Balkay Adolf: A szarvas és vadászata. Budapest, 1903.

I. Rész: A szarvas természetrajza - 2. Az agancs képződése

— 44 — őriztetik. Az agancs nem nagyon magas, de végein kiszélesedik és a bal szára kettős, a jobbik szára hármas lapátos koronával bir. Lőtte I. Frigyes porosz király Fürstenwaldban 1696-ban. Vissza kell még térnem arra az itt-ott felhangzó panaszra, hogy fővadunk elfajul és csenevészedik s hogy ma már egyátalában nem találhatók oly hatalmas agancsok mint hajdanában. Ezen nézetnek helyességét és az ilyen állítás valóságat én határozottan kétségbevonom. Azon adatok sokasága, mely e részben rendelkezésünkre áll, nem engedi, hogy tévedhessünk vagy a valódi állapotokat takargassuk, illetve túlhajtsuk. Említettem már, hogy a beltenyésztés némely külön álló helyen tényleg elfajulást okozott, de ha összehasonlítjuk a főuraink gyűjteményeiben századok óta felhalmozott agancsokat és a mi országos agancskiállításainkon látható példányokat, s tekintetbe veszszük, hogy a mai fegyverek ritka szarvasnak kegyelmeznek fejlődése legmagasabb fokának elértéig, be kell látnunk, hogy a mai agancsok semmivel sem satnyábbak a régi szarvasok agancsainál. A 30, 34 ágú agancsok hajdanta sem voltak gyakori jelenségek, a mint azt a különféle muzeumok és gyűjtemények szemmel láthatólag bizonyítják. A moritzburgi agancsok között van egy 20 ágú agancs, mely 1656-ban lövetett s melynek felírása mutatja, hogy milyen nagyra tartották már akkor az ilyen agancsokat. Dombrowski említi, hogy Gesner Conrad 1560-ban egy harmincz ágú szarvasról mint hallatlan ritkaságról beszél, és hogy a Poroszországban 1613-ban tartott királyi vadászatok alkalmával a 276 elesett szarvas között egyetlen egy huszonhatos került terítékre. Ezen adatokkal szemben röviden csak azt hozom fel, hogy Croy Károly herczeg, Eszterházy Mihály gróf területén Mármarosban 1898-ban egy huszonhatost lőtt, melynél szebbet és hatalmasabbat ritka gyűjtemény tartalmaz. A mi kiállításainkon a húszas és liuszonkettes kiváló agancs nem is ritkaság. II. Vilmos német császár ugyancsak 1898-ban a rominteni síkon egy negyvennégyest, s azóta egy huszonnégyest és egy harmincznégyest terített le. Bizalmasan és zárjel között megsúgom még, hogy irigy és rossznyelvű vadászok, — mert hát nagy ritkaságképen ilyenek is vannak közöttünk — azt mondják, hogy ezeket a sokágú agancsokat úgy termelik Németországban, hogy a nagyobb méreteket igérő szarvas agancsának a hegyeit háncsos, puha korában apró söréttel végig lövik; a sebhelyeken kitóduló izzadmány minden szakítás helyén kicsúcsosodik és ágat nevel. Hogy ezt mondják, az még nem volna baj, de vannak olyan sunyi vadászok, a kik ezt a rágalmat el is hiszik; én — nem hiszem. V