Almásy György: Vándor-utam Ázsia szivébe / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1903. / Sz.Zs. 1415
III. fejezet. A hét folyam országában
A HÉT FO I.YAM ORSZÁGÁBAN 85 ről. Por és homok már régen nem volt itt fenn, de az apróbb törmelék, kövek, növánydarabok, teveganaj stb. őrült futamodással sepertek végig a földön, mintha versenyt akarnának rohanni kocsinkkal. Eredeti képet nyújtott a hullámos plateau azért is, mert valami — azt hiszem — agyagos pala csupasz rétegfejei a gyep közül kibukkanva, szabályos csíkokkal látszottak bevonni hegyet és völgyet. A hágóról való leereszkedés valóban kellemetlen volt. Az út borzasztó meredekeken szállt alá egy keskeny mély útban, a melyet valami 200 méter hosszúságban ölnyi vastagon borított a megkeményedett és eljegesedett hó. A mély útból azután egyszerre jobbfelé kanyarodva, éles sziklagerinczre jutottunk ki, a melyen végig mintegy 150 m. mély szakadéknak éppen a szélén vezet az út. Először a tarantászt vittük át óvatosan a veszedelmes helyen, úgy, hogy a muzsik a lovakat vezette, én pedig a másik muzsikkal hátul a kocsit tartottam, hogy a hirtelen fordulónál le ne csúszszék. Miután ez a művelet sikerült, a kissé nyugtalan lovakat kellett addig tartanom, míg a muzsikok a másik, súlyosan megterhelt teljégát is átsegítették. Bevallom, hogy ebben a pillanatban kissé meg voltam szeppenve. Minden műszerünk, eszközünk, tudományos felszerelésünk, mondhatom, az egész expediczió sorsa ezen a kocsin volt. Ha a lovak megcsúsznak, vagy a kerekek lefarolnak a csúszós, eljegesedett havon, az egész felszerelés mindenestől a mélységbe zuhan, s akkor azután vége a gyűjtögetésnek! A míg a fiatal, tüzes parasztlovakat tartottam s nyugtatólag szólongattam őket, úgy tettem, mint a strucz: nem mertem hátrafordulni, visszatekinteni a fagyos útra, a melyen a kocsi recsegése, a hó csikorgása és a veszélyt sejtő parasztok kiabálása jelezte a „maneuvre de force" lefolyását. Hála Istennek, minden a legjobban sikerült; ez után a veszedelmes hely után szemlátomást javult az út, nemsokára gyöngyén poroszkáltunk tovább, mindig lefelé, s végre teljes galoppban robogtunk be a legközelebbi állomásra. Éppen az állomás előtt, a mikor már az én tarantászom megállott, recsegve dűlt össze az újonnan szerzett podgyászkocsi is, a melynek valószínűleg a Kara-tau sziklás útja fűtött be — s a mint az összeomló kocsira tekintettem, borzadva gondoltain, hogy az éppen így fenn a hágón is megtörténhetett volna! 29. kép. Podgy ász-kocsink veszedelemben.
