St. Louis és Vidéke, 1969 (57. évfolyam, 1-19. szám)

1969-04-19 / 8. szám

Mindenki felelős a jövőért!

(+) Amerikában a második ipari forradalom szörnyű káosza már teljes kifejlődésben van. Ez a világ legiparosodottabb országa, természetes tehát, hogy a legérkékenyebbén reagál egy ilyen nagy változásra. A káosz eredményeként: az ellentmondás ma már életformává vált, s a politika a nagy ideálok széles termelötalaját kis, egy-irányú dűlőúttá szűkítette, ahol csak a politikai hot dog-árusítók taligái közlekedhetnek, de a velük szemben igyekvő nemzeti céloknak meg kell államuk. Ezt a törvényt romboló, emberietlen anarchiát a liberálizmus táplálja, amely nem tudja vagy nem akarja megérteni, hogy az ipari forradalommal nem az „egyéni szabadságjogok” abszolút kiterjesztésével, hanem ellenkezőleg: csakis erősen megszervezett társadalommal tudunk megbirkózni. A technológiai forradalom annyira egyetemes képlet — felfedezéseiben, alkalmazásában és társadalmi hatásaiban egyaránt —- hogy azt csakis egy kemény, egységes, központi célokat kővető társadalom képes káosz nélkül magába illeszteni.

Amerika népének ösztönös védekezéseként: a „politikai” liberálizmus csődje máris szemmel látható és ma már nem is egyéb politikusok egyéni hatalmi utővédharcainál. De az „ideális”, őszintén emberi liberálizmus még rendkívül sok becsületesen gondolkodó emberben is él. Ezek rendesen a teljesen naiv, csak elvekben gondolkodó művészek, tudósok és más intellektuális rétegek soraiból kerülnek ki, akik nem tudják feladni magukban azt, ami elmúlt. Ezzel ugyan nem állíthatják meg az ipari forradalom viharát, mert az nem csupán a matematika, fizika és kémia forradalma, hanem az emberi társadalom fejlődésének is egy teljesen új szakasza. Az ideálista liberálisok az „embert” védik — sajátmaga ellen. Azt jól tudják, hogy magát az ipari forradalmat nem lehet visszanyomni a gözkorszakba, de azt hiszik, hogy ez ellen csak a „liberális humanizmus” elvi síkján lehet győzelmet aratni.

Egy kiváló biológus, George Wald, aki 1967- ben megkapta a kémiai Nobel-díjat, nemrégiben egy beszédében halálra ítélte a háborút. Százszázalékosan egyet értünk vele. De amikor ennek érdekében azt követelte, hogy Amerika fossza meg önmagát a hadseregétől és mondjon le a modern technológia hadi vívmányairól, őszintén meg kell

döbbennünk. Wald professzor szerint: „A kormányzat egyetlen feladata az élet védelme és fejlesztése.” Mennyire igaz! De mennyire ellentmond ez a professzor pacifista követeléseinek!

Ha ugyanis Amerika eldobná fegyvereit •— mi történnék? Wald professzor, az ideális humanista szerint — semmi. „Az a gondolat — kiáltja felénk, — hogy Amerika versenyben áll a szovjet és kínai komunizmussal, teljes tévedés és közhely. Valamennyien emberek vagyunk!” Nyilván Wald professzor az, aki „közhelyeket” mond és „teljesen téved”. Ha Amerika letenné fegyvereit, hónapokon belül szovjet-csillag ragyogna a Harvard Egyetem homlokzatán és öt, a többi tudós pacifistákkal együtt egy szibériai tajga-táborba vinnék, hogy kancsukák suhogása mellett dolgozzanak a Szovjet világhódító — fegyverein!

Azt, amit Wald professzor követel, még politikai liberális elvbarátai is valószínűleg visszautasítják. De a tragédia az, hogy az ilyen tiszteletreméltó tudós beszédei az ideálista és még tapasztalatlan fiatalságra óriási benyomást gyakorolhatnak. Ezek a jóhiszemű tudósok, akik csak laboratóriumaik teljes védettségéből látják az életet, olyan romboló hatást válthatnak ki ebben a vajúdó korban, ami évtizedek múltán az életet halállá változtatná. Még hozzá a legrosszabb fajta halállá, mert a szabadság elvesztésével a lelket is elveszíthetnénk, a testünk pedig a börtönök és kényszermunka-táborok mélyén rothadna el. Ennek a következménynek iróniája az, hogy ez — a liberálizmus teljes halálát is jelentené.

Mindenki felelős a jövőért. A professzor úr is! Éppen ezért nem szabad felelőtlenül beszélni. A jövő csakis a mind szabadabb, de mind fegyelmezettebb emberé lehet, az Isten képére teremtett emberé, nem a Marx képére álcázott bestiális emberé. Amikor Wald professzor — jóhiszemű tapasztalanságból — a fegyeverek eldobását követeli, a kényszermunka-táborok kapuit tárja ki.

Kormányozni annyi, mint előrelátni. Wald professzor dolgozzék laboratóriumában, ahol kiváló eredményeket ért el, nyerjen egy másik Nobeldíjat és gazdagítsa géniuszával az emberiséget, de a politikába ne szóljon bele. Nem előre lát, csak —- önmagába néz.

Béldy Béla:

Ámokfutó gyűlölet

Donald Lambright lassan hajtott előre a Pennsylvania Turnpiken. Puska és karabély volt a kocsijában. Szembe jött egy autó, egy fehér házaspár ült benne. Rájuk lőtt. Mindketten holtan rogytak össze üléseiken. Másik kocsi következett. Ebben is fehér ember ült. Most már háldoklik. Harmadik kocsi — a fehér hajtő súlyos állapotban fekszik a kórházban. Az ámokfutó gyilkos tovább gördült szép kényelmesen. Aki szembe jött, abba belelött. Tizenhét személyt sebesített meg, kettőt agyonlőtt — mind fehérek voltaic. Végül két feketét is megölt: a feleségét és önmagát,

Az ember elszörnyedve kérdi: miért ölt ez a 31 éves ámokfutó fekete gyilkos? A választ nagybátyja, New York város egyik négersegítő akciójának „szociológusa” adta meg. „Donaldot, ezt a ragyogó tehetségű fiatalembert az Egyesült Államokban való élet annyira elkeserítette, hogy úgy érezte: a lövöldözés néha szükséges taktika és hogy sikert csak pusztítás útján érhet el.”

A „ragyogó” férfi „a fekete hatalom felszabadítási mozgalmában” tevékenykedett és a múlt számunkban már ismertetett „Üj Afrika Köztársaság” tagja volt. De ez csak a hátteret adja a sötét elvetemültségnek. A „ragyogó” gyilkos nemrég hagyta ott önként az évi 10 ezer dolláros állását a clevelandi Ohio Állami Munkaközvetítő irodájából. Inkább elment gyilkolni.

Lambright csak egyike volt azoknak a gyűlölettől habzó potenciális gyilkosoknak, akik közöttünk járnak és vadásznak ránk. Azok ellen, akik még életben vannak és puskával vállukon leselkednek a fehér emberre — csak azért, mert fehér! — védekezni kell! Most és nem holnap! Mert, ha ilyesmi megtörténhetett Húsvét idején, megtörténhetik holnap is, holnap után is.

Az önvédelem egyszerű. Aki gyűlöli Amerikát és a fehér embert, azokat ki kell zsuppolni Afrikába. Alapítsanak ott köztársaságot a saját, szájuk íze szerint. És lövöldözzenek taktikából a hozzájuk hasonló vadakra.

Fecsegő szenátorok

Az amerikai Szenátus az ABM- ről vitatkozott. Albert Gore szenátor — a fecsegő galambok egyik örvös példánya — szorgalmi házi feladatként statisztikát állított össze. Ezzel, természetesen, azt igyekezett bizonyítani, hogy Amerika honvédelmi minisztériuma „terrort” és „félelmet” gerjeszt az országban, hogy ily módon biztosítsa a „generálisok állását és a hadi-ipar szerződéseit”.

A galámb-szenátor azt mondja, hogy ma Amerika 50 szovjetváros mindegyikére 48 nukleáris bombát lőhet, míg a Szovjet 50 amerikai nagyvárosra mindössze 22-t egyenként. Nem kell tehát több bomba, ez is ?ok! Az, hogy a szovjet-bombákat futószalagon gyártják, persze, a galamblelkü álstatisztikust nem érdekli. De maga ez a fecsegés is elképesztő! Hogy hozhat nyilvánosságra egy amerikai szenátor ilyen ferdített statisztikát? De még elképesztöbb, hogy mind ö, mind Fulbright szenátor azt állítják, hogy mindez csak a generálisok és a hadi-ipar zsebére történik. Ezt vagy bizonyítani kell éspedig a szőbanforgó személyek bíróság elé állításával, vagy viselni az a'jas rágalmazás vádját.

De még ez sem elég nekik. A liberális szenátor urak még azt is kihirdették, hogy Amerikának „agresszív — támadó — szándékai vannak” és hogy „a hidegháborúért Amerika legalább annyira felelős, mint a Szovjet!”

Vajon, lé tudják-e mérni ezek a szuperintelligenciák a hallatlan és együgyű felelőtlenséget, amit ezzel elárultak? Saját hazájukat denunciálni, hamis adatokat szolgáltatni a szovjet-propagandának a Szenátusból, amikor az elnök tárgyalni készül a Szovjettel!

Elámulva kérdi az ember: mi vagyunk-e tökkelütött ostobák, akik személyesen átéltük a szovjet „felszabadítást”, s akik tapasztalatból tudjuk: mi a kommunizmus, vagy ezek a szenátor urak azok?

Attól félünk, hogy a választ, amit a Szovjet adna erre a kérdésre — ha a galambdúc kívánsága teljesülne, — a fecsegő szenátor urak még atombiztos washingtoni óvóhelyeiken élnék túl.

„Uhum” és szabadság

Emlékeznek még olvasóink Ghana afrikai köztársaság első imperátorára: Kwame Nkrumahra? Ezt a Nkmmah-t három évvel ezelőtt elesapta a saját katonasága, tűrhetetlen korrupciója, külpolitikai bakugrásai és sztálini basáskodása miatt. A hatalmat egy Ankrah nevű „altábornagy” vette át, aki azóta láthatólag nagyon ügyesen vezeti az államugyeket.

Most elképedve olvassuk, hogy Ankrah generálist idegen cégek megvesztegették és hogy ezt el is ismerte és bűnbánóan lemondott. Nkrumah legalább nagystílusú szélhámos volt, Ankrah generálist azonban 5.600 dollárral is le lehetett kenyerezni. Az eset annyira jellemző, hogy megérdemli ezt a néhány sort.

Amikor Afrikában meghirdették az „uhuru”-t, ami az ö nyelvükön szabadságot jelent, egyre-másra alakultak meg a független, önálló, szabad köztársaságok. Hogy humánus együttérzéssel fejezzük ki magunkat: Afrika elnyomott gyarmatai felszabadultak. A felszabadulás után azonban az önállóság, a demokratikus szabadság és a tisztesség hirtelen eltűnt. Talán nem mindenhol sikkasztanak, de ahol „rend” van, ott egy diktátor tartja a kezében az ostor nyelét és legalábbis az „uhurut”-t sikkasztotta el.

Az ember eltűnődik. Nem döbbent még rá a világ, hogy a szabadsághoz fejlettebb és civilizáltabb nép is kell? Nem elég odalökni nekik az „uhuru”-t, nesze, csináljatok vele, amit tudtok! Az igazság az, hogy pénz, tanultság és valóban demokratikus vezetők nélkül még rosszabb gyarmatokká váltak, mint voltak, A változás legfeljebb az, hogy most a zsarnokaik színe is fekete és hogy a régi anyaország helyett most Amerikát igyekeznek fejni.

Szabadságot követelni kis, primitív törzsi népeknek és ugyanakkor természetesnek találni, hogy százmilliőnyi európai kultúrájú peremnépet gyarmattá igázhat le egy másik primitívebb nép: a Szovjet — nem olyan ellentmondás-e, amit az ENSZ-től kezdve a magánapostolokig mindenkinek végtelen bűnbáüattal —- szégyelleni kellene?

Magyar évfordulók

(április 21-tői 28-ig)

1815-ben született Csorbán Markusevszky Lajos sebésztanár, orvosi író, (154 éve).

1818-ban született Pécsett Zsolnay Vilmos keramikus, majolikagyáros, (151 éve).

1833-ban született Fulnekben Hopp Ferenc utazó, műgyűjtő, (136 éve).

1864- ben született Brassóban Koszta József festőművész, (105 éve).

1865- ben meghalt Londonban Kmety Gyöi-gy 48-as honvédtábornok, (104 éve).

1876-ban a budapesti Margit-híd

megnyitása, (93 éve).

1876-ban született Pesten Pólya Jenő orvostanár, orvostörténész, (93 éve).

1887-ben született Budán Törzs Jenő színművész, (82 éve).

1917-ben meghalt Szegeden Tömörkény István író, (52 éve).

Sarki szigetek

Van fent, északon egy szigetcsoport — a Sarki Szigetek, — amelyek állítólag nem tartoznak senkihez. Kanada, természetesen, azt állítja, hogy az övé. Az Egyesült Államokban vannak azonban, akik ezt vitássá teszik. Nem a kormány, legalábbis annak részéről nem hangzott el nyílt igény. Egyes nagy olaj- és bányavállalatok azonban engedélyt szereztek mintegy 50 millió aker sarki területen való kutatásra és ebben benne vannak a Sarki Szigetek is.

A Trudeau-kormánynak az a szándéka, hogy bent marad a NATO-ban, de Európába vezényelt csapatait fokozatosan kivonja onnan. Mr. Trudeau ezzel kapcsolatban nem említette a Sarki Szigeteket, de kihangsúlyozta Kanada „szuverénitásának. védelmét”. A honvédelmi vitában résztvett katonai személyek ugyanezt az igényt fejezték ki. Ennek a „szuverénitásnak” védelmét nyilván főként a Sarki Szigetek kérdése miatt húzták alá.

A helyzetet az teszi bonyolulttá, hogy a Szovjet is ott van, méghozzá nem csupán földrajzilag, hanem „halászhajóival” is. Van idő, amikor 700 ilyen hajó tartózkodik Kanada sarki vizein. Nemcsak feltehető, hanem biztosra vehető, hogy ezek nem csupán halászattal, hanem elektronikus kémkedéssel is foglalkoznak.

A „senki földjén" állítólag igen gazdag olaj- és érctelepek vannak. Az olaj és vas már sok háborút idézett elő, de legalábbis elhidegülést vagy feszültséget okozott különben jó viszonyban élő nemzetek között. A Sarki Szigetek esetében ennek nem szabad előfordulnia! Legalábbis Kanada és az Egyesült Államok közt nem. Mr. Trudeau nyilván arra szánja az európai csapatok visszavonásával felszabaduló honvédelmi költségeket, hogy azokat Kanada saját területének védelmére fordítsa. Különösen könnyű hadihajók, fregátok, gyorsnaszádok kellenének erre a célra.

Kanadának tökéletesen igaza van, hogy meg akarja védeni területét. Nem Amerika ellen, mert az sohasem léphet fel támadóan. Még a vállalatok magánhódítási szándékai ellen sem, mert azoknak semmi keresni valójuk sincs egy más felségjog alá eső területen, ha csak nem kapnak rá engedélyt. Ezek a Sarki Szigetek Kanadához tartoznak, efelett nem lehet vita. De a Szovjet „halászflottái” ellen igenis, kell védekezni, mert azok úgy nyüzsögnek ott, mintha a terület máris az övék volna.

Akár Kanadáról, akár az Egyesült Államokról van szó, egyszerűen nem lehet olyan érdek, ami szembeállíthatná egymással ezt a két szomszédot és jóbarátot. A Szovjet esetleges hódító szándékát pedig kanadai terület ellen kétségtelenül úgy kell tekinteni, mintha a'z az Egyesült Államok területe volna. Nem az, de ez a két nagy ország közös létérdeke.

Éppen ezért nem szabad és nem is lehet más megoldásra gondolni, mint hogy a Sarki Szigetek kérdését az Egyesült Államok teljes egyetértésével és — ha kell — támogatásával fogják rendezni.

Ahogy a jog és méltányosság kívánja -r Kattada Jávára,

Nyíregyhásy Pál:

CIGÁNYOK A

Az elmúlt héten többen beszélgettek velem személyesen és telefonon a hazai cigánykérdésről. Egyesek összehasonlítják az amerikai négerkérdéssel, mások azt állítják, hogy a hazai cigányok már teljesen beolvadtak a polgári életformába. Elővettem azért jegyzeteimet, mit is mondanak kommunista források a nyírségi cigányokról?

Nyíregyházán 208 cigánycsalád él, s mivel közöttük igen magas a gyermekáldás, ezt becsülhetjük akár 1200-1500 lélekre. Kölese Szatmár megyei községben 133 cigány él, az összlakosság nyolc százaléka. Nincs cigánytelep, elszórva laknak egy hosszú útcán, melyet tiszteletükre Dankó utcának neveztek el. A mátészalkai járásban 1127 cigánycsaládban 5278 ember él, tehát a járás lakosságának itt is mintegy nyolc százalékát teszik. Ezért a cigánykérdés rendkívül fontos gondja a kommunista kormányzatnak.

így a hazai párttitkárok gúnyos vesszőparipája: az amerikai négerkérdés. Fehérek és feketék nem járhatnak közös étterembe, gyermekeik nem tanulhatnak közös iskolában. De hiszen ennél rosszabbak a hazai állapotok, Nyíregyházán az erdő szélén cigány iskola van, mert a városi szülök nem tűrik, hogy gyermekeik közé elvegyüljenek. Ezek a cigánygyerekek többnyire túlkorosak, ké.^őn lehet őket beterelni az iskolába s fiatalabb Városi társaik sok rosszat tanulnak tőlük. Kicsit lazák a cigányok erkölcsei.

Nagy szerepe van a propagandának ebben az elkülönülésben. A nyírségi napilapban gyakran olvasok efféle tudósítást:

— Az USA 29 államában tilos a vegyesházasság színes és fehérbörűek között. Sőt Alabamában még azt is törvény mondja ki, hogy „a törvényhozó testület nem hozhat olyan törvényt, amely érvényesnek ismeri el fehér és néger személyek házasságát”. Indiana államban érvénytelen az olyan házasság, ahol az egyik személy elmebajos vagy néger.

A kommunizmusnak persze két arca van, másutt dicséri a cigányokat: Szabolcs megye cigánylakossága — írja a Keletmagyarország — egyetemi tanárt és sok kiváló képességű szakembert adott már az országnak. Nyírbéltek lakossága Sebök Lajos cigányt választotta tanácstagnak, kinek nagyapja még cigánybíró volt, de unokája már megtanult írni-olvasni. Balogh András 25 éves fiatal cigány, vasúti munkás pedig a közlekedési minisztertől dicséretet és jutalmat nyert, mert az idén január 2-án egészsége és élete kockáztatásával a jég alá szakadt Tóth Éva nevű iskolás gyermeket kimentette.

★

Menjünk az iskolába és vegyünk részt egy tanítási órán. Ötvenkét gyerek jár ide a cigánytelepről: „Mosdatlanul, éhesen, rongyosan”. E három szót nem egy fasiszta újságíró rosszindulata írta le, hanem kimásoltam a helyi kommunista riporter tudósításából.

Az ötvenkét cigány gyereket két tanító oktatja nyolc osztályban. Az első osztály éppen olvasási gyakorlatot tart, a gyerekek akadozva kötögetik a hangokat. A b-t és a d-t összetévesztik. Andrist a táblához küldi a tanítónéni:

— Baba, — diktálja. — De Andris Dadát ír!

— Nem, nem, a bőnek nincs, háta, hasa van! — Aztán egy másik fiú kijavítja, századok óta ő az első, aki írni tud a családban. Kóborló cigánykaravánok, elnyújtott dallamok, szilaj táncok, tüzek — mindez ott van a gyerekek ereiben. Forró vérűek, szemeik villognak s alig nyugszik a kéz. Énekkel csillapítja őket a tanítőnéni:

— Sárga csikó, csengő rajta... A nótához jól értenek.

A második osztály számol, egy kislány tanácstalanul babrál az ujjaival. „Tri” — segíti ki a

. i 'M* . w*'« ... ■- - 'ii-i'inM.1!. ■.«■■■■ , *■.'» i.

NYÍRSÉGBEN

tanítőnéni, neki a cigányok keveréknyelvét is érteni keik

A hannadikosok József Attiláról olvasnak, hogyan dolgozott a lepedőgyárban? A tanítőnéni halkan kérdi:

— Ki volt József Attila?

Kis gondolkodás után csomó

kéz lendül a magasba s hátul egy fiú önérzetesen kivágja:

— Petőfi volt!

A tanítónő szégyelli magát s bizonytalanul magyarázni kezdi, hogy igen!, József Attila a 20. század Petőfije volt. De közben az egyik pádból elgurul egy kétforintos s vége minden költészetnek és varázsnak, a közelülők rávetik magukat a pénzre.

A másik osztályban már férfi foglalkozik a nagyobb gyerekekkel. Éppen a talajművelésröl van szó, valami ilyesmit szaval az egyik fiú: Földünk termőképes takaróját, melyben növények teremnek, talajnak nevezzük.” Ügy tetszik, mintha nem is értené, amit mond.

Dehát kit érdekel ez ma, mikor Makula Jóska nem jött iskolába? Jóformán a legtehetségesebb gyerek volt, talán a szemétdombról szedték fel, hét évig tanították az iskolában, most 16 éves. Júniusra elvégezte volna a nyolcadik osztályt, hogy iparitanulő lehessen. De a múlt héten megnősült, asszonyt hozott a házhoz, magához hasonló gyereket, nem megy viszsza többé az iskolába.

A tanítók szája nagyon keserű lesz, érdemes volt vele kínlódni hét évig? A városi szülők pedig ezért nem tűrik, hogy a Makula Jóskák együtt járjanak az ő gyermekeikkel. A riporter meglátogatja őket a putriban, rothadt szalmaágyon fekszik az ifjú pár.-ér

Krúdy így jellemzi a nyírségi cigányságot:

— Kitart a faluja mellett búban-bajban, vigalomban. Míg a sátoros cigányoknak kicsiny az egész vármegye, addig a falusi cigány meghúzódik egy kis lyukban a falu végén. Inkább nem eszik hétszámra, de nem mozdul. Kongatja lyukas üstjét, veti a vályogot hő nyárban, de ahogy leszállóit az első fagy, disznótorok után szaglász és vörös nadrágot lop valahol. A nappn heverészni csak a cigány tud igazán. Az idomos, sudár cigánylányok, mint megannyi útszéli tündérek, nyújtózkodnak a viskó előtt. Rongyos a szoknyájuk. Megvarrnák, de nem való tű a kezükbe. Dúdolni valami mélá melódiát és üveggyöngyöt akasztani a nyakukba. Ez az igazi élet, amelyre születtek.

★

Benczi Gyula országoshírű cigányprímás volt Nyíregyházán. Gőgös ember, nem muzsikált akárkinek. Még a budapesti Nemzeti Kaszinót is otthagyta, ahol pedig évi negyvenezer forint fizetése volt. Visszakívánkozott a szabolcsi mulató dzsentrikhez azzal a kifogással, hogy gyomra nem bírja a Nemzeti Kaszinó francia konyháját.

Magas, kövér ember volt, aki inkább mágnásnak látszott, mint cigányprímásnak. Lakkcipőt hordott, élesre vasalt pepita nadrágot és fekete zakót. Fehér mellénye felett borsónagyságú gyémánt inggombok szikráztak.

Régi olasz hegedűn játszott, melyen halálos ágyán reszkető kézzel még elhúzta kedvenc nótáját, a Repülj fecskémet, özvegye elzárta a hegedűt, Sárai Elemér és társai prímások hiába háborúskodtak érte. Végül egy kedves barátom olyan pénzöszszeget kínált a hegedűért, hogy az asszony megvált a nevezetes örökségtől.

Barátom többször eljátszotta rajta a nótámat. Dúdoltuk a hegedűvel. Akkor még népi tudtam, hogy a kívánság egyenesen a szívemből sarjad: „Isten veled szülőföldem mindörökké, Ügy érzem, hogy nem látlak már sohatöbbé. Ha a sorsom úgy hozná, hogy meg kell halnom idegenbe, A kanyargó Tisza partján temessenek akáclombos te; metöbe”.

yy ,-ii: »■' '«WC1 FT