Almásy György: Vándor-utam Ázsia szivébe / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1903. / Sz.Zs. 1415
XVI. fejezet. Búcsú a szyrtektől
512 BÚCSÚ A SZYRT ÉKTőL tatkozni. A mint elhagytuk a fensíkot, s a Dzsaman-Icske meg a Gyaak-tas sajátságosan görbült szakadékaiba ereszkedtünk le, mind sűrűbb köd emelkedett fel s lassankint az egész kilátást eltakarta. Ebben a napsugárzás erősségét csodálhattam, a mely egyesülve a levegő roppant szárazságával, csodálatos gyorsan eltüntette a havat, a nélkül, hogy a hőmérséklet még a napon is csak egy pillanatra is az olvadáspont fölé emelkedett volna. Már a délelőtti órákban a déli lejtőkről teljesen elpárolgott a hó. Innen származhatott a levegőbe az a sok nedvesség, a mely köd alakjában csapódott ki. Jurtunk belsejének hőmérsékleti viszonyaira nézve igen jellemző volt az, hogy a jurt belsejében a hóhányás után hátramaradt havat összetiportuk kemény jéggé, s ez a jég l 1/., napi tartózkodásunk után sem olvadt el, bár a jurt közepén a Kapkakból hozott fával folyton erős tüzet élesztettünk. A tűz körül az ember megsülhetett volna, míg a jurt falai mellett farkasordító hideg volt. Szeptember 25-ére virradó éjjel egy kevéssé kitisztult a kemény hidegben és szélcsendben, reggel ismét elborult, s minden jel arra vallott, hogy időváltozás várható s a tegnapi szép derült idő csak véletlen, csak kedves búcsúszó volt hozzánk. Szándékom, hogy a Ming-tör vízválasztó topográfiáját megismerjem, teljesült, s így elhatároztam, hogy a Kok-dzser-völgyön visszafelé fogok indulni, mert rossz időben nem kellemes a szyrteken tanyázni s azonkívül a karaván élelmezése kezdett gondot okozni. A kapkak-völgyi vadászatból hozott két őzbakot már megettük, mert biztosan számítottunk arra, hogy a Dzsaman-Icske mellett sikerül zsákmányolni. Az itt levő vadat megjelenésünkkel elriasztottuk, a völgyön lefelé pedig vadban szegény vidékekre jutunk. így tehát éhínség fenyegetett volna bennünket, ha tovább maradunk, annál is inkább, mert egyikünk sem lett volna képes konzerveket enni, a borsó-hurka pedig már annyira kifogyott, hogy mind a hetünknek legfeljebb még egy ebédre volt elegendő. Velünk volt ugyan még Dssoldas, de azt hiszem, hogy inkább mindnyájan három napig koplaltunk volna, hogysem ehhez a mi poczakos kis barátunkhoz nyúltunk volna. A hatalmasan fejlődő gyapjas olyan volt, mint valami kutya, éppen úgy tudott hízelegni. magát kedveltetni. Az utóbbi időkben is sokat mulattatott bennünket azzal a füles-bagolylyal, a melyiket Naryn-kolban élve fogtam el s menazsériánkhoz csatoltam. Dzsoldas persze ezzel is barátkozni kezdett, csakhogy az új jövevény nagyon is félreértette ezt a pajtáskodást: tollát felborzolva, csőrével csapkodva, prüszkölve bókolt előtte, már mint a hogy a bagoly szokott, s tágra nyitott nagy aranysárga szemeit olyan vésztjóslólag meresztette a csendháborítóra, hogy Dzsoldas az ő rendes buta vakmerőségét félretéve, tisztes távolságba húzódott a veszedelmesen fenyegető tollgombolyag elől. A békeszerető bárány minden későbbi törekvése is hiábavaló volt, igazi barátság sohasem fejlődött ki közöttük, s végre is Dzsoldas az önfejű éjjeli madarat méltóságteljesen lenézte, teljesen ignorálta.
