G. Fekete szerk.: Studia Botanica Hungarica 10. 1975 (Budapest, 1975)

Radics, Ferenc: Emlékezés Borbás Vincére (1844-1905) halálának 70. évfordulóján

Sovány vígasz volt azt állítaniuk, hogy BORBÁS csupán minden áron érvényesülni akart. Kérdezhetjük, hogy BORBÁSNAK a jól végzett munka öntudatán kívül az utókor adott-e elégtételt. Bátran állíthatjuk, hogy igen. Legjobb botanikusaink közül többen - alkalom adódván - méltó helyére állították. Már DEGEN Á. 1905-ben BORBÁS elvesztését fájdalmas és a közeljövőben pótolhatatlan veszteségnek mondja. DEGEN szerint BOR BAS, mint növényismerő akkor tíz "kritikus" növénynemzetség (rózsák, szedrek, menták, ibolyák, hölgymálok, kányafüvek, galajok, szegfüvek, varfüvek, kakukfüvek) európai hírű, egyik legkiválóbb ismerője volt. Nemcsak behatóan foglalkozott a növények alak-, bonc - és élettanával, valamint a rendellenességeikkel, hanem e téren is eredeti megfigyeléseivel, önálló gondolkodásra valló magyarázataival a szakemberek ismereteit is lényegesen gyarapította. Irodalmi tájékozottsága tekintetében úgyszólván egyedül állott az országban, melynek virágos és harasztflóráját ezidőben nálánál jobban senki sem ismerte. Élet ének java munkásságát rendszertani és növényföldrajzi tanulmányokra fordította. Itt ütközött BORBÁS is a régi merev LINNÉ-féle fajfelfogásba, mert az élesszemú megfigyelő nem tudta a sokféle változatot, eltérést a régi rendszertani sablonokra húzni. A szintén darvinista szemléletű, kiváló florista DEGEN ÁRPÁD megvédi az ún. "BORBAS-féle fajokat" azzal, hogy éppen a "rendestől" eltérő fajok szolgáltatják a fajkeletkezés kérdésének megközelítéséhez - legalább egyik oldalról - a legmegfelelőbb anyagot. Felismeri BORBÁS fejlődésében, hogy a növényfajok földrajzi elterjedésének, helyi változatainak kutatásával ENGLERrel egyidőben igyekezett a növényekfejlődéstörténeti rendszerezéséhez eljutni. Ez ragadta meg BORBÁS-t élete végén, az egyszirmúak "(Forrtszirmúak) és különs*irmúak

M (Szabadszirmúak) párhuzamos fejlődésének HALLIER-hezhasonló megsejtésével. Ezernyi megfigyeléseit itt is érvényesíteni akarta. Sajnos felvillámló töredékeknél többet adni a kegyetlen halál már nem engedte. Lélektanilag és a műalkotás szempontjából tíz év távlatából talán RAPAICS RAYMUND férkőzött hozzá legközelebb. "BORBÁS VINCE emlékezete" c. tanulmányában (RAPAICS 1916) bizonyítja, hogy BORBÁSRA erős realitásérzete ("klasszikus józansága") és művészi alkotó készsége ("artisztikus vénája") a jellemző. Az előbbire példaként említhetjük, hogy BORBÁS előitéletek nélkül végzi a biológiai (ökológiai) elvonatkoztatásokat, noha mások odatartozó megállapításait szintén ismeri, és mindig a részletmegfigyelésekből indul ki. Az utóbbival összefüggően RAPAICS ugy látja, hogy BORBÁS kritikai tevékenysége, harcai valójában azoknak a "belső erúpcióknak" a kísérő jelenségei, melyekkel vajúdó törekvései a valóság művészi kifejezésére egyre tisztultabban újhodnak meg, és egyre határozottabb és nagyszerűbb eredményekben mutatkoznak. RAPAICS elsőnek eszmél valamire, ami BORBÁSRA a legjellemzőbb, és amit ugyanebben a tanulmányában máshol világosabban fogalmaz meg, hogy ti. BORBÁS tudományos alkotómunkája emelkedőén, egyben folyton megújhulva fejlődött tovább. Azonban a tudományos, tehát fogalmi megismerésben BORBAS realitásérzete és az expresszionista művészi ábrázolás elemzése nemigen fér össze egymással. Mégis több annál, ahogy BORBAST eddig hívei többé-kevés-