Almásy György: Vándor-utam Ázsia szivébe / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1903. / Sz.Zs. 1415

XVI. fejezet. Búcsú a szyrtektől

526 BÚCSÚ A SZYRT ÉKTőL pedig két olyan fajjal, a milyen még eddig nem volt a gyűjteményben, úgymint egy keresztcsőrűvel (Loxia cnrvirostra), amely a Tien-sanban ritkának látszik, és a nehézkes ázsiai meggyvágó-val (Coccotliraustes speculigcra), a mely ugyan nem ritka, de véletlenül eddig még nem jutottunk hozzá. A Dzsergalán-asu arcsa-mezőin egész csapatostul tanyázik ez a komor-szinezetű, nehézkes madár s mindjárt egész kis sorozatot szedhettem össze a gyűjtemény számára. Az igazi vadászatnál is tovább tartóztatott bennünket az ornithologiai fürkészés, a mire embereimet is jól be lehetett tanítani. Volt a puskának és a jegyzőkönyvnek elég dolga, mígnem a tűrhetetlenné vált hóvihar ki nem űzött bennünket az erdőből. Az ideiglenes hóhatár ismét néhány száz méterrel alább szállt, mert a magas nyergeket jellemző hózivatar már most itt dühöngött az erdőkben s csak mélyen lenn a völgyben váltotta fel a havat az eső. Nagyon örültünk, a mikor elértük ezt a zónát, mert a mélyen bevágódott Türgen-völgy védve volt a szél ellen, s a 0° körül álló hőmérséklet tavaszi fuvalomnak tetszett a magas fenföldek élesen sivító fagyos szeléhez képest. A Türgen és alább a Dzsergalán völgyét ellepték az aulok és az egyes jurtok; két kirgiz voloszt tanyázott itt aránylag szűk helyen, részben azért, hogy nemsokára a szyrtekre vonuljanak, de másrészt meg, hogy itt helyben készítsenek kislak-ot (téli szállást). A sok száz nemez-sátor, a birkák, szarvasmarhák és lovak szanaszét legelésző tabunjai, a köztük nyargalászó, pásztorkodó kirgizek, fehér birkabőr-ködmöneikkel, vagy a mardzsák kalandos fejdíszükkel, nagyon élénken állították elém azt a képet, a melyet a régmúlt idők népvándorlásai nyújthattak. Útközben sok ismerőssel találkoztunk kiköltözködésünk idejéből, s ezek jó kirgiz szokás szerint mind utánunk ballagtak, köztük az ifjabb BOCSKU, a ki annak idején mint vadász járt velünk a Dzsergalán partjain. Élményeink és vadászataink persze bőséges tárgyat szolgáltattak azokhoz a déliesen élénk, vakmerő gesztusokkal, meg egész komikus felkiáltásokkal tarkázott előadásokhoz, a melyekkel embereim dicsekedtek a kísérők előtt. Tanyánk, a melyet az én magas, fehér jurtomról már messziről fel lehetett ismerni, a Dzsergalán túlsó partján volt. Persze, nem kerestük a hozzá vezető útat, hanem egyenesen neki vágtunk, tüskön-bokron keresztül, átgázolva a Türgen és a Dzsergalán folyókat, meg azt a széles síkságot, a mely az erdős régió előrenyúló teraszai közt terül el. Itt olyan sajátságos sír-mezőn lovagoltunk keresztül, a milyen az Isszyk-kul körül több is található, s azt bizonyítja, hogy volt itt hajdan valami teljesen elpusztult kultura, a melynek rejtélyes nyomai Ázsia legbelső részeiből kiindulva, messze, Oroszország nyugati részeibe elnyúlnak. A legnagyobb valószínűség szerint ezek temetkező helyek voltak, mert a kezdetleges kőemlékeket, a melyek gyakran nagy számban díszítik az ilyen helyeket, nem igen lehet másnak tartani, mint sírköveknek.