Almásy György: Vándor-utam Ázsia szivébe / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1903. / Sz.Zs. 1415

II. fejezet. A közép-ázsiai vasúton

48 A KÖZÉP-ÁZSIAI VASÚTON a nagy erélylyel végrehajtott hadjáratot nyomon követte, mély benyomást tett a harczias turkmen népre, úgy, hogy nemcsak a legyőzött akhal-tekkék adták meg magukat teljesen, hanem a következő évek folyamán a mervi turkmenek, azután a szálor- és a szárik-turkmenek is felajánlották önkénytes meghódolásukat, s ezzel végre béke és rend köszöntött be Orosz-Ázsiának ezeken a sokat háborgatott, nyugtalanított vidékein. A meghódolás olyan tökéletes volt, hogy a turkmenek soraiból nemsokára teljesen megbízható lovas-katonaságot lehetett szervezni. Mondhatná valaki, hogy az az eljárás nem volt más, mint az orosz politikának ügyes sakkhúzása. Ez lehet, de ez a dolog érdeméből semmit sem von le, mert az olyan politika, a mely mind a győzőnek, mind a legyőzöttnek hasznára válik, mindig megérdemli elismerésünket. Úgy látszik, hogy ez a gök-tepei epizód nem is volt éppen erre az egy esetre kigondolt diplomácziai fogás, hanem egészen természetesen, magától fejlődött rendszer, a mely az oroszoknak Ázsiában való terjeszkedésével együtt jár. A mint nem lehet arról beszélni, hogy az oroszok zabolátlan hódításvágygyal igyekeznek Ázsiában mind jobban és jobban kiterjeszteni hatalmukat, azonképpen arról sem lehet szó, hogy a meghódított népek felett zsarnoki módon uralkodnának és erőszakoskodnának. Akármilyen magasra is fejlődött Oroszország kulturája, a nyugat-európai műveltségtől mégis lényegesen különbözik, s megvan az a tulajdonsága, a mit az ázsiai politika tekintetében nem lehet eléggé megbecsülni, hogy sokkal könnyebben és sokkal mélyebben tud az ázsiai népekkel, azoknak életmódjával, szokásaival és vallásával együttérezni. Oroszország nagyon jól tudja, hogy mikor kell szigort és mikor kell enyhe bánásmódot alkalmazni, s az ázsiai népekkel való háborúskodásainak sohasem volt faji, vagy vallási jellege, hanem mindig a hatalom kérdéséből indult ki. E miatt azután a benszülött népek egy része mindig az orosz hódítóval tartott, a kinek védelme és igazi jóakarata reá nézve biztosabb és kedvesebb volt, mint a benszülött, rendesen korrumpált hatalom zsarnokoskodása. Sokat írtak már, de úgy hiszem, szándékos rosszakarattal, az oroszoknak kíméletlen kegyetlenkedéseiről az ázsiai hadjáratok alkalmával. A történelem azonban egyetlen olyan brutális eseményt sem tud felmutatni, mint a milyen pl. a szudáni dervisek teljes kiirtása Omdurmanban, a mivel a mahdifelkelés véres háborúi végződtek. Éppen Gök Tepében lett volna alkalom, hogy ezt az általánosan fékezhetetlennek tartott tekke-turkmen népet úgy kiirtsák, hogy hírmondó se maradjon belőlük, s ezzel hírneves esetek mintájára „példát adjanak". Az orosz hadvezér azonban nem használta fel ezt a kedvező alkalmat, hanem ellenkezőleg, megjutalmazta a hős védelmezőket; tudta nagyon jól, hogy akár-