Balkay Adolf: A szarvas és vadászata. Budapest, 1903.

II. Rész: A szarvas vadászata - 1. A cserkelés

fogja tudni, hol szeret tartózkodni az egyik és a másik darab vagy csapat napközben, hol szokott legelni, merre, mikor vonul a legelőre és vissza az erdőbe, hol fertőzik, hol iszik, merre vannak a leglátogatottabb váltók, miként változtatja a vad időjárás és évszakok szerint tartózkodási helyeit és életmódját. Pedig az eredményes cserkeléshez mindezek alapos tudása oly elengedhetetlen feltétel, hogy nélküle a vadász nem cserkél, hanem szerencsét próbál és a sötétben botorkál. Mert a cserkelés művészete nem abból áll, hogy az ember valahol valamely vaddal találkozék s azt esetleg elhibázza vagy lelője, hanem abból, hogy azt a bizonyos előre megállapított és lövésre szánt vadat ott, azon a tájon, a mely az illető vadnak megközelítésére a legkedvezőbb esélyeket nyújtja, lőtávolra megközelítse, meglője és birtokába kerítse. Sajnos, hogy főúri vadászaink legnagyobb része, kiknek volna hozzá érzékük és szivük, hogy a fővadra való cserkelést, a vadászatnak ezt a valódi gyöngyét szakszerűen és nemesen űzzék és annak megszámlálhatlan gyönyöreit méltán élvezzék, elfoglaltságuknál és sok oldalról való igénybevételüknél fogva nem érnek reá a vad nyomait és útjait tanulmányozni s ennek következtében kizárólag erdészeti személyzetük vezetésére szorulnak, s ily módon e személyzetnek engedik át a cserkelés legélvezetesebb, legszebb gyönyöreit. A meggazdagodott műkedvelők, a külföldi, nagyvárosi pénzvilág, mely legújabban elárasztja hazánk szép vadonjait és virányait, és vagyoni fölényével lassankint kiárverezi a magyar uri osztály kezéből a golyós fegyvert, de nemsokára talán a sörétes puskát is, mint mindenből, úgy ezen nemes élvezetből is csak sportot csinál, mit sem törődvén azzal, hol, mikor és miként lövi azt a vadat; fődolog az, hogy minél rövidebb idő alatt minél több vadat lőjjön, tekintet nélkül a lövés módjára és a vad minőségére. Nem vitatom, sőt talán vonakodva meg is engedem, hogy ez nemzetgazdaságilag előnyös lehet, de fájó érzés fogja el lelkemet, midőn elgondolom, hogy a magyar uri vadász, ez a példányképe a fáradhatatlan, mindig jó kedvű és mindig uri módon, nemesen gondolkodó vadásznak nap-nap után miként fogy és pusztul; s e pusztulás rovására a vadölők és sportpuskások lelketlen serege ijesztő módon szaporodik. A szakszerű, a szó nemesebb értelmében vett cserkelés maholnap csak a hivatásszerű vadászok, főuraink és nagybirtokosaink erdészeti személyzete előtt lesz ismeretes, ha csak az ezek soraiban is mindinkább elharapózó divatos művelődés vadászok helyett műkertészeket nem nevel belőlük.