Andrásy Manó gróf: Utazás Kelet-Indiákon. Ceylon, Java, Khina, Bengal. Pest, 1853. / Sz.Zs. 1412

Ceylon

94 GR. ANDRÁSY MANÓ. hajtóim, feltüzelve a jutalomigérettől, kacsnövényekből hirtelen kötelet sodorva, hurokkal igyekeztek megfogni: de e kisérlet alatt újra trombitálni kezdett, a vén pedig erre ismét dühösen elétört, alig maradt a cselvetőknek idejök, elbújni a tetemek mögé. Jó darabig tartott e kisérlet igy sikeretlenül, mellynek végét be nem várhatók már, mert féltünk, ránk borul az éjszaka, pedig éji állomásunk innen még jó tova esett. — És itt most helyén látom, megérinteni, miért annyi lövés sem riaszthatá szét az elefántokat, és maradtak együtt, mig az agyaras éle? A benszültek azt hiszik, valami fensőbbségi hóditó erő van kifejezve az agyarasban, azért a többi mintegy jobbágyi tiszteletből kész egy lábig elhullani, mégsem hagyja el, sőt védi utósó pillanatig. — Igazabb oka lehet a tüneménynek az, mert az elefánt némelly fa héját örömest eszi, de annak lehántását csak az birja, melly agyart visel. Magam láttam illy lehántott fát eleget. E miatt, minden agyaras köré gyül egy nyáj és ösztönszerűleg védi, s a lövésre összefut, holott más nyáj illyenkor szét szokott riadni. — Az is különös szeszély a természettől, hogy e hatalmas állatot, minő az elefánt, egy igen piczi bogár megöli, ha orrmányán végig mászva velőjeig hathatott. E halálos ellene miatti ovakozásában az elefánt soha nem alszik ugy el, hogy orrmányát gondosan föl ne csavaritaná; földre meg épen ritkán ereszti, mert itt mászkál a gyilkos kis bogár. — Fölkerekedtünk tehát, elébb az elejtettek farkait öszszeolvasván, miből kitűnt, hogy én ötöt, msr. M. hármat lőtt agyon, egyet pedig ugy találtunk. — Elmentem előtt husz pengő jutalmat Ígértem annak, ki a kis elefántot kezemre keriti: mert bizonyos vala, hogy a még itt levő öreg elefánt napszállta után eltávozik állomásáról.