St. Louis és Vidéke, 1969 (57. évfolyam, 1-19. szám)

1969-03-08 / 5. szám

Az atomvédelem

<+)' A liberális szú megint perceg, őrli az amerikai tölgyet. Valamit kell pusztítania, mert ebből él. Eddig a vietnámi háborút rágta, de ez már megemésztett téma. Üj fát keresett, amibe befészkelheti magát. Hamarosan talált is: az ABM, Anti Ballistic Missile, vagyis az atomelhárítás kérdését.

Nem tudjuk — talán senki sem tudja határozottan, — hogy van-e értelme felállítani egy ilyen atomelhárítő hálózatot, vagy sem. Ez nem is anynyira katonai, mint inkább tudományos kérdés még. Ameddig a tudósok nem állítják határozottan, hogy komoly védelmet nyújt, addig kár volna egyetlen centet is belefektetni. De az, hogy sokba kerül, nem számíthat. Ha megbízható és hatásos, fel kell állítani, mégha 100 billióba kerülne is. Nem csak Kína, hanem a Szovjet támadása ellen is. Amikor már robbannak a bombák, késő lesz haló pillanatunkban átkoződni a hiánya miatt. De az atomelhárítás Amerikában nem a tudományos kutatás katonai kiértékelésének kérdése, hanem — választási politika.

Ugyanaz a politikus klikk, amelyiknek sikerült kicsavarni Johnson kezéből a vietnámi győzelmet, most az atomelhárítás fegyvereit csavarja ki Nixon kezéből.

Ha a Robert Kennedy-Fulbright szárny nem destruálta volna az amerikai közvéleményt — a baráti liberális sajtó és TV mohó segítségével, — a háború már rég befejeződhetett volna. De mihelyt a liberális szenátor urak és lesipuskás híveik világgá hazudták, hogy Amerika népe minden áron békét akar, Ho Si Minhék belekapaszkodtak ebbe az utolsó szalmaszálba. Egy törpe kisebbség folytonos agitálása a háború ellen, a folytonos protestáló felvonulások, a TV szörnyűségei, amelyek véletlenül sem a kommunisták terrorakcióinak embertelenségét mutatták, a szalmaszálból életmentő tutajt építettek a kommunisták számára. Hogy még most is szedi a halál az áldozatait Vietnámban, az ezeknek a háborúellenes jerikői kürtöknek a munkája. Ezt a propagandát Amerika életfontosságú érdekeinek félretolásával, kizárólag a gyűlölt Johnson ellen indították. Az ellen a Johnson ellen, aki csak b-vel követte az á-t, amit John Kennedy mondott ki, amikor elhatározta Amerika aktív beavatkozását a háborúba és 15 ezer katonát küldött oda — harcolni.

Most ugyanezt akarják megismételni az atomelhárltás kérdésében. Ezúttal a harmadik Kennedy, aki máris mohón liheg az elnökség felé, kiáltotta

el a liberálisok vétóját az ABM ellen. Megnyergelte a lokál-politikusok jajgatását, akik nem attól félnek, hogy a város szélén felállított ABM felrobbanhat, mert ennek még annyi lehetősége sincs, mint az egész országban mindenütt elhelyezett interkontinentális hidrogénbombák esetében. Ezek a lokál-politikusok a real estate-jeik értékcsökkenésétől félnek, nem az elhárító bombától. Mindegy: megindult a keresztesháborű az atomelhárítás ellen.

Mármost: nagyon lehetséges, hogy Nixonnak esze ágában sem volt felállítani ezt a védelmi hálózatot, de remek adunak szánta a Szovjet felé. A Szovjet ugyanis nem bírja el annak költségeit és így Amerika „lemondása” ellenében más, értékes külpolitikai engedményt adott volna. Am Kennedy szenátor úr a harvardi indexével kiverte ezt az adut Nixon kezéből. Brezsnyevék máris dörzsölhetik a kezüket, hogy egy új Kennedyt kaptak új szövetségesként új problémájuk megoldására. Nem kell már izgulniuk a saját védelmi hálózatuk költségei miatt, mert hiszen már készül Amerikában a „közvélemény” az ABM ellen, tehát — úgy sem lesz belőle semmi. Másszőval: nem kell ezt kialkudniuk Nixontól, mondjuk, a vietnámi vagy középkeleti béke fejében — ami tisztára tőlük függ.

Nem állíthatjuk azt, hogy ez az új agitáció tervszerű, szándékos aláásása volt Nixon jövendő tárgyalásainak. Lehet, hogy teljes jóhiszeműséggel indították el. De ha így van, akkor ez teljes politikai ostobaságra, az államférfi előrelátásának, a nemzeti érdek felismerésének teljes hiányára mutat.

Nem az „ellenvélemény” elhallgattatásáról van sző. Lehet és kell is ilyennek lennie. De a nemzet vitális külpolitikai érdekei azt kívánják, hogy az ilyenfajta ellenvéleményt a sajtó és TV harsogó nyilvánossága helyett négyszemközt közöljék az elnökkel, aki még nem is szögezte le álláspontját ebben a kérdésben. De ki kellett kiabálniuk, hogy — ha Nixon más okoknál fogva végülis nem építtetné meg a hálózatot, — ezt belpolitikai győzelemként, a „Kennedy-varázs” választási elösikereként hirdethessék meg.

Amerikának nem az a baja, hogy nincsenek okos vezetői, mert vannak. Hanem az a baja, hogy túlsók ostoba, szűklátókörű és öncélú ember hemzseg a közéletben. És még ennél is nagyobb baja, hogy — ezek csinálják a közvéleményt.

Béldy Béla:

Az események nyomában

Kiszorítani Amerikát?

Kína lemondása

A brit-francia vita arról, hogy mit mondott és mit nem mondott de Gaulle Amerika kiszorításáról — még annyira sem fontos, mint hogy mi a véleménye a miniszoknyáról? Az egész kérdés jelentéktelen: Wilson és de Gaulle kölcsönös acsarkodása. Egyik sem Európa. Még a németek sem — pedig lehetnének, — de azok hol ide, hol oda lódulnak, aszerint, hogy a szélütött koalíciójuk holtterhe merre csúszik. Az igazság az, hogy Európának — nem az államfők, hanem a népek Európájának — soha nem volt nagyobb szüksége Amerikára, mint most. Nem a Szovjet esetleges támadása miatt, ez csak idegcsillapítók kérdése. Hanem a kontinens közvetlen jövője miatt.

Különben is: Amerikát nem lehet kiszorítani Európából. Máshonnan sem, sehonnan sem. Amerika egyszerűen jelen van és marad az egész világon, még a gumi-cellázott kommunista társadalmakban is. Irtózatos katonai és közgazdasági ereje, de még ennél is inkább: fantasztikus technológiai fölénye bent van a levegőben, amit a ma embere belélegzik. Nem lehet távoltartani, mert a haladás fertőzése ellen nincs csodagyógyszer.

Legyünk már végre tisztában azzal, hogy a jövő — bármennyire fájlaljuk is néha — a technológiáé. Ez pedig Amerikát jelenti, szinte kizárólagosan és majdnem behozhatatlanul. Melyik ország akarná megfosztani önmagát a jövőjétől és önként a „futottak még” soraiba állni?

Amerika technikai köldökzsinórján keresztül áramlik a jövő az egész világ életébe. Amerikát kiszorítani Európából annyi lenne, mintha a magzat elhatározná, hogy nem akar megszületni. Még de Gaulle-ról sem hisszük, hogy a francia történelem legtragikusabb abortuszát készítené elő. ő csak „hangosan gondolkodik” néha, ami rossz szokás, mert mások kifecsegik.

De az Elysée-palota történelmi csöndjében ő is hallja — egész bizonyosan hallja -— az amerikai computerek siírrogását.

Február 20-án kellett volna megkezdődni az amerikai-kínai tárgyalásoknak Varsóban — a „békés együttélés” jegyében. Még békés együttülés sem lett belőle. A kínaiak lemondták a tárgyalást, mert egy harmadrangú európai diplomatájuknak menedéket adott Amerika. Még ürügynek is rossz, mert a diplomata annyit sem tudott Kínáról, mint az a CIA-ember, aki kikérdezte.

Ám — mint mindig — most is kiszivárgott a valóság. A valóság az, hogy Mao mandarinjai között is nagy a testvérharc. Ott is vannak világpolitikai távlatban gondolkodó józanok és párthatalomtől részeg tébolyultak.

A varsói tárgyalásokat Csu Enláj miniszterelnök kezdeményezte és Chiang Ching — Mao felesége — és Lin Piao marsall — a trónörökös — ellenezte. Maőt, az öreg mandarint azzal vették le lábáról, hogy meg kell várni a májusi moszkvai világkommunista értekezletet és utána a saját 9-ik népi kongresszusukat is, amelytől azt remélik, hogy véglegesen besegíti őket a vörös nyeregbe.

Ha a moszkvai értekezlet kudarcba fullad, amire minden remény megvan, a Szovjetnek nem igen marad más hátra, mint villámgyorsan megegyezni Amerikával. Persze, Kína ellen. Csu En-láj pont ezt akarta megelőzni. Csiang és Lin — a két vörös skorpió — pont ezt nem ismerte fel és ezért szúrta hátba önmagát.

Ha a mostani békeülés el is maradt, biztosra vesszük, hogy még az idén megkezdik a tárgyalást. Csu En-láj már adott egyszer egy nagyon barátságos interjút egy amerikai újságírónak. Igaz, hogy másnap le kellett tagadnia, de a szándékát megmutatta. A Szovjettől csak háborút várhatnak, az amerikaiaktól semlegességet — ebben a háborúban. Melyik a jobb? Még talán az öreg volt színésznő és a mellbeteg volt káplár is ki tudja ezt számítani.

Csu En-láj kitartó ember. A szándéka félreérthetetlen. így tehát nyugodtan lehet fogadni a tárgyalásokra.

Trudeau Amerikában

Pierre Trudeau, Kanada miniszterelnöke Washingtonba látogat, ha már Nixon kifújta magát az útja után és beszámolt arról a nemzetnek.

Persze, van ebben a látogatásban egy kis árnyék is. A lovas mögött ott ül a gond.

Nyilván sokat gondol majd arra útközben, hogy miért ö megy oda, miért nem Nixon jött ide? Mert erről — lehetett volna sző. Az újdonsült államfő megy a régebbihez — ez a protokol. Mr. Nixon különösen ad erre, ezért is ment ő Európába, nem megfordítva. Egy kicsit furcsa, hogy mégsem ő látogatta meg Mr. Trudeaut, aki pedig — a hírek szerint — tapogatózott ez irányban. Az sem sikerült, hogy hamarabb kelhessen útra Washingtonba. Először a NATO-t látogatta meg az elnök, amit Mr. Trudeau ott akar hagyni, hogy többet adhasson az afrikai elmaradt országoknak.

Kár volna azonban azt hinni, hogy Mr. Nixon a lakosság száma, vagy a nemzeti termelés összege szerint megy vagy fogad. Abban, hogy a szomszéd miniszterelnök kissé későn kerül elébe, nem a „nagy” Amerika gőgje van. Belgiumnak sokkal kevesebb a lakossága, mint Kanadának. És egész Európának együtt — kevesebb a nemzeti termelése, mint Amerikáé.

Ebben a kissé kihúzódott látogatásban — úgy tűnik — van egy nagyon udvarias figyelmeztetés. Mr. Trudeau szeret olyasmiket kiagyalni, amikkel bosszanthatja Amerikát. Keblére ölelni a sorozási szökevényeket, kivonulni a NATO-ból, kivonulni a NORAD-ből, bevonulni Pekingbe — ezek mind olyan tűszúrások, amiket még az amerikai mamut is megérez.

Majdnem bizonyosak vagyunk abban, hogy ha akár Mr. Pearson, akár Mr. Diefenbaker volna e pillanatban Kanada miniszterelnöke, Nixon elnök első útja Ottawába vezetett volna.

Ne tévedjünk tehát! Nem Kanadának, hanem Mr. Trudeaunak szól ez a kis — ellen-protokol.

Magyar évfordulók

(március 9-töl 16-ig)

1769-ben meghalt Kolozsvárott Páldi Székely István grafikus és könyvnyomtató, (200 éve).

1769-ben született Losoncon Kármán József író, (200 éve).

1794-ben született Tarnowban Bem József, az 1848-49 évi magyar szabadságharc legendás hadvezére, (175 éve).

1838-ban pusztította el Pest belvárosát a nagy árvíz (131 éve).

1842-ben született Mezöszentgyörgyön Eötvös Károly író, jogász és politikus (127 éve).

1863-ban született Erken Kovács Zoltán író, újságíró, a Révai Lexikon szerkesztője, (106 éve).

1891-ben született Győrött Berky Lili színművésznő (78 éve).

1894-ben született Budapesten Aba Novák Vilmos festőművész, (75 éve).

1904-ben meghalt Baján Perczel Miklós 1948-as honvéd-ezredes, az amerikai polgárháború északi brigádparancsnoka, (65 éve).

Az elit

Peter Moynihan, Nixon elnök városi főtanácsadója írja, hogy az Egyesült Államokban kizárólag a „teljesítmény” ad „státust”. Egyszerű magyarsággal: az eredmény teszi az embert. Az eredményhez viszont tudás — tehát jó nevelés, — kemény munka és tiszta családi élet kell

Ezzel még nem mondott többet Moynüian, mint bárki is mondhatott volna. De a példa, amivel illusztrálja mindezt — szenzációs.

Az amerikai elithez — a jő állásban jól kereső réteghez — nem az alapító fehér angolszász protestánsok adják a legnagyobb hozzájárulást, persze a népességük arányszáma szerint, hanem — a kínaiak, japánok és a zsidók. Ugye, szenzáció ez? Még csak az 1960-as népszámlálás adatai állnak rendelkezésre, de már ezek is csodálatos titkot lepleztek le. A zsidókról mindig tudtuk, hogy az elithez tartoznak. Fiaik 70%-a jár collegeba. De azt nem tudtuk, hogy a kínaiak és japánok fiainak 50%-a járt egyetemre, míg a fehér amerikaiaknak csak 20%-a.

A sárgák éppen úgy magukon viselik a fajuk jellegét, mint a négerek. Sőt: 1960-ban még alig múlt el 15 esztendeje, hogy a japánok háborús internáltsága megszűnt, de még mindig küzködtek a súlyos nemzeti ellenérzéssel. A kínaiakkal szemben pedig voltak még kifejezetten diszkrimináló törvények is életben.

Miért tudták ezek a szintén koldusszegényen ideérkezett színesek elérni, hogy az elithez tartozhatnak? És ilyen végtelenül rövid idő alatt?

Miért nem tudták elérni ugyanezt a négerek, akik legalább a nyelvet beszélték? És a másik kérdés: miért nem lázadtak az éppen úgy diszkriminált sárgák? Válasz: nem volt rá idejük, mert — tanultak és dolgoztak.

Reagan

Ronald Reagan két éve Kalifornia kormányzója. Megválasztásakor azt jósolták a demokraták, hogy ennyi idő alatt a választók visszaküldik a mozi vásznára.

Reagan azonban népszerűbb, mint valaha. Legnagyobb demokrata ellenfele, a kormányzóságra pályázó Joseph Allioto, San Francisco polgármestere így nyilatkozott: „Ha ma lenne a választás,

senki sem tudná legyőzni”. Jesse Unruh a még baloldalibb másik jelölt ráfeleli, hogy bizony, ez így igaz.

Miért?

Mert Kaliforniának elege van a fekete-fehér diáklázadásokból és a fekete iskolaépítésekből, amit a családi ház adója visel, vagyis a kis dolgozó ember.

Reagan szemben áll ezzel. Törvényt vitt keresztül, ami a jogtalanul megadóztatott kisembernek 264 millió dollárt — személyenként 70 dollárt — fizet vissza. Szemben áll az anarchiába fulladó egyetemi zavargásokkal is és igyekszik megtisztítani az egyetemeket.

Nem csak Kaliforniának, hanem egész Amerikának is elege van ezekből. És a tanulság ez: ha Nixon megint győzni akar — ne gyalogoljon visszafelé ezen az úton!

Nyíregyházy Pál: ,

Hogyan támogatom a kommunizmust?

család becsületén. Mert a Kirtyán család akkortájt a „jobb családok” (ezt a Keletmagyarország tette idézőjelbe, nem én), közé tartozott Nyíregyházán. Kőmíves dinasztia volt a mienk, a századforduló viszonyaihoz képest — mondhatom — jól éltünk, megfizették a szakmát.

Jő adatokat szolgáltat nekem ez a dicsekvő kőmíves. Elmondja, hogy 1921 őszén őt választották meg a szakszervezet elnökévé, s működésével sikerült elérni, hogy fizetés dolgában országosan élen jártak a szabolcsi építömunkások. Eddig mindig azt hallottam, hogy sehol sem volt az országban olyan nagy munkásnyomor, mint Szabolcsban.

— Az a pofon ott a templomban döntött későbbi sorsom felett. Petőfi verseit olvastam, mert gyermekfejjel úgy éreztem, azt mondja el, amit oda kellett volna kiáltanom a papnak. Aztán megszereztem „A pápák bűneit”, milyen förtelmes dolgokra derített fényt az a könyv. Bakos tanító úrat se felejtem el, míg élek. Meglátta rajtam hatalmas piros csokomyakkendömet s így kiáltott rám: „Te kis taknyos kommunista!”-— Már 1909 május elsején azt a feladatot kaptam a szakszervezettől, hogy titokban ragasszam végig a Debreceni utcát plakátokkal. Éjszaka volt, borulat, jő sötét. Másodmagammal kezdtem a ragasztást, ment is minden simán. Hanem még csak az utca felénél járhattunk, mikor bekerítettek a csendőrök. A társam valahogy egérútat nyert, engem elkaptak. A városházi fogdába ettem két hétig a rabok keserű kenyerét*

★

„A kemecsei névadőiinnepségen rögtön töltötték a bort, rózsás fellegek takarták el a jelen nyomorúságát.” Ezt a mondatomat már kommentálni is felesleges — írja a Keletmagyarország. — Nem tart már ott a magyar paraszt, hogy néhány pohár borral búját kelljen felejteni. Volt nyomorát a grófi földeken alakult termelőszövetkezetekben és állami gazdaságokban szerzett becsületes keresettel felejti a magyar paraszt.

Én pedig annyit írok a tokaji borról — mondja a vezércikk —, hogy már a betűktől is lerészegedem. Ha már gyermekkoromban is jártam a Kopaszon, akkor tudhatnám, hogy azt nem a kommunisták kopaszították meg. Pontosan száz évvel ezelőtt pusztította ki a tokaji hegy oldaláról a szőlőt a filoxera vész, s azt hetven évig az akkori urak hagyták kopaszon és nem a kommunisták.

Végül a következő sértéssel fejezik be a három hasábos vasárnapi vezércikket:

— Kívánjuk, hogy továbbra is hasonló „igaz” cikkeket írjon Nyíregyházy Pál, — nem vagyunk ugyan rászorulva — de ezzel még nekünk is szolgálatot tesz.

Így lettem én az emigrációban a kommunizmus támogatója.

★

Térjünk be a téli reggel sötétségében féldeci törkölyre a „dühöngő”-nek nevezett falusi kocsmába. Emberek állnak a pult előtt és kíváncsian nézegetnek körbe-körbe. A pult sarkán kávéfőző masina, a berendezés kopott, sok a töredezett támlájú szék, a háromlábú rexasztalt a fal támogatja. A padló horpadásos, feketére olajozott, a fal táskás, itt-ott lerúgta a vakolatot. A presszősított kocsma vezetője szabadkozik, hogy egy hete nem volt szállítás, a sok láda egészen elcsúfítja az „egységet”.

A pultnál két öregember beszélget, emlegetik a régi szép világot, amikor még maga gazdája volt mindenki a magyar földnek. Az öregebbik bánatosan, szinte suttogva mondja:

— Mándokon a tanácstitkár eladta a görög katolikus fatemplomot, valami múzeumba szállítják Szentendrére. Ígérik, hogy helyébe kőtemplomot építenek. De mikor? Hova jár addig imádkozni a szegény magyar nép?

Dicséret és szidalom jut osztályrészemül cikkeim miatt. Levelek sorozatát tudnám mutatni, melyben azt írják, hogy kivágják az újságból és elteszik a szülőföld kedves emlékei közé. De valami Bihary Károly nevű kanadai gyászmagyar azért vágja ki, hogy légipóstán megküldje a Nyíregyházán megjelenő „Keletmagyarország” című napilapnak. Ebben aztán, hogy szakszerűen fejezzem ki magamat, alaposan leszedik rólam a keresztvizet.

Most február 8-i számukban a kemecsei névadó ünnepről írt tudósításom miatt háborodtak fel. Csodálatos harag fogja el a kommunistákat, ha egyházellenes magatartásukról merünk írni. Legutóbb a kanadai Új Szóban is kihúztam a lutrit, de most a Keletmagyarország háromhasábos vasárnapi vezércikke minden szavamat hazugságnak bélyegezte.

Bihary József kanadai elvtársről nem sokat tudok. Nem fedi fel inkognitóját. Saját vallomása szerint Cégénydányádon született, Szatmár megyében, 1896- ban, mint nagyon szegény szülök első gyermeke. Apja napszámolással, részes aratással és cséplési munkával kereste kenyerét. Később kerülő lett a gyarmati határban. Előkelő származású lehet, mert ipszilonnal írja a nevét.

— Van itt Kanadában magyarnyelvű lap — olvasom a Keletmagyarország szerkesztőségéhez intézett levelében —, melyet olyan egyének szerkesztenek és írnak, akik Magyarországról jöttek el, de még nem voltak odahaza, mert akkor nem írnának úgy, ahogy írnak. Nekem nem jár a lap, de közvetve hozzájutok néha és belepillantok. Hogy kik és mik voltak szerkesztői és mit csináltak a régi világban, nem tudom, annyi bizonyos, hogy siratják a régit Nem akarok velük bővebben foglalkozni és vitába keveredni velük, mert arra — úgy érzem — nem volnék képes. Mellékelem Nyíregyházy Pál „Névadó ünnep és borkeresztelő” című írását.

★

Dehát a kommunisták minden alkalmat megragadnak, hogy gyalázzák a keresztény egyházakat. Most az 1919 évi Tanácsköztársaság ötvenedik évfordulója alkalmából arcképeket közölnek az igazi kommunistákról. Csak a napokban olvastam a Keletmagyarországban Kirtyán József kőmíves önéletrajzát.

— Szegény anyám nagyon vallásos volt. Nem múlt el evés, lefekvés imádság nélkül. Árrá pedig egyenesen büszke volt, hogy én olyan könnyen jegyeztem meg hittan órán a hosszú latin strófákat. így lettem anyám parancsára minisztráns a katolikus templomban.

— Egyszer az egyház új csengőt vásárolt. Észre se vettem a szertartás közben, hogy érdes belseje lassan véresre dörzsölte az ujjaimat. Iszonyatosan égett a bőröm, de ott kellett állnom a pap oldalán. Szólt egyszer a tiszteletes úr, (még azt se tudja, hogy a katolikus lelkészt tisztelendő úrnak szólítottuk), fussak át a parókiára, otthon felejtette vadonatúj imakönyvét. Ugrottam nyomban, hoztam a könyvet, de a sietségben megfeledkeztem ujjaimről: véres lett az imakönyv.

Most jön azután a kommunista istentagadő bátorság, csak mi merünk itt az emigrációban ellentmondani:

— Ahogy a pap meglátta, dühében az oltár előtt hatalmas pofonnal jutalmazta ügyetlenségemet. Ma sem tudom, honnan vettem a bátorságot, de ott a templomban, a hívők szeme láttára és megvető pillantásai közben lecibáltam magamról a minisztráns egyenruhát, oda dobáltam az oltár elé, és uccú, elfutottam a templomból — egész életemre.

— Beszélt az, esetről az egész város — értékeli hőstettét még ősz fejjel is Kirtyán József. — Anyám csak korholt, hogy milyen szégyenfoltot ejtettem a------_____________________■