Barcza György: Útijegyzetek egy jegestengeri vadászkirándulásról / Budapest, Pátria, 1911. / Sz.Zs. 1316

III. RÉSZ. TROMSÖ - NARVIK - STOCKHOLM

— 102 — Csak néha-néha tűnik fel egy mocsaras partú tavacska, melynek sima tükre vakítóan csillog elő a fenyves sötét zöldjéből. A vidék igazán nagyon elhagyottnak, lakatlannak látszik, sehol sem látni jelét a legkezdetlegesebb gazdasági művelésnek sem. Ilyenek lehetnek Amerika vagy Szibéria óriási, lakatlan erdős vidékei, hol csupán a vadonon' keresztül húzódó sínpár az egyetlen emberalkotta valami. A vonat sokáig halad megállás nélkül, míg elér egy kis fából épült állomást, mely körül csoportosuló, öt-hat faház láttára felvetődik a kérdés, hogy vájjon az állomást építették a „falu" miatt, vagy a falut az állomás kedvéért ? Tegnap délután indultunk el Narvikból, hova azonban már a délelőtti órákban érkeztünk meg. Mélyen bent egy fjordban fekszik Narvik, Északnorvégiának egy jelentékeny kikötővárosa, Európa legészakibb vasúti vonalának végpontja. A kikötőtől pár percnyi gyaloglás után éri csak el az ember a várost, mely a hegyoldalban összevissza épített faházakból áll. Mialatt málháinkat kirakták az Ofotenből, ezalatt bejártuk az egész várost, majd ismét visszatértünk a kikötőbe elbúcsúzni az Ofoten derék tisztjeitől és legénységétől. A Norvégiában levő demokratikus felfogáshoz mérten, kezet fogtunk minden egyes emberünkkel és megköszöntük nekik szolgálataikat. Azt hiszem, hogy eltekintve attól az igazán tekintélyes összegtől, melyhez az Ofoten emberei ezen út alatt általunk jutottak, nagyban hozzájárult a megelégedettségükhöz az is, hogy mindig jó bánásmódban részesítettük őket. Meg is kértek bennünket, hogy ha majd újra a Jegestengerre szándékozunk menni, gondoljunk reájuk, ők mindig a legnagyobb örömmel állnak a „hungarian Sir"-ök rendelkezésére. Még az angol szakács is, kinek főztjén egy hónap alatt hét kilóval fogytam le, egész elérzékenyülten igérte, hogy a következő alkalommal „még finomabban" fog majd főzni. A kulináris tudomány ezen analfabétájának ezt a biztatását azonban csak egy fáradt és hűvös mosolylyal fogadtuk, mert még túlélénken élt képzeletünkben és a gyomrunkban az általa ellenünk naponként elkövetett merényletek emléke. Miután a kapitány érthetetlen, de bizonyosan megható szavak kíséretében még egy utolszor, a tőle megszokott erőkifejtéssel kezett fogott velünk, elhagytuk végleg az Ofotent, melyet valószínűleg soha többé nem fogunk viszontlátni. Délben megebédeltünk a városka egyik hoteljében, hol azonban az új norvég törvény értelmében a vízen kívül más