St. Louis és Vidéke, 1969 (57. évfolyam, 1-19. szám)

1969-03-22 / 6. szám

Európa után

(+) Az ember sie vonjon le következtetéseket, amíg nem tud tényekkel dolgozni. Tények pedig alig vannak, amikkel le lehetne mérni Nixon elnök európai útjának sikerét. Mégis: minden diplomáciai tevékenység hagy nyomokat maga után, amelyek legalább bátorítást adnak a kiértékelésre.

Két ilyan határozott nyom látszik Európában, amit Nixon kitaposott. Az egyik rá nézve kedvező, a másik Európára nézve kedvezőtlen.

Ami siker volt, az elsősorban az elnök személyi sikerének számít. Ebben a sikerben is van egy adag negatívum. Nixont úgy ismerték eddig Európában, ahogy a képét a Kennedy-dinasztia kedvenc ultraliberálisai megfestették. Ez ultraexpresszionista mázolmány volt, felismerhetetlen és Ízléstelenül riasztó. Ez a kép most lekerült Európa faláról. Egy szerénymodorú, nyugodt és intelligens Nixon fényképe került a helyére. Első európai útján a hazai karaktergyilkosok ellen kellett harcolnia. Kétségtelen, hogy ezt a csatát megnyerte.

Ezzel a személyi sikerrel szemben áll az, amit a második nyom mutat. Európa ma egyszerűen nincs abban az állapotban, hogy hozzájárulhasson a világproblémák diplomáciai megoldásához. Európa a teljes nemzetiségi szegregáció állapotában van. Ahány ország, annyi nacionalista gettó és annyi szempont. Ezek a szempontok csak egy fókuszban találkoznak: kapni Amerikától, de nem adni cserében semmit

Európa ma már nem a közvetlen háború utáni szörnyű nyomor és a felépíthetetlennek tűnő romok koldusa, hanem gazdag. De az önvédelmi ösztönét teljesen elvesztette. A Nixon-út egyik konkrét célja a NATO megerősítése volt, vagyis Európa önvédelmének újjászervezése. Ez a cél — cél maradt. A NATO marad ami eddig volt. Ez pedig majdnem kizárólag Amerikát jelenti. A többi résztvevő alig több, mint a tribünök szurkolói a Szovjet-Európa kupa-döntő mérkőzésén.

Hiányzik a lelki erő Európából. Az egyetlen állandó vendégük a félelem. Félnek egymástól, félnek Amerikától és félnek a Szovjettől.

A hatalmas politikai és katonai erő, ami Európában lehetne, elillan a nemzeti öncéluság ventilátorain. Papíron, statisztikailag magasan a Szovjet fölött állnak, a valóságban ki vannak neki szolgáltatva. Az a szerencséjük, hogy a Szovjet is fél Amerikától. A berlini válság még csak ki sem fejlődhetett, mert Nixon elejét vette azzal, hogy

odarepült és félreérthetetlen eréllye! megmondta, hogy Nyugat-Berlin pedig szabad marad. Ez a kemény határozottság szülte egyetlen diplomáciai győzelmét, de ez jó jel a további tárgyalások előtt

Ami Európa után következik — az lesz a nagy diplomáciai erőpróbája Nixonnak. Európában csak szimpatikus mosolyt kellett mutatnia, a Szovjettel szemben azonban össze kell ráncolnia a homlokát. Európába azért ment, hogy ehhez a harchoz a hátát biztosítsa. Ez nyilván megtörtént, ami szintén siker, de fájdalmasan negatív. Mindenesetre úgy látszik, hogy a Szovjettel való tárgyalások előkészítésében és majd a tárgyalások idején: Európa felöl biztonságban érezheti magát. Ez volt a cél és ezt elérte.

De mi lesz Amerikában?

Amerika vezető politikusai általában kortesszólamokban fejezik ki véleményüket. A kortesszólam szabja meg a véleményt. Nem a célt nézik, hanem a választásokra sandítanak. Az alattomosan surranó torpedókat nem Európából, hanem az amerikai politikai rombolókból lövik ki Nixonra.

Az atomelhárítás kérdése elárulta már a kortescélok elsőbbségét a nemzeti érdek fölött A vietnámi háború kiéleződése egy másik hazai torpedó lesz. Itt sem a cél fog számítani, hanem a szavazatok kalkulusa.

Az ország és a szabadvilág sorsáért felelős államférfit sehol sem szúrják hátba olyan könyörtelenül, mint Amerikában, ha ezzel a Gallup polljukat javíthatják.

Európa után és a Szovjet előtt Nixonnak nem az ellenféllel kell birkóznia, hanem a hazai trónkövetelőkkel. Nem hisszük, hogy felelőtlen jóslat, ha azt mondjuk, hogy az amerikai liberálisok tábora, amely veszni látja politikai jövőjét, mindent elkövet majd, hogy kül- és belpolitikai aknákkal megállítsa Nixont a siker útján. Es mivel Nixon — mint elnök — Amerikát jelenti, azzal sem törődnek, ha Amerika sikerét robbantják fel ezzel.

Európa gyenge és áléit, de az amerikai liberálisok erősek, mert övék a sajtó és a TV nagyrésze, övék az anarchista áldiákok terror-szimpátiája és mert kétségbeesetten harcolnak a személyi túlélésükért.

Nixonnak elsősorban otthon kell az „erő pozícióját” megszereznie, ha sikeresen akar a világkommunizmussal megküzdeni.

Béldy Béla:

Az események nyomában

Nyíregyházy Pál:

Százhúsz éve ölték meg a kozákok Petőfit

Valaki hazudik

Százszor leírtuk már, hogy a kommunizmussal nem lehet „megegyezni”, vagy — szálljunk még lejjebb! — „megértésre” jutni. A legújabb vietnámi offenzíva a legújabb bizonyíték erre. Mintha mi sem történt volna, mintha nem lenne bombaszünet és párizsi csivitelés — a kommunisták hideg terrorral támadnak.

Az ember kénytelen azt kérdezni, hogy mire készül Nixon „megfelelő választ” adni? Az offenzívára? Arra csak fegyverrel lehet válaszolni. Arra, hogy Hanoi megsértette a „megértést”? Miféle „megértést’? Hanoi eleve válaszolt már erre: sohasem volt ilyen „megértés”.

Ha valóban nem volt, akkor Johnson hazudott önmagának és Amerikának október 31-én. Ha volt, akkor Hanoi hazudik most. Nem nehéz a kettő közül — a harmadikat választani: a Szovjetet. Ö volt ugyanis, aki a „megértést” fülbesúgta Johnsonnak. Halkan, lágyan, mint egy szerelmi vallomást, hogy Johnson jobban elhigyje, Hanoi pedig később könynyebben letagadhassa.

Ezek után: nem az az érdekes, hogy mint mond Nixon, hanem az, hogy mit tesz a Szovjet? Ha volt megértés — nyilván éktelenül felnyomban megszünteti a fegyverszállításokat. Ha nem szünteti háborodik Hanoi szószegésén és meg, bebizonyítja vele, hogy csak hazudta a „megértést”, másszóval szemérmetlenül becsapta Johnsont

Mindez azért fontos most, mert Nixon egy újabb „megértésre” készül a Szovjettel. Ezúttal azonban Amerika közvetlen biztonsága forog kockán: csökkentik-e a nukleáris fegyvereiket és lemondatiak-e az atomelhárításról? Nyilván lesz ilyen „megértés”, de csak Amerika részéről A Szovjet máris bejelentette, hogy nem engedi meg a helyszíni ellenőrzést, másszóval: előre megfontolt szándékkal be akarja csapni Nixont is. Nem ez az első eset. A Fehér Ház rég megtanulhatta volna már a leckét: a kommunizmus ellen csak győzni lehet, vagy veszíteni. De : »megegyezni” — nem.

Menjenek Kínába!

Nixon elnök jóságos mosollyal adott tanácsot a romboló ál-diákoknak. Rendben van, ellenkezzenek, mert itt szabad a vélemény, csak — ne romboljanak! A tanács tragikus frázis, amivel az amerikai demokrácia öncsalása igyekszik a megoldást helyettesíteni. Melyik szakállas ál-diák akar békésen vitatkozni? Nincs is véleményük, amiért helyt álljanak, csak rombolni akarnak, mert ez a testi-lelki kenyerük.

Általában a legelszántabb öncsalás az, amikor szabad véleményről beszélnek. A mai hírközlés technikai keretében csak az a vélemény szabad, ami eljut a tömegekhez. Ha a vélemény nem jut nyilvánosságra, egyszeriben suttogó magánvéleménnyé, monológgá válik. Nyilvánosságot viszont csak az a vélemény kap a sajtóban, rádión és TV-n, amelyik a liberális lázadás szolgálatában áll. Az ellenvélemény: a rend véleménye nem kap nyilvánosságot Annyi, mintha nem is volna. Ha valaki újságot vesz a kezébe, azt hiheti, hogy az amerikai egyetemeken nincs is más, mint afró-amerikai, yippi, hippi, SDS — egyszóval az adófizetők pénzén kitartott ellenség.

Egy szociológus, aki jelenleg a torontói egyetemen tanít, jobb tanácsot adott Nixonénál. Menjenek a rend ellen lázadók a Szovjetbe, Kubába és Kínába tanulni. Ott azt kapják, amiért itt lelkesednek: a marxizmust, méghozzá legváltozatosabb színárnyalataiban. Csupán nem lehet ellenvéleményük. Próbálják meg Pekingben megszállni az egyetemet, mert hogy ott Brezsnyevet gyalázzák, vagy Moszkvában tűntetni Mao mellett, vagy Kubában a konkurrens szakállak ellen! Ott könyörtelenül „felfüggesztik őket”, de nem a tanulástól, hanem egy himbálózó kötélre.

A tanács kitűnő, csak egy hibája van. Amerikában fejletlen a társadalmi egészségügy. A fertőző baktériumokat liberális buzgalommal tenyésztik, hogy a „szabad vélemény” ürügye alatt elfojthassák — a többség véleményét.

Délamerika panaszai

Latinamerikai szomszédaink panaszkodnak, hogy Amerika elhanyagolja őket. Európával törődik, Ázsiával törődik, a Középkelettel törődik, csak velük nem. Még szerencse, hogy ők törődnek Amerikával. Legutóbb például Peru sajátított ki egy amerikai olajvállalatot, persze a katonai kaszinók etiketje szerint: semmit sem adott érte. Egyszerűen — elvette a másét

Nem állítjuk, hogy Amerika önzetlen szimpátiából létesít vállalatokat Délamerikában, vagy máshol. Befektet és a pénzével keresni akar. Ez természetes, legalábbis, ahol a kapitálizmus elveit követik. A marxista Szovjet sokkal önzetlenebb ennél: ő nem fektet be és úgy keres. A rabszolgamunka piramisépítésével, mások verejtékéből keres.

Latinamerika panasza egy kicsit hamisan cseng. Először is: mit akarnak? Amerikai befektetést, gyárakat, üzemeket, amelyek pénzt hoznak és munkaalkalmakat teremtenek? Ha ezt akarják, miért veszik el? Másé. Nem az övék, ők csak a hasznát élvezik. Vagy alamizsnát akarnak? Az ősi spanyol hidalgók örökösei?

Panasz és kisajátítás helyett okosabb volna, ha tennének valamit a sorsukért. Például: miért nem sajátítják ki az amerikai gyárak helyett a külföldön lubickoló földesuraik birtokait és miért nem osztják szét a nép között? Nem is ingyen, lassú törlesztés ellenében? Miért nem létesítenek önsegélyen alapuló vállalatokat, szövetkezeteket, miért nem építenek iskolákat, kórházakat és utakat? Egyáltalán: miért Amerikától várják az áldást, miért nem törődnek maguk a népükkel?

Amerikától várni a pénzt és utána elvenni, amit teremtett, ez, bizony, a spanyol konkvisztádorok rablóhadjárataira emlékeztet.

Nem volna itt az ideje, hogy ne a sült galambot várják, hanem ők is — dolgozzanak végre?

Magyar évfordulók

(március 23-től 3I-ig)

1443-ban született kolozsvárott Hunyadi Mátyás, az „igazságos”, (427 éve).

1667-ben meghalt Lipcsében Wesselényi Miklós nádor, (302 éve).

1744-ben született Pesten Rácz Sámuel sebésztanár, (225 éve).

1768-ban született Pécelen Ráday Pál, a magyar színjátszás előmozdítója és mecénása (201 éve).

1813-ban született Bathben Guyon Richárd, az 1848-49 évi magyar szabadságharc angolszármazású honvédtábornoka, a „branyiszkói győző”, (156 éve).

1844-ben született Margittán Krecsányi Ignác színész, színigazgató és újságíró, (125 éve).

1885-ben született Szabadkán Kosztolányi Dezső költő és író, (84 éve).

1891-ben született Aradon Asbóth Oszkár mérnök, a helikopter feltalálója, (78 éve).

1903-ban meghalt Budapesten Dankó Pista szegedi cigányprímás, zeneszerző, dalköltő és színműíró, (66 éve).

1913-ban meghalt Budapesten Hampel József régész, (56 éve).

COMSAT

Mindent tudunk az Apollo 8 és 9 technikai csodáiról és úgy ünnepeljük a két vállalkozást, mint az emberiség egyik legnagyobb teljesítményét Az is. De a technika és tudomány házasságából évekkel ezelőtt született már egy másik csodagyermek: a hírközvetítő műbolygó. A Comsat nevű vállalat adoptálta és szinte észrevétlenül felnevelte — a modem kor nyolcadik csodájává.

Amikor figyeltük a TV-n Nixon elnököt, ahogy kezet ráz a belga királlyal, vagy belevegyül a tömegbe, olyan természetesnek tűnt ez, mintha egy hosszú base ball mérkőzést untunk volna végig. Természetesnek tűnt, pedig természetfelletti volt A történelmet láttuk, amint éppen születik, abban a pillanatban és úgy ahogy születik. A Comsat hírközlő műbolygója ott üldögél 22 ezer mf magasságban az Atlanti óceán fölött és „instant” közvetítésben elénk hozza a történelmet. Kérlelhetetlenül tárgyilagosan, szépítés és torzítás nélkül. Százmilliók láthatják azt, ami történik, abban a pillanatban amikor történik és úgy, ahogy történik.

Ne legyünk hálátlanok az új technológia szerény csodagyermeke iránt, akiről csupán tudomásul vesszük, hogy van, de nem ünnepeljük azokkal együtt — akiknek ünneplését közvetíti Pedig — van olyan nagy szenzáció, mint amit közvetít.

APARTHEID

Szinte tabu ez az afrikén sző a nyugati demokráciákban. Annyit jelent: elkülönülés. Délafrika életének ez a szerkezete és már sok tajtékzó támadás céltáblája volt. Délafrika nem tűri, hogy feketék költözzenek fehér városaiba. Külön kell lakniuk. Mivel a tengernyi új afrikai néger államnak mind külön követsége van, ez a tömeg önmagában is áttörné az apartheid korlátáit Ezért most egy külön diplomáciai várost építenek a főváros perifériáján, ahol minden fehér és fekete követség otthont talál. Ezen Amerika liberálisai hetekig háborogtak.

^Most azután ügyanezek a liberálisok megdöbbenve látják, hogy Washington D. C.-ben is ugyanez történik. Nem a fekete államok, hanem az apartheid ellen leghabzóbb szájjal üvöltő fehérek viszik ki követségeiket a főváros környékére. Mi ez? — kérdik felháborodva a liberálisok, akik maguk is szigorúan elkülönítve laknak és nem járatjak néger iskolába gyermekeiket. Ez bizony az apartheid, semmi más! Csak éppen megfordított előjellel. A fehér kisebbség menekül a fekete Washingtonból. Félnek attól, hogy világos nappal leüthetik őket fekete testvéreik. Teremtőm! Belátta volna a Szovjet és a többi menekülő fehér követség, hogy — a délafrikai apartheid Washingtonban is az egyetlen lehetséges életmód?

Az ilyen szabol cs-szatmári ember, mint jómagam, jártábankeltében valaha mindenütt Petőfi emlékekkel találkozott Nagyobb költeményei közül Szatmárban írta 1847-ben a „Szácsi Máriát”-t, szerelmi lírájának legszebbjei is itt születtek. Nagykárolyban pillantotta meg először Júliáját az akácfák alatt

Mikor Nagybánya városában közigazgatási tanácsadó voltam, felkerestem a közeli Koltó községben a Teleki kastélyt, melyben mézesheteit töltötte Petőfi Sándor. A kastélyt eziiőben hatalmas könyvtár, eredeti metszetek, régi ötvösművek, festmények, műtárgyak, érdekes fayancok. parasztmajolikák díszítették.

1847 szeptemberében a költő arra kérte Telekit, adja át neki kastélyát a mézeshetekre, s maga is utazzék el belőle arra az időre. Gróf Teleki Sándor szívesen teljesítette a költő kívánságát s magára hagyta a fiatal házaspárt szeptember 9-től október 29-ig. E hat hét alatt írta Petőfi legszebb szerelmes dalait feleségéhez. Huszonnyolc költeményt, köztük a magyar költészet gyöngyét: a „Szeptember végén” címűt is. Megilletődve ültem a zöldellő nyárfa alatt a kastély ablaka előtt

Petőfi egy nagykárolyi vendéglőben találkozott először Teleki Sándorral:

ön az első eleven gróf, akivel beszélek, — mondta, mikor bemutatták egymásnak.

— Hát halottal beszéltél-e már? — kérdezte Teleki

— Az magam is voltam komédiás koromban.

— No cimborám, velem ugyan nem sokat nyertél, mert magam is csak olyan vad gróf vagyok.

A szabadságharc kezdetén itt volt a honvédek legelső győzelmes csatája a láposi hídnál, mely ekkor összekötő kapocs volt Erdély és Magyarország között Az oláhok le akarták rombolni ezt a hidat, de Teleki Sándor a honvédekkel megvédte. 1876- ban Jókai Mór is töltött néhány napot a kastélyban Telekinél.

A fiatal pár az emeleten lakott, ahol a jobboldali sarokszoba volt a költő írószobája. Ekkor élte Petőfi életének legboldogabb szakaszát. Innen Pestre költöztek, ahol később Júlia nem tudott hinni férje halálában. Törökországban akarta keresni, de Haynautól nem kapott útlevelet.

*

Szatmár-Németi város levéltára nevezetes dokumentumot őriz Petőfi lángoló hazafiságáról. 1848 szeptember végén az oláhság fellázadt s az ellenségeskedést azzal kezdték, hogy a kővárvidéki kasszából elraboltak 18.000 pengőt és életveszélyesen fenyegettek minden kaputos magyart.

Petőfi levelet írt a szatmári alispánhoz, hogy hirdessen általános népfelkelést a megyében, rendeljen minden ágyút a lázadás színhelyére:

— Én legszentebb hazafiúi kötelességemnek tartom itt maradni s az önök zászlója alatt harcolni — írja Petőfi —. A sereggel együtt Nagybányán termek. Aki nem teljesíti elszántan kötelességét, az nem hazafi és nem férfi, hanem gyáva bitang, ki nem érdemli a magyar nevet Föl, föl, magyarok, a szabadság és az Isten nevében, fegyverre! Még van mit védelmeznünk, ha késünk, maholnap nem lesz miért fegyvert fognunk!

Halljátok kommunisták, Petőfi a miénk, a veszélyben Istenhez imádkozik!

★

Az idén július 31-én lesz 120 esztendeje, hogy vad kozákok dárdája kioltotta a magyar szabadság költőjének — Petőfi Sándornak fiatal életét. Mennyi csapást szenvedett már nemzetünk a vad orosz néptől.

Lisznyai Kálmán költő, a 48- as idők dalos ajándéka, így beszéli el — Krúdy regényében — ezt a csillaghullást:

Petőfi borús homlokkal áll & félegyházi kis híd karfájára támaszkodva, vad csata dúl a boldogtalan mezőkön. Körülötte ágyúgolyók búgnak, sebesültek jajgatnák, s néha porba zuhan egy-egy háromszínű Szűz Máriás zászló. A minden oldalról ellenséggel körülvett magyar honvédek forgatják itt utoljára kardjukat, vissza nem dugják többé hüvelyükbe, legfeljebb törötten ejtik ki kezükből.

— A költő kereste a halált s hogy biztosabban megtalálja, fegyvert se vett magához. Kihajtott nyakú, vászon, közlegényi zubbony volt rajta, nem az őrnagyi egyenruha. Nem látta a visszavonuló Bem tábornok fehér tollát, nem látta a csata elvesztését Egy vers járt a fejében, melyet nyomban le akart írni. Nadrágja zsebében mindig volt papíros és irón, a híd karfájára fektette és írni kezdett Talán ez lett volna legszebb verse, hiszen a hattyú is gyönyörűen dalol halála előtt.

— Már feltünedeztek a síkság szélén Szkárjátiny kozák tábornok szürke lovasai, akiknek délelőtt szemük láttára esett el tábornokuk Bem egyetlen ágyúlövéstől. Két ezred kozák rohant arra a maroknyi honvédzászlóaljra, amely tüskés sünként összehúzódott előtte a mező közepén. Az egész szemhatár megtelt nyergükben hasaló, szakállas, vad tekintetű, vérszomjas kozákokkal.

— Petőfi abbahagyta a versírást és kitágult szemmel, megdicsőült arccal, lobogó hajjal, megkövültén állott helyén, amint szemügyre vette nemzete dicsőséges vértanuságát, hallatlan vitézségét, mint a lehunyó élet utolsó ajándékát a sokat szenvedett költőnek. Valahol megfújták a trombitát, pergett a dob, mintha hangszerétől búcsúzna a honvédsereg.

— Már az utolsó menekülő huszár is elfutott mellette:

— Ugorj fel a hátam mögé, elbír a lovam — kiáltotta egy varjas-bajuszu Lenkey-huszár.

De Petőfi nem válaszolt, nem tudta levenni tekintetét a haláltváró honvédekről. Szuronyok görbültek, dzsidák emelkedtek, lovak álltak két lábra, kézzel, foggal, ököllel folyt a harc.

Alkonyaikor a Küküllő partján, mintha a földből nőttek volna ki, két doni kozák ezred zárkózott fel, akiknek vad nyargalása végleg megpecsételte a menekülő honvédsereg sorsát De Petőfi még mindig nem mozdult. Állt a kis hidacskán, mint egy szobor. Nem jutott eszébe a menekvés. Végül az utolso maradvány elsodorta a költőt, s most már csak néhány percig látjuk, amint jajgató, sebesült honvédekkel fut, sapka nélkül, nyitott zubbonyban. Aztán megeredt az orra vére. Valaki még látta őt letérni az országúiról a török búzába. De ha az ég valamennyi angyala segítségére jött volna, talán akkor sem menekülhetne az ordító lovas kozákok halálos rohama elől.

★

56-ban megismétlődött ez a borzalmas tragédia a magyar nemzeten. Most tankok taposták halálra a magyar szabadságharcosokat. A Szovjetunió szégyenteljesen leigázta népünket. Szülővárosom szép terén ott áll a két lábra ágaskodó lovas kozák szobor, amint kivont karddal üldözi a magyar honvédet. Mintha azt a fájdalmas félegyházi vad jelenetet látnám, ahol a törökbúza között kozák dzsida szúrta át Petőfi halhatatlan szívét

S még akadnak közöttünk olyanok, akik azt mondják, hogy a szovjet kommunista is ember. Igen, de feleljünk rá bátran és meggyőződéssel:

— Nem emberséges ember!

i