen rajta, a híres és kipróbált jegesmedvevadászon esett meg ez a hallatlan szégyen. Bizony ezúttal kifogtak rajtunk a medvék ! Nyolc óra tájban könnyű köd támadt, mely ugyan nem gátolt volna a továbbhaladásban, de tekintettel arra, hogy az előttünk elterülő jégmezőn az imént elmenekült medvéken kívül még több medve is lehetett, azt határoztuk, hogy a hajó álljon meg a jégmező mellett, melyet egy ember az árbockosárból állandóan figyelemmel kísérjen. Csakugyan, alig végeztük be vacsoránkat, máris jelezték, hogy három medve úszik a tengerben a hajó előtt. TS puskák, fényképezőgépek és látcsövek mind kéznél voltak, így csak gyorsan bundát húztunk és a következő percben már a fedélzeten voltunk, TS hajótól nem messze három fehér fej látszott ki a sima, szürke vízből. Egy anyamedve volt két bocscsal, mindhárman kétségbeesetten úsztak el a hajótól, csupán az öreg nézett hátra időnként, hogy vájjon nem-e maradt el az egyik bocs? TS szegény kis fehér jószágok fáradtan, zihálva úsztak, minden erejüket megfeszítve, de mindhiába, mert a hajó nagy fekete orra feltartóztathatlanul nyomult előre a sötét vízen és a távolság köztük és köztünk mind kisebb lett. Pár pillanat múlva már valóságos sortűz hangzott el a hajó orráról és a három fehér test élettelenül úszott a kiömlő vértől vörösre festett vízen. Éjfél felé járt már az idő, az egész tájat könnyű, szürkés pára borította el és habár egészen világos volt, mégis szinte meg lehetett érezni, hogy éjjel van. TSz előttünk fekvő nagy jégmező végtelen némasága mintha titokzatosabb lett volna mint nappal, mintha az egész jeges, havas tájra egy finom, szürke fátyol borult volna, mely alatt mozdulatlanul pihent az egész arktikus világ! TS víz körülöttünk olyan volt, mint az olvasztott ólom, sötét felületét nem zavarta a legcsekélyebb