Almásy György: Vándor-utam Ázsia szivébe / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1903. / Sz.Zs. 1415

XIII. fejezet. A vadjuhok hazájában

•415 A VADJUHOK HAZÁJÁBAN bástya látszott utunkat állni. Arra leszólított bennünket a lóról, mert véleménye szerint a kuldzsák itt álltak meg pihenőre. Dobogó szívvel, visszatartott lélekzettel nyomultam előre a többiek előtt ebbe a szikla-labirintusba, óvatosan vizsgálva annak mély szakadékait és meredek törmelék-lejtőit. De hiába, kihaltan, üresen találtuk a sokatigérő rejteket, temérdek régibb és újabb csapáson kívül semmi sem árulta el a vad jelenlétét. Meglehetősen csalódva tértünk vissza lovainkhoz s éppen megint föl akartunk szállni, a mikor BILEK alattunk a hegyoldalon megjelent s hatalmas, prémes sipkáját lebegtetve, mindenféle kétségbeesett jelekkel intett, hogy szálljunk le hozzá. Csakugyan megtalálta a kuldzsákat, a melyek mélyen lent a völgy oldalán magányos sziklacsoport lábánál pihentek. Úgy kúsztunk le vezetése alatt egy keskeny gerinczen végig, mint a macskák, egyetlen kő sem gördült le lábunk alatt, egyetlen hang sem árulta el közeledésünket, minden fedezetet felhasználtunk, s ugyancsak be kellett vallanom, a mint a vezetőnek minden mozdulatát hűségesen utánozni akartam, hogy mi európai vadászok cserkészet dolgában sokat, nagyon sokat tanulhatunk a természet ezen kipróbált gyermekeitől. A gerincz előugró sziklafokhoz vezetett bennünket, a mely meredeken élére állított mészkőrétegekből épült fel s legalább 100 m.-nyi magasságban függőlegesen szakadt le. Legkülső szélén csipkésen feltorlaszolt réteglapok által körülvett párkány nyúlt előre, a honnan pompás kilátás nyílott. Lábainknál nyílt az Ecskili-tas szűk, vadregényes völgye, a melynek túlsó lejtője kopár mészkő-sziklákból áll, míg a mi oldalunkon meredek pázsitos lejtők ereszkedtek alá, csak itt-ott megszakítva felmeredő sziklabástyákkal. Éppen alattunk emelkedett az egyik ilyen sziklafok, a melyet toronyszerű magas álláspontunkról mintegy madártávlatból tekinthettünk át — s ime annak lábánál, alig 300 lépésnyire tőle, ott pihent a mi vadunk! Aira-nek igaza volt; itt volt a hat knldzsa, mind hatalmas, kifejlett állatok. Öt közülök lepihent, míg a hatodik, a csoport legerősebb állata, mint valami őr állott közöttük s hatalmas szarvakkal díszített fejét lassan, bizalmatlanul forgatta köröskörül. A helyzet tisztán állt; ha észrevétlenül elérhetem a kis sziklacsoportot, akkor nemcsak pompás lövésre van kilátásom, hanem minden valószínűség szerint, a felriadt csapat lövéstávolban fog a mi sziklafokunk mellett elrohanni, hogy további menekülésére a sziklák között nyíló egyik rést felhasználhassa. Kevés szóval állapítottuk meg a haditervet. A míg társaim lövésre készen foglaltak helyet a sziklabástya fokán, magam BILEK-kel visszamásztam ugyanazon az úton, a melyen jöttünk, hogy a vad belopását megkíséreljük. A lejtő meredeksége egész könnyűvé tette ezt a feladatot, mert az odajutást annyira fedezték a sziklák, hogy egész bátran felállva siethettünk a sziklacsoporthoz; csak arra kellett vigyáznunk, hogy zajt ne üssünk, s főleg meg ne induljanak lábaink alatt a kövek.