Balkay Adolf: A szarvas és vadászata. Budapest, 1903.

I. Rész: A szarvas természetrajza - 1. A szarvas és életmódja

— 22 — bőgő szarvas után cserkélt, s épen egy kisebb tisztásra került, vele szemben egy szarvastehén is a tisztásra lépett. Öcsém, miután visszalépni már nem volt lehetséges, egészen szabadon, de merev mozdulatlanságban állott meg, várván a következendőket. A suta hosszú ideig mozdulatlanul figyelte a gyanús jelenséget, s midőn borja elunván a várakozást, szintén kiugrott a sűrűből, anyja fejének erélyes nyomásával visszataszította a sűrűbe. Mélyebben a sürü fölött meglátszott az előbb bőgő szarvas agancsának a koronája, jelezvén, hogy ő is megértette a helyzet veszélyes voltát s megállt némán és mozdulatlanul. A suta nagyot lépett előre, azután erősen kapálni kezdett a lábával, hogy a kisértetet elriaszsza; ezt azután kétszerháromszor megismételte s minekutána igy sem szerezhetett bizonyosságot, előre nyújtott orral óvatosan ment előre úgy, hogy végre öcsémnek a puskát tartó keztyüs kezefejét orrával megérintve, nagyot vakkantott s kiséretével egy pillanat alatt eltűnt a sűrűben. A szarvas igen szűkszavú, vagyis igen kevés hanggal rendelkezik: úgjr a bika, valamint a tehén, ha valamely veszély hirtelen meglepi, egyet »vakkant«, ellenben ha ellenséget sejt a közelben, de a mivoltával még nincsen egészen tisztában, ismételten vakkant, vagyis riaszt, a mely hang bizonyos hasonlatossággal bir a mély hangú rövid ugatással; ezenkívül a tehén és borjú sipogó orrhangon sir, vagy hívogat, midőn a borjú az anyját, vagy az anya a borját keresi, vagy az üsző is, midőn a bika kergeti. A bika rigyetéskor bőg, különösen este és hajnalban, néha napközben is, sőt egész éjjelen át, úgy miként az ökör szokott bőgni a csordán, azonkívül csendesebben böfög, uakkog vagy morog, de panaszhangot soha sem hallat. Brehm, a vad életmódjának ez a kiváló ismerője s mindenféle állatnak és vadnak barátja, sajátságos kivételképen a szarvasról oly barátságtalan, rideg képet rajzol, hogy dr. Wurm indíttatva érzi magát megjegyezni, hogy Brehm bizonyára valamely ketreczbe zárt vagy állatkertben növekedett, agyonzaklatott és rossz bánásmódban részesült szarvasról vette a mintát, midőn a fővadról azt az elijesztő jellemzést megírta. Habár kétségtelen, hogy a szarvasbika különösen bőgéskor határozott zsarnoki önkénynyel és kíméletlen önzéssel viselkedik úgy a tehenei, mint vetélytársai irányában, mégis túlzott Brehnmek az a véleménye, hogy a szarvas általában durva, önző, bizalmatlan, és korlátolt értelemről tanúskodó állat, melyet csak a vadászok nagy és elfogult szenvedélye vagy rokonszenve hajlandó mindenféle képzelt szépségekkel és előnyökkel felékesíteni; és magam is azt hiszem, hogy Brehm bizonyosan valamely szűkkeblű gazdának, vagy a kertész-