Balkay Adolf: A szarvas és vadászata. Budapest, 1903.

II. Rész: A szarvas vadászata - 1. A cserkelés

történik, hogy gondatlan járás vagy mások társaságában, beszélgetés közben fővadra bukkanunk, ez esetben tovább kell menni, mintha mit sem vettünk volna észre, s másfelé nézegetve feltűnés nélkül iparkodjunk lőtávolra közeledni. Fedezetet keresni csak akkor szabad, ha társunk vagy társaink tovább mennek, mert a fővad a tovamenők felé fordítja teljes figyelmét, úgy hogy az ki elmaradt bizton czélozhat és lőhet, éppen úgy mint a barkácsolásnál, hogy a ló vagy szekér tovább halad s a visszamaradt vadász a fővad szokott bámulatát felhasználva ejti el a kiszemelt darabot. A cserkelés idejére nézve említettük már, hogy az a vadnak kivonulásakor este, vagy a bevonuláskor a hajnali órákban legeredményesebben űzhető. A rigyetéskor is a bika rendesen már a délutáni órákban kezdi a bőgést, folytatván azt késő estig, hogy kora hajnalban újra kezdje, s ekkor elbőg még reggeli 7—8 óráig. A rigyetés legélénkebb korszakában, különösen holdvilágos vagy csillagos hűvös éjszakákon egész éjen át bőgnek a bikák. Az esti cserkelés mindig kevesebb eredménynyel kecsegtet mint a hajnali cserkelés; ennek oka pedig abban rejlik, hogy a fővad, ha nappali tartózkodási helyeiről korábban indul is, az erdők szélein szeret ácsorogni és a sok légy, bögöly és a szúnyog miatt lehetőleg sűrűbb helyeken; a tisztásokra addig ki nem lép, mig erdő, mező teljesen el nem csendesült. Aztán a kifogástalan vadász az esti cserkelésnél csak azért várja be a homályt, hogy tájékozza magát a vad vonulási irányaira és helyeire nézve, e tapasztalatait aztán a reggeli cserkelésnél értékesítendő. Esti félhomályban fővadra lőni, jó vadászhoz nem illő dolog, nemcsak azért mert lövése bizonytalan, de mert az esetleg megsebzett, menekülő vad kinyomozására hiányzik a megfelelő idő, az éjszakán át a csapa és veríték harmattal vagy esővel törlődik és az esetleg megdermedt vadat a ragadozók összemarczangolják. E helyen ismét, bármily ellenszenvvel viseltetem is iránta, egy új vadászati műszó megállapításához kell fognom. Azt akarván ugyanis kifejezni, hogy a midőn annyi világosság sincs többé, hogy a czélgömböt tisztán ki vehessük, a jó vadász a legkecsegtetőbb kilátások mellett se tegyen lövést a fővadra. A világosságnak ezt a határát, a fénynek a vadász által még felhasználható végső csillámát a német vadásznyelv »Biichsenlicht«-nek nevezi. Nekünk ezen fogalomra nincsen megfelelő szavunk, legalább én nem találtam olyat sem a vadászok ajkán sem a vadászati műszótárban; pedig ezen szóra szükség van, mert ez a kis fény vagy világosság gyakran kerül szóba, s a körülírás azt teljesen sohasem pótolhatja. A szóBalkay : A szarvas és vadászata. 5