Almásy György: Vándor-utam Ázsia szivébe / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1903. / Sz.Zs. 1415
I. fejezet. Budapesttói a Kaspi tengerig
20 BUDAPESTTŐL A KASPI TENGERIG 20 hajóra felvenni s Batumba szállítani, a kellemetlen eset minden komolyabb következmény nélkül maradt, legfeljebb annyiban volt kellemetlen, hogy márczius 25-étől április 2-ig Galaczban kellett a napot lopnunk. Ugyanis Galacz, a melyet különben már korábbi utazásaimból jól ismertem, semmiképen sem valami érdekes város. A szép, új kikötő forgalmas életén, meg a város éjszaki részén levő nagy nyilvános kerten kívül, a honnan szép kilátás nyílik a Pruth völgyére, a tekintélyes Bratis-tóra, meg a Dunának aranysárga nádasokkal borított árterére, — semmi különös látnivaló sincs, legfeljebb végigélvezi az ember a galacziak legpazarabb mulatságát, t. i. potomáron felfogad egy orosz bérkocsit, úgynevezett bír jar-1 s azzal őrületesen vágtat fel s alá az elegáns Strada Domneáscán. Mi ennél jobb mulatságot is találtunk, mert a Galaczban székelő nemzetközi Duna-bizottság, továbbá a „Vegyes Pruth Bizottság" nemzetközi kolóniájának tagjai valamennyien barátsággal és tárt karokkal fogadtak bennünket, úgy, hogy napról-napra, estéről-estére mindig a kis, de barátságos társaság körében mulatoztunk. Különösnek tünt fel mindazonáltal, hogy ezek a galaczi urak minket mint „európaiakat" ünnepeltek, s folyton arról panaszkodtak, hogy milyen távol a világtól, mennyire elzárva és elhagyatva élnek ebben a kis, csinosan épült kikötővároskában, a melyet úgy tekintettünk, mint utazásunknak első lépését, mint az utolsó európai állomást, a mely még félig-meddig hazai föld! Gyorsan múlt így az idő, április 2-áig, az elutazás napjáig. Április elsején este még egyszer együtt voltunk az alkonzulnál, von GARLICK úrnál, többi galaczi barátainkkal. Ezzel az alkalommal a konzul szeretetreméltó felesége kedves módon adta jelét távozásunk felett érzett bánatának. Asztalát rendesen kis miniatura-zászlóárboczok szokták ékesíteni, a melyekre a meghívott vendégek nemzetiségének megfelelő parányi kis zászlókat szokott felhúzni. Alél}' megilletődéssel láttuk, hogy a mi magyar zászlónk most félárboczra volt eresztve, hogy mutassa hajósnyelven a bánatot, a melyet távozásunk okozott! Április 2-án délelőtt a Rjúrik felszedte horgonyát, s borús, szeles időben indult lefelé a Dunán. Lassan vonúltak el a Dobrudsa partjainak ismert tájképei, majd Issaccea erdős halmai, a melyeket egykor gyűjtögetve és észlelgetve jártam be, s végül a csinos kis Tulcea városka, a melynek karcsú minaretjei s a rohanó dorobáncz 1 élénkmozgású szobra fenn a festői, de félelmes dunaparti sziklafokon, valóban széppé teszik a Dunának ezt a hirtelen kanyarulatát. A beálló sötétség kényszerítette a hajót, hogy Szulina előtt horgonyt vessen. Örülnünk kellett ennek a véletlennek, mert éj idején olyan hatalmas vihar támadt, hogy nem hagyhattuk el a Duna torkolatát, s teljes 24 óra ' Ezt a szobrot az 1877. évi orosz-török háború emlékére állították.
