Almásy György: Vándor-utam Ázsia szivébe / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1903. / Sz.Zs. 1415
XX. fejezet. Hazafelé
662 HAZAFELÉ Rosztovtól kezdve egész a határig közvetetlen kocsik közlekednek, úgy, hogy sehol sem kellett átszállni s majdnem ugyanazzal a kényelemmel tettük meg az utat, mint az expressz-vonaton. Nagyon jótékonyan enyhítette türelmetlenségemet a vonat személyzetének udvariassága és kedvessége. Az út több társaság vonalán vezet keresztül, s így a vonat összetétele folyton változott: majd volt étkezőkocsi, majd nem. De mind erről az utasokat kellő időben értesítik, s az ember mindig tudja, hogy hol lesz hosszabb tartózkodás, vagy mikor lesz a vonaton étkezőkocsi, s így mindig kellő időben étkezhetik. Nagyon tetszett nekem az a berendezés is, hogy este elismervény ellenében mindenkitől elveszik a menetjegyét, hogy a különböző vonalakon okvetetlenül szükséges ellenőrzés alkalmával ne háborgassák az utasokat. Reggel, ha az ember csenget a kalauznak, azonnal hozza a vasúti jegyet, de egyszersmind mosdóvizet is, meg reggelire egy csésze teát stb. Az egyetlen kellemetlenség az orosz vonatokon a rossz világítás, a mely még azonfelül drága is lehet. Világításul ugyanis stearin-gyertyát használnak, a melyet a kalauz szükség szerint megújít. Pihenés nélkül robogott át a vonat Jekaterinoszláv, Cherszon és Podolia tartományokon s végre deczember 9-én kora reggel Volosiczka állomására gördült be, a hol egész sereg csendőr várja az utasokat s elutazásukig valósággal felügyelet alatt tartja őket. Sok csípős megjegyzést lehet olvasni erről a „fegyveres fogadtatásról", a melyet minden nagyobb orosz vasúti állomáson, de különösen a határállomásokon élvez az utazó. Azokra nézve, a kiknek útlevele nincs tökéletesen rendben, kissé kellemetlen lehet ez a pillanat, de a közönséges utasnak, kinek lelkiismerete és okmányai egyaránt tiszták, mit sem kell tartania tőle. Nem is valami ijesztők a daliás orosz csendőrök világoskék, csinos egyenruhájukban, formás kis fekete asztrachán-prém kucsmájukkal, melyről fehér lószőr-forgó integet nagyhetykén. Szuronyos puskáról szó sincs náluk, kis bőrhüvelyes orosz kardjuk pedig s a sallangos fehér zsinórzatra kapcsolt forgópisztolyuk inkább dísznek, mint komoly fegyverzetnek látszik. S milyen udvariasak! — nemcsak velünk szemben, a kik külföldi útlevelekkel, mindenféle nyilt ajánlattal voltunk felszerelve, hanem a többi utazóközönséggel is; feszesen, bizonyos hideg, hivatalos rátartóssággal és katonás kimértséggel bánnak az utassal, az igaz, de el kell ismernünk, hogy az útlevelek megtekintése a többi formalitással együtt rendesen, gyorsan s az utasok minden bosszantása nélkül történik. Rövid idő alatt mindent elintéztek, s így áttolatták a vonatot az osztrák Podvolosiczka állomásra, a hol nem kérik ugyan az útlevelet, de a hol megint a nyalka orosz csendőröktől pongyola egyenruhájukkal nagyon is elütő, zöldhajtókás határőrök nyaggatják az utast végnélkül, a gyanakvó kíváncsiság fürkésző bizalmatlanságával, hogy: „Nix Versteuerbares?"
