Almásy György: Vándor-utam Ázsia szivébe / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1903. / Sz.Zs. 1415

I. fejezet. Budapesttói a Kaspi tengerig

24 BUDAPESTTŐL A KASPI TENGERIG 24 bárónak is hatalmas ipartelepe van Bakuban s ezért itt Batumban olyan csomagoláshoz való gyárat tart fenn, a melyben a gépek naponként 60,000 bádogedényt, 30,000 deszkaládát készíthetnek, s azonnal olajjal megtöltve hajókra szállíthatják. Mielőtt a kikötőbe fordulhatott volna a „Rjúrik", először meg kellett várnia az orvost, a ki a hajót és utasait egészségügyi szempontból ellenőrzi. Ámbár nagyon kora reggel, alig 5 óra volt, az egész ellenőrzés nagyon egyszerűen és simán folyt le; az ősz-szakállú, tiszteletet parancsoló, egyenruhás orvos nem támasztott semmi nehézséget. Parancsára azonnal behúzták a sárga zászlót, s a hajó csendesen besurrant a kikötőbe, a hol azonnal meglepte a vám- és határőrség kis ladikja, néhány csendőr kíséretében, s megkezdődött az útlevél- és vámvizsgálat. A mint már a bevezetésben említettem, az orosz császári kormány az expedicziónak szíves volt megengedni, hogy az expediczió felszerelése vámmentesen jusson orosz területre; csak az volt a kellemetlen, hogv mind ezt a kedvezményt, mind általában az egész utazás engedélyezését nagyon későn intézték el, s nekünk már nem volt időnk terjedelmes bagázsiánkat előre küldeni, hanem valamennyi nehéz ládát, a melyekben a municzió, a konzervek, a konzerváló anyagok, a gyűjtő- és preparáló-eszközök, meteorológiai műszerek, zoológiai segédműszerek, fegyverek, ruhák, sátrak, ágyak stb. stb. voltak elpakolva, magunkkal kellett hurczolnunk, részben mint gyorsárút, részben pedig mint személypodgyászt. A felszereléstől függ az egész expediczió sorsa, s a podgyász pontos megérkezése, illetőleg az a jóleső tudat, hogy a holmi mindig velünk van, sok gondot, munkát és fáradságot okozott, s a közös utazási kasszát nem csekély mértékben viselte meg. A szentpétervári császári és királyi nagykövetség szíves volt ugyan bennünket kérelmünk kedvező elintézéséről értesíteni, de az orosz kormány részéről a legcsekélyebb írást sem kaptam, a mivel igazolhattuk volna magunkat. Nem csoda tehát, hogy szívdobogva vártam az útlevelek megtekintését, a melynek eredményétől függött egész további sorsunk. Ugyanis az orosz határon való átlépéskor nagyon komolyan veszik a formalitásokat, s bizonyos ünnepélyes színezete van annak a czeremóniának, a melylyel a hivatalnokok körülülnek egy nagy asztalt, s nagy fekete könyveket vesznek elő, majd az útleveleket egyenként alaposan átvizsgálják, azután a tulajdonosaikat veszik elő, mindegyiknek személy-azonosságát konstatálják, s ezzel a határon való átkelést engedélyezik. Útleveleinket a bemutatás után azonnal félretették, s csak miután a hajó személyzetét szabadították fel, került reánk a sor, de mindjárt meglátszott, hogy jövetelünkről értesítették a hatóságot, s már vártak bennünket. Az ügyeletes hivatalnok azonnal tudtomra adta, hogy a fővámhivatalban akta vár reánk, sőt azonnal érte is küldött egy csónakot. A közben