Balkay Adolf: A szarvas és vadászata. Budapest, 1903.

II. Rész: A szarvas vadászata - 4. A kopózás

— 101 — így kopóztak őseink a Don és a Wolga, később a Duna és a Tisza között. Mi ugyan a kopózásnak ezt a módját franezia vadászatnak nevezzük, pedig bizonyos, hogy nem mi tanultuk a francziáktól, hanem a franeziák mi tőlünk. A történelem tanúsága szerint legelőbb a szittyák és a perzsák, az ókor ezen kiváló lovas népei, gyakorolták a lovas kopó vadászatot. Ezektől származott át az egyptomiakhoz és a görögökhöz. A gallusok és a germánok a népvándorlás könnyű lovasaitól, a hunoktól és a magyaroktól tanulták a lovon való vadászatot. Szép és könnyű dolog volt akkor lovon vadászni. Minden ember lovon járt és a merre a szem látott, szabad volt a határ. Ma, az automobilok korszakában, a midőn egész vagyont ér a jó paripa és minden patkónyomért kártérítést kell fizetni, csak a fejedelmek s ezek közül is csak a gazdagabbak ízlelhetik meg néha a lovas kopózás fényűző mámorát. Mert hát ehhez nemcsak nagy kiterjedésű, lovaglásra alkalmas terület, hanem a jól betanított vadászoknak egész serege, kitiinő lovak és külön e czélra nevelt, kitartó és csakis a szarvas nyomát tartó kopófalka szükséges. Ha pedig ez mind megvan, ládában kell a szarvast a vadászat színhelyére szállítani, mert az ilyen lovaglásra alkalmas sík, lankás területekről a gazdasági kezelés már régen a mocsarak és bérezek közé szorította a szarvast. így azután, hogy az ellentétek e téren is találkozzanak, ma már a fejedelmeken kívül csak a szegény ember kopózik; természetesen gyalog, és a lehető legegyszerűbb eszközökkel. Ott hol járhatatlan bérezek, beláthatatlan rengetegek mélyében ős időktől fogva a hiúz és a farkas pusztította a szarvast, a hol napokig kóborol a vadász, mig egy-két darab fővad csapájára akad, a hol hajtókkal vadászni a vadnak ritkasága és a területnek járhatlansága folytán czéltalan, sőt lehetetlen: ott a vadász kopóval próbál szerencsét, hogy azt az egy-két szarvast, mely a ragadozók elől megmenekült vagy kóborolva e zord vidékre tévedett, puskacsöve elé keríthesse. Mondanom sem kell, hogy az a vadász vagy az a társaság, mely az ilyen vadszegény és vadregényes vidéken kopófalkájával az erdőbe indul, a legritkább esetben vadászik kizárólag a fővadra; rendesen csak találomra vadásznak, s a vadászok részéről egyformán szíves fogadtatásban részesül akár szarvas, akár vadkan, akár őz vagy róka, sőt akár nyúl kerüljön is a puska csöve elé. A szives fogadtatás alatt természetesen a ficzkóval vagy a nagvszemü göbecscsel s csakis a legritkább esetben lehet a golyóval való lövést érteni, mert