A Svédországi Magyarok Országos Hiradója, 1988 (8. évfolyam, 29-31. szám)
1988-12-01 / 31. szám
Nyugati Magyarság szeptember-október Október huszonharmadika, vasárnap 1988 a tüntetések és felvonulások éveként íródik maid be történelmünk emlékkönyvébe. Bátor, petőfigalíér villódzást!, elszánt és méltóságosan emelkedett, nagy tömegeket megmozgató tüntetések követték egymást március tizenötödikétől kezdve. Akármiről is lett légyen szó, Nagy Imre kivégzéséről, a Dunáról vagy erdélyi testvéreinkről, Petőfi szelleme mindegyik alkalommal itt lobogott a pesti utcákon és tereken és a felvonulók lelkében. A maga módján mindegyik akció sikeres volt és erővel, bizakodással töltötte el nemcsak azokat, akik résztvettek bennük, hanem azokat is, akik csak szemlélték. Sajnos az október 23-i budapesti történés-sor nem tartozott ezek közé a sikeres megmozdulások közé. A tüntetést kezdeményező FIDESZ és a hozzá csatlakozó szervezetek és egyesületek, a Szabad Kezdeményezések Hálózata, a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság, a Történelmi Igazságtétel Bizottság és a Magyar Demokrata Fórum nem készítették elő kellő alapossággal a tüntetést és nem mérték fel, hogy valójában mekkora valódi érdeklődésre és támogatásra lehet számítani ezen a nagyon kényes és félelmektől övezett emléknapon. Egy kicsit úgy jártak mint más sikeres emberek és együttesek: a siker elhomályosította a tisztánlátásukat. A másik ok a hatalom félelemből fakadt merevsége, rövidlátása. A rendőrség betiltotta a tüntetést. S ezzel a jogtalansággal egyszersmind kinyilvánította, hogy mennyire lehet komolyan venni a kormányzat reformígéreteit és megújulási szándékait. Ez a betiltás halomra döntötte a rendszer minden eddigi bizalomhirdetőoszlopát. Arad után, a tragikus Duna-döntés után itt van az újabb kudarc: 32 évvel a forradalom után egy szál virággal, némán sem lehet Bem apó szobrához elzarándokolni. És miért? Mert a hatalmat még mindig olyan félelem, görcs és olyan konok belátás talanság uralja, amely a szabadság-óhajtások legenyhébb fuvalmára is a pisztolytáska, a gumibot és a vízágyú felé mozdítja az egyébként üres kezét. összetűzésekre, gumibot használatára, hál’Istennek, nem került sor. Pákh Tibor bátyánkat azonban refrénszerűen őrizetbe vették. Mintha kifejlődőben volna a rend urainak sötétvörös humorérzéke: a tántoríthatatlan ősz harcost, akit sokszor már a fiatalabb ellenzékiek is egy kis furcsálkodással vegyes tisztelettel hallgatnak, minden alkalommal úgy csípik fülön, mintha ez szertartásosan természetes velejárója volna ezeknek a megmozdulásoknak. Ennek az őszi vasárnapnak a minősítésekor első helyre ez a megállapítás kívánkozik: az utcákon sokkal több rendőr volt, mint tüntető. Ha ennek pusztán az len volna az oka, hogy a tüntetési felhívást kibocsátók, élükön és elsőként a Magyar Demokrata Fórummal visszavonták a rendőrségi betiltás hatására a felhívásukat, akkor ezt még csak a rendező csoportok kudarcának tarthatnánk, azonban valójában nem ez volt az oka a társadalom érdektelenségének és közönyének. A részvétlenségnek a fő oka a félelem. A magyar társadalmat még mindig ugyanaz a félelem tartja rabságában, mint amelyik a felette uralkodó hatalmat is. A társadalom fél megmozdulni. A hatalom pedig attól fél, hogy a társadalom megmozdul. A mozdulat mindkét fél számára életveszélyes. Ez a nemzet ma még a fűre lépést tiltó táblákat is dermedten és vacogva veszi tudomásul, és a kapudöngetés és a várfal-leomlasztás helyett inkább a kiskapukon való besettenkedést választja és mindenek előtt vasárnap nem ér rá tüntetni. Ha éppen nem dolgozik vasárnap, akkor a kertjét műveli, de mindenképpen visszahúzódik atommag-héja, kisvilága védettségébe, és keserű szájízzel várja, hogy egy újabb kilátástalan hétfő rá virradjon. Az ellenzéki csoportoknak ezzel mindenképpen számolniok kell — a hatalom már régen számol ezzel —, és ha a társadalom cselekvő részvételét a magukénak akarják tudni, akkor az ilyen megmozdulásokhoz szélesebb ösvényt kell — a hatalommal való egyezkedések útján és más módon — kitaposniok, amelyen az „egyszerű nép” egy kis védettség és a nemzeti biztonságérzet tudatában lépdelhet végig. Különben, az a mostanihoz hasonló eset áll elő, hogy a független csoportok maguknak és sajna’, a rendőrség szórakoztatására rendezik meg tüntetéseiket. 200 tüntető Budapesten, 1956 magyar történelemben betöltött jelentőségéhez képest és 1988 sikeres, százezres nagyságrendű megmozdulásaihoz képest is szomorú kudarc. Örökké szent forradalmunk ennél többet érdemelt volna. A tartozik rovatban ezen felül még ott van, mint egy pacaként az érettségi dolgozatban az ellenzékinek nevezhető tábor, helyesebben az ellenzékinek nevezhető csoportosulások és a Magyar Demokrata Fórum Tisztelt Miniszterelnök Ürl A magyar társadalom autonóm szervezetei békés, csendes megemlékezést terveztek és hirdetlek meg 1988. október 23-án délelőttre. Szándékukról idejében tájékoztatták a BRFK illetékeseit. A BRFK 1988. október 2l-én a szervező csoportok néhány tagjának tudomására hozta, hogy a békés megemlékezést nem engedélyezi, s később a Magyar Rádióban és a Televízióban tüntetést tiltó közleményt hozott nyilvánosságra. A BRFK illetékesei az iránt sem hagytak kétséget, hogy a békés tüntetési minden rendelkezésükre álló eszközzel, azaz a durva erőszak alkalmazásával is megakadályozzák. Ezzel kapcsolatban a tüntetés szervezői Miniszterelnök l)r tudomására hozzák az alábbiakat: 1. A rendőrség intézkedése törvénytelen, ellentétben áll az alkotmány betűjével és szellemével. 2. A tüntetés szervezői a magyar társadalom válságos helyzetére és a Közép-Európában uralkodó feszültségre és bizonytalanságra való tekintettel ennek ellenére tudomásul veszik ezt a döntést. 3. A kedvezőtlen fejlemények elkerülése céljából kompromiszszumos javaslattal éltünk. Tárgyalási ajánlatunkra nem kaptunk választ. * 4. A tüntetésben való gyakorlati részvételtől a társadalmat eltanácsolni nincs módunk. A békésnek tervezett megmozdulás kiszámíthatatlan fejleményeiért a felelősséget éppen ezért nem vállalhatjuk. * Ez a péntek esti fogalmazás, később kaptunk választ, elutasítót, mert a szervezők és a hatalom kép viselői között szombat délelőtt nem jöhetett létre a találkozás megosztottsága és belviszálya. Ez most a rendőrségi tiltás értelmezésében és a rá adandó válasz meghatározásában mutatkozott meg. A Magyar Demokrata Fórum kezdettől azon az állásponton volt, hogy a tiltás után a tüntetést le kell mondani, és senkit sem szabad arra biztatni, hogy meggumibotoztassa magát, valamint, hogy a rendőrségnek nem szabad alkalmat adni eszközeinek használatára, netán a magyarnak magyar által való verésének és vízágyúzásának megízlelésére. Ezt a kétségkívül egyáltalán nem hősi álláspontot — péntek délután — a szervező csoportok 3:2 arányú szavazással elfogadták, azzal a meghagyással, hogy ezt az elhatározásukat akkor hozzák nyilvánosságra, ha a kormány a közvetítő javaslatukat: — csak néhány személy koszorúzzon, a rendőrség maradjon távol, s ennek fejében ők maguk kérik meg az akkor már csak kíváncsiskodó tömeget a hazamenetelre — elutasítja. Az elutasítás megtörtént, igaz sok időhúzás és üresjárat után, a még péntek este megfogalmazott és közösen elfogadott lemondó és tiltakozó nyilatkozat, a Grósz Károly miniszterelnökhöz intézett távirat azonban nem került nyilvánosságra. E helyett a Magyar Demokrata Fórum, külön és elsőként, kilépve a koalícióból nyilvánosságra hozta a tüntetés megtartásától elálló és a tagjait a részvételtől eltanácsoló nyilatkozatát. így aztán az ártatlan szemlélőben az a látszat keletkezhetett, hogy vannak egyfelől a meg nem alkuvó, hősi forradalmian radikális csoportok és van másfelől az opportunista, meghunyászkodó Magyar Demokrata Fórum, amely az első rendőrfüttyre clsomfordál. Nem baj, a Magyar Demokrata Fórum ki fogja bírni ezt a rossz hírbe keveredést, és ki is kell bírnia, ha vállalt feladatának, a magyar társadalom valódi átdolgozásának és demokratikus talpraállításának a művét végre akarja hajtani. A Magyar Demokrata Fórum olyan magyar társadalmat szeretne látni és annak megteremtésében közreműködni, amelyikben a rendőrség esetleges durvaságainak nem az éppen Budapesten ülésező Amerikai Utazási Irodák Kongreszszusa a legfőbb gátja, hanem a magyar törvények uralma. A rend és a tisztesség kedvéért közzétesszük tehát a Grósz Károly Miniszterelnökhöz intézett, de el nem küldött távirat szövegét, amelyet — péntek este még — mind az öt szervezet vállalt és aláírt. 5. A BRFK — nyilvánvalóan magasabb helyeken elhatározott — közlését rendkívül károsnak, veszélyesnek és felelőtlennek tartjuk. A tüntetés megtartására a kormányzat reform - ígéretei, a társadalomban megindult kedvező folyamatok, és az e csoportok állal eddig rendezett megmozdulások békés jellege, emelkedett volta és az egész magyar társadalom jó hírét növelő eredményessége bátorította fel a szervező csoportokat. A kormányzat erőszakos és az alkotmány betűjét és szellemét figyelmen kívül hagyó intézkedéséből azt a következtetést vagyunk kénytelenek levonni, hogy a kormányzat szavai és tettei közölt űr tátong, és nincs a morális felelősségtudatnak és a nemzeti konszenzus megteremtésében ráháruló felelősségének azon a fokán, amelyet egy ilyen válságos helyzetben lévő társadalom vezetése megkíván. Ebben a helyzetben a magunk részéről nem látunk más értelmes lehetőséget, mint az erőszak elől való kitérésünk becsületes bejelentését. Reméljük, ez a bejelentésünk az egész társadalom előtt nyilvánvalóvá teszi, hogy valójában ki, milyen mértékű valódi felelősséget vállal a reformokért és a nemzeti megújulásért. Budapest. 1988. október 22. Bajcsi-Zsilinszky Endre Baráti Társaság FIDESZ MDF Szabad Kezdeményezések Hálózata Történelmi Igazságtétel Bizottsága Csurka István „HITE L” Egy évtized kfnos-keserves vajúdása után születik meg most a HITEL. A lap, melynek gondolatához, tervéhez a magyarság akkor még élő és alkotó klasszikusa, Illyés Gyula adta a nevét A lap, mely szándékaink szerint november első napjaiban hallatja először a hangját abban a reményben, hogy attól kezdve folyamatosan szólhat majd sokakhoz, egyre tisztább, egyre világosabb szavakkal: magyarul magyarokhoz. HITEL elmen, az (rótt szó hitelével és hitelének erejével szeretnénk részt venni sorsunk alakításában, a szellemi haza építésében. Szeretnénk folytatni, mai igények és mai körülmények szerint azt, ami a Válasz megszűnésével annak idején abbamaradt Szolgálni akarunk: magyarságot és emberséget együtt egy nemzetet és emberiséget szétziláló, embereket és népeket próbáló század utolsó éveiben. Hisszük, hogy az „ötágú síp” is szebben szólhat, mint öt síp külön-külön. Mint ahogy hisszük azt Is, hogy Irodalom és kritika, tudomány és művészet erkölcsi és politikai gondolat ugyanannak az emberi szellemnek más-más megnyilvánulásai, megjelenhetnek tehát együtt Is, ugyanannak a lapnak a hasábjain. Ez hát a szándék, a szerkesztőké és mindazoké, akik az Idők során türelemmel vagy türelmetlenül, de várták és segítették ennek a lapnak a létrejöttét. A megvalósulás minősége a szerzők, az olvasók és a szerkesztők együttműködésén és közös akaratán múlik majd. A HITEL az egész magyarság szellemi műhelye szeretne lenni, határon innen és túl! Kéthetenként megjelenő, független irodalmi, társadalmi, kritikai lapként—a szépirodalommal együtt—írásokat közöl a politika, a kultúra, a gazdaság, tehát a teljes magyar közélet bármely területéről és bármely kérdéséről, ha az a magyarság létét közelről érinti. Móricz Zsigmond egykor így fogalmazta meg a Kelet Népe Jelszavát: „Hagyd a politkát, építkezz!” Mi itt és most, őt utánozva csak ennyit írhatnánk Jelszóként a HITEL címlapjára: ÉPÍTKEZZ! A szerkesztő bizottság elnöke: CSOÓRI Sándor, főszerkesztő: BÍRÓ Zoltán, főszerkesztőhelyettes: ALEXA Károly, a szerkesztő bizottság tagjai: BAKOS István, CSENGEY Dénes, CSURKA István, DIPPOLD Pál, FEKETE Gyula, FÜR Lajos, KISS Gy. Csaba, LEZSÁK Sándor, NAGY Gáspár, VARGA Csaba. KEDVES OLVASÓINKNAK KELLEMES KARÁCSONYT BOLDOG ÜJ ÉSZTÉ NDOT KÍVÁNUNK ! HITEL« 1988 I szám 13
