St. Louis és Vidéke, 1969 (57. évfolyam, 1-19. szám)

1969-01-25 / 2. szám

BÚCSÚ

L YNDON JOHNSONTÓL

(+) Mire ezek a sorok megjelennek, az őrségváltás megtörtént. Lyndon B. Johnson hazatért Texasba, Richard M. Nixon pedig bevonult a Fehér Házba.

Le roi est mórt, vive le roi! Meghalt a király — éljen a király! De a király nem halt meg, csak bölcs önmérséklettel távozott. Súlyosan nehéz küldetését önként, férfias bátorsággal, nagy személyi lemondással befejezte.

Áldozatul esett a szélső-liberális önképzőkör személyi bosszújának, amely nem tudta megbocsátani neki, hogy John Kennedy tragikus halálával kiesett a Fehér Házból. A csacsogó mandarinok elkezdték Johnson rágcsálását és ezt kéjesen visszacsámcsogta az olvasók-hallgatók milliói felé a liberális sajtó és TV. Sikerült is nekik Johnson népszerűségét elfürészelniük.

Elbukott azon a háborún, amit John Kennedy kezdeményezett — nagyon helyesen, — holott ö csak hű amerikai módján B-t mondott az A után. Elbukott a négerlázadásokon, holott soha egyetlen elnök sem tett többet, mint ő a négerekért. Elbukott a baloldali utcai demonstrációkon, az egyetemi fiatalság egy részének esztelen falnakmenésén, holott egyetlen elnök sem tett annyit a köznevelésért és közoktatásért, mint ö. Elbukott az árinfláción, a prosperitás velejáróján, amit öt éven át fenntartott, holott minden amerikai sokkalta jobban élt ez alatt, mint valaha is ő előtte.

Ha akad majd egy tárgyilagos történész — és itt kifejezetten nem az Arthur Schlesingerekre gondolunk — bizonyos, hogy kiértékelve és öszszegezve Johnson érdemeit, megállapítja majd, hogy ö volt az Egyesült Államok egyik legnagyobb elnöke. Tévedni ö is tévedett, mint minden ember, de ezek a részleteket, nem az egyetemes célokat érintették.

James Reston szavait kölcsönözve: talán az volt az egyetlen gyengesége, hogy túlerös volt Annyira azonosította önmagát Amerikával, amit szíve mélyéből szeretett, hogy úgy érezte: mindent kezdeményezhet és végrehajthat, mert Amerika ereje korlátlan.

Csak az időben tévedett, mert nem tudhatta végrehajtani azt, ami évtizedeket igényel, de valaki majd utána végrehajtja a külső és belső politika terén mindazt, amit ő államférfiúi látnoksággal útjára bocsátott. Olyan széles skálán játszott, amit képtelen volt befogni egyetlen ember két keze.

Harcolt Vietnámban, mert erre kényszerítette Amerika és a szabad világ érdeke, de ugyanakkor a békét kereste. Ezzel a háborúval — akármilyen oldalról nézzük is azt, — elérte a célt, amiért harcolt: a kommunisták nem tudták átvenni Délvietnámot. Ennek a háborúnak békés befejezésére is ö tette az első és legönfeláldozóbb lépést: befejezte saját politikai életét, hogy ezzel húzza alá békevágyának őszinteségét. „Ázsiai Doktrínájával” alapvető politikai életkérdéssé emelte Amerika Csendes óceáni hivatását: a brit birodalom helyébe lépni és megvédeni a fehér és baráti színes országokat a kommunista tájfuntól.

Magában Amerikában széleskörű és mély szociálpolitikát kezdeményezett, amelynek gyakorlati

megvalósítása ugyan a végrehajtóinak ügyefogyottsága és a szélsöliberális túlzások miatt káoszba fulladt, de mégis kitörölhetetlen szerkezetté vált —

csak értelmes emberek kellenek, hogy megszabják sikeres működésének módjait.

Johnson erős egyéniség volt, meggyőző egyéniség volt, nagy és jő célokat tűzött ki, amelyek felé határozott léptekkel indult el és nem rajta múlt, hogy nem fejezhette be azokat Kiváló „politikus” volt, aki a szükebbkörű tárgyalások során szuggesztív erővel tudta képviselni meggyőződéseit. De nem tudta azokat a nép milliói felé közvetíteni. A liberális média a csacsogó mandarinokat szolgálta, nem az elnököt. Akármit akart, vagy tett, minden rossz volt a szélsöliberális gittegyletnek.

Mert nem a Harvardon végzett, — tanulatlannak, sőt ostobának tartotta a tojásfejűek szabadkőművessége. Pedig Johnson nemcsak okos volt és intelligens, több volt ennél: felelős államférfi volt, aki éppen felelősségének tudatában nem bővítette a vitát, hanem hallgatott. Azoknak, akik szenvedélyesen támadták, vagy nem kellett felelősséget vállalniuk ezért, vagy aktivan felelőtlenek voltak. A vietnámi háború békés befejezését legalább egy évvel, ha nem többel kitolták naív, de sokszor kifejezetten Amerika-ellenes terveikkel, tanácsaikkal, támadásaikkal, tüntetéseikkel. Johnsont akarták hátbaszúrni és fiatal amerikai életeket áldoztak fel ezért. Johnsont akarták bemocskolni és Amerika tekintélyét rántották sárba. A „megoszlott” társadalomnak nem Johnson tervei és tettei voltak az okai, hanem a csacsogó mandarinok, akik a maguk sokszor tragikomikus húzásaival többet ártottak Amerika társadalmának mint a kommunisták propagandája.

Johnson irtózatos erejére és fölényes intelligenciájára mutat, hogy nem vágott vissza ugyanazzal a destruktív módszerrel, amellyel őt támadták. Gyilkosnak, bastard-nak nevezték és az utóbbi években nem közlekedhetett szabadon Amerikában, amelynek — elnöke volt. Olyan szégyene ez a csacsogó mandarinoknak és a szélsőbalt ajnározó sajtónak és TV-nek, amelyek ezt a hangulatot előidézték, hogy minden más országban örök politikai halál járt volna érte.

Ha tévedett Johnson, abban tévedett, hogy tűrte ezeknek a politikai gerilláknak sunyi orvtámadásait. De éppen ez mutatja politikai önmérsékletét és emberi nagyságát — a két legfontosabb tényezőt, ami egy politikust államférfivá növel.

Most, hogy elment, magával vitte a józan polgárok tiszteletét és szeretetét. Azokét is, akik nem mindenben értettek vele egyet. Nem a pollok, hanem a polgár benső, szentimentális búcsúja az a mértékegység, ami leméri és a történelembe iktatja Lyndon B. Johnsont.

Köszönjük neki mindazt, amit feláldozott értünk:

az idejét, az egészségét, az illúzióit, a büszkeségét és a politikai karriérjét.

És búcsúzóul azt üzenjük neki: mi polgárok — ha nem is szavaztunk rá — érezzük és tudjuk, hogy jót akart, sokat tett értünk és hogy valamennyiünknek nagy elnöke volt.

Új korszak kezdődik

Amerika — ahogy húsz évvel ezelőtt megismertük — szinte megdöbbentett bennünket a konformitásával. A „conformity” — az egymáshoz hasonulás, az azonosság — a férfiak hajvágásától a külpolitikai döntésekig egyetlen nyájjá tette Amerikát, a szabadság emlőin nevelkedett individuálisták országát. A sokféle színekhez szokott európai szemnek majdnem úgy tűnt ez, mintha sötét szobába nézne, ahol legfeljebb a körvonalak látszanak.

• AZ ANARCHIA SZÉLÉN

Ez a konform Amerika már a múlté. Helyet adott a szétoldó ellentmondások, a türelmetlen erőszak, a társadalmi szétparcellázódás Amerikájának, ahol úgyszólván mindenki szembenállt mindenkivel és minden céllal, tervvel, megfontolással. A szélsőséges liberáiizmus az öngyilkos skorpió szerepét vállalta: destruálta a szabadság önfegyelmen alapuló rendjét és utat nyitott a legképtelenebb és legostobább felforgató erőknek. A négerek gettó-égetései, a pacifisták pökhendi erőszaka, az ifjúság egy részének cinikus ostromai egyetemek és intézmények ellen, minden cél szenvedélyes tagadása, a tekintélyek sokszor ocsmány lejáratása — néhány év alatt az anarchia szélére sodorta az országot

De a józan amerikai nép hibátlan ösztöne felismerte a veszélyt

azonnal reagált rá. Megkezdőiéit a halálos virus ellem küzdelem. Mire elérkeztünk a tavalyi irálasztásokig, a nép többsége már íl volt szánva arra, hogy gátat

Irta: Béldy Béla

emeljen a rombolás ellen, amit a szabadságot rágcsáló patkányok a szabadság nevében elkövettek.

Richard Nixon az összes szavazatok 43^%-át kapta, George Wallace pedig a 10%-át. Ezek a szavazatok voltak a nép védőoltásai az ultraliberálizmus pestise elllen. Nyilván a Humphreyre eső szavazatok egy része is csak a párthűség, a megszokás, vagy a szociális reakció jelszavával felijesztett önvédelem kifejezése volt. Akárhogyan és akármilyen mértékkel nézve is: Amerika józan polgárai kifejezték szilárd akaratukat az ultraliberális rombolás megállítására.

Azóta mindössze két-két és fél hónap múlt el és a Gallup poll azt jelenti, hogy a nép 61%-a vár Nixontól jó vagy kiváló munkát. A „kisebbség” tehát többséggé növekedett! De még ennél is meglepőbb és bizonyítóbb, hogy a nép 88%-a úgy érzi, hogy Nixon egyesíteni fogja az ultraliberálisok által szétmarcangolt országot.

• MI TÖRTÉNT?

Mi történt itt? Nixon még semmit sem tett — nem is tehetett — ami mögéje állíthatta volna a rászavazók pontosan kétszeresét.

Azzal igyekeznek magyarázgatni ezt a csodát, hogy éppen az a hangtalan, feltűnés nélküli szolid magatartás, amit Nixon a megválasztása óta tanúsított — növelte meg ennyire hihetetlenül az iránta kifejezett bizalmat.

Nagy kérdés azonban, hogy Nixon teremtette-e ezt a többséget, vagy a többség teremtette-e az új Nixont?

Minden jel arra mutat, hogy Nixon az „idők teljében” érkezett a Fehér Házba. Nem az, amit Ígért vagy tett, nem is az, amit nem ígért és nem tett emelte a népszerűségi piramis csúcsára, hanem az a mélyreható változás, ami a nép gondolkodásában, magatartásában, amerikai felelősségérzetében vég. bement.

Nem új elnöki terminus, hanem új korszak kezdődött

Frank Klingberg egyetemi tanár még 1951-ben egy igen érdekes elméletet állított fel. Szerinte a történelem azt bizonyítja, hogy Amerika 27 éven át „extrovert” — vagyis kifelé, a világpolitika felé irányuló — érdeklődést mutat és utána 21 éven át „introvert” — vagyis befelé, a hazai problémák felé irányuló — érdeklődést. Az elmélet nagyon tetszetős, mert Klingberg 1951-ben megállapította már, hogy az Egyesült Államok 1940-41-ben kezdődött „kifelé” irányuló érdeklődése 1967-68-ra megszűnik és az ország hangulata „befelé” fordul. Eszerint tehát egy „introvert”, csöndes korszak kezdődnék Nixon elnöksége alatt és 21 évig tartana.

Az elmélet minden csábító érdekessége ellenére sem egyéb statisztikai általánosításnál. Amerika — legalábbis, amíg a világ vezető gazdasági és katonai hatalma marad — nem fordulhat el a külső világ életétől. Csak az valószínű, hogy egy konszolidációs időszak következik, amelyben azt a káoszt, amit az ultraliberálizmus teremtett, a józan Nixon és szürkének látszó munka-kabinetje rendezi és

Magyar évfordulók

(Január 25-töl február 2-ig)

1568-ban született Révay Péter történész (401 éve).

1804-ben született Szűcsiben Bajza József költő, kritikus, publicista (165 éve).

1816-ban meghalt Rozsnyón Cházár András jogtudós, az első magyar siketnéma intézet (Vác) megalapítója (153 éve).

1844-ben bemutatták Erkel Hunyadi László című operáját a pesti Nemzeti Színházban (125 éve).

1844-ben született Nyíregyházán Benczúr Gyula festőművész (125 éve).

1884-ben született Karcagon Györffy István etnográfus, a magyar pásztorélet leírója (85 éve).

1919-ben meghalt Ady Endre költő (50 éve).

1961-ben meghalt Budapesten Csók István festőművész (8 éve).

Egy jól felszerelt amerikai marine-katona Délvietnámban. Ez a 19 éves káplár egymagában 18 rakétakilövö helyet semmisített meg, miközben kortársai az Egyesült Államokban hosszú hajat növesztenek és béketüntetéseket rendeznek. * •

az elmúlt nyolc év szociális epilepsziáját nyugodt, higgadt gyakorlati eredményekké konvertálja. A külpolitikai problémákat azonban nem tudja kizárólag a saját hatáskörében megoldani, ez más országok szándékától és elhatározásától is függ. Még ezen a téren is várhatunk konszolidálódást, de az egészen „introvert” periódus ma már lehetetlennek látszik.

• A MÁSODIK IPARI

FORRADALOM ÜZENETE

Sokkal több van azonban ennek az „új korszaknak” a mélyén, mint egy új elnök új politikai magatartása. Ezt a nép indította el 43.5%os szavazatával és ma már 88%-ig erősítette fel. A nép azonban „nem ért” a politikához, nem tudja, hogy most egy ilyen vagy olyan korszakot indított el. Ellenben csodálatos antennái vannak, amelyekkel fel tudja fogni a jövö üzeneteit. Olyan beépített ösztönei vannak, amelyek előre közvetítik a jövőben ólálkodó veszélyeket. És most úgy érzi, hogy a lehiggadás, a józan lélekjelenlét korszakára van szüksége, hogy az irtózatos technológiai változás viharában ne sodródjék a semmibe. A második ipari forradalom új korszakát érzi közeledni, amelyben a nyugalom és józanság lesz a legdöntőbb eleme a túlélésnek.

A 88% nem a régi konformitást akarja vissza, hanem a rendet, amire az új korszakot fel lehet építeni. Forradalmak helyett homokzsákokat akar hordani az áradás elé, amelyek mögött meg akarja valósítani azt a vasbeton társadalmi alapzatot, amire rá lehet majd építeni ennek a közelgő óriási változásnak az új korszakát.

Ehhez az ösztönös összefogáshoz nem találhatott volna megfelelőbb vezért az okosan helyezkedő, bátran is óvatos Nixonnál.

De az új korszak nem Nixoné, hanem a történelemé, amelynek vezető szerepe az amerikai nép kemény kezében van.

Nyíregyhásy Pál:

Magyar honvédek Csehszlovákiában

Kádár János többízben kijelentette, hogy a magyar és a csehszlovákiai kommunista párt és kormány minden lényeges kérdésben azonos nézetet vall és a két ország között nincsenek vitás kérdések. Kapcsolataik alakulására kedvezően hat a területi közelség és a hasonló fejlettségi színvonal.

Mégis 1968. augusztus 21-én

— egyszerű moszkvai telefonparancsra — a magyar honvédség elindult Csehszlovákia megszállására. Történelmünk ismeri az ilyen „segélynyujtő” katonai mozdulatokat, elszenvedtük 1849-ben az oroszok vérengzéseit, majd 1919-ben az oláhok rablásait.

Kövessük kommunista haditudósítók útját, akik októberben meglátogatták szlovákföldön a magyar honvédséget. Ahogy közelednek az ország belseje felé, elvesztenek minden tájékozódási lehetőséget, a hernyőtalpas harckocsik által felszántott országutakon a lakos-' ság letépett minden útjelző táblát, a merészebb falvakban pedig felcserélték a táblákat.

A házakon, ablakokon, kerítéseken mindenütt szovjetgyalázó szlovák és magyar felírás látható, melyet nem győznek átfesteni a hatóság emberei. Ahol Lenin vagy Sztálin szobor volt, mindenütt ledöntötték.

A magyar honvédség a városok közelében erdők fái között tanyázik sátortáborokban. Fényképet is közöl a Keletmagyarország. Egyszemélyes kis sátrak erdeje látható a fák között. Harckocsik, kétéltűek, ágyúk, rádióskocsik, járművek rejtőznek a sűrűben. Mindez csak tűntető felvonulás, bevetésre nem kaptak parancsot. A magyar honvédség Szlovákiában nem megbízható. Ahol fegyveres közbelépésre van szükség, oda szovjet legénységet rendelnek.

A magyarok vagy tábori őrszolgálatot teljesítenek, vagy a fegyverek karbantartását végzik. Széles gesztusokkal magyaráznak egymásnak a szovjet fegyvertársakkal, nem értik egymást. De annál inkább suttognak a látogatóba érkező szlovákiai magyarokkal, akik virágot és ennivalót hoznak, s magukat fortélyosan régi partizánoknak nevezik.

Tartalékos honvédeink keserűen panaszkodnak, hogy sok dolgukat hagytak félbe odahaza. Van aki házat épített, szüretelne, „én például nősülnék”

— panaszkodik Takács Miklós fiatal honvéd — „már minden elő volt készítve a lagzira, mikor behívtak katonának!”

Vaskos humorral felel a piruló völegényjelöltnek Kató István bajtárs:

— Egyszer még hálás leszel érte. Talán egy elhamarkodott lépéstől mentettek meg a behívóval.

Az erdő felett helikopter húz át, leszáll a rétre. A napi postát és az újságokat hozza Magyarországról. A kommunista haditudósítók ilyen nyilatkozatokat adnak a magyar honvédek szájába:

— Nincs könnyű dolgunk. Látjuk és tapasztaljuk, hosszú munkára van szükség, hogy az itteniek megértsék a jelenlegi helyzet lényegét. Sok becsületes ember gondolkodását megzavarták a felbujtók, s még ma is agitálnak a szocialista rend ellen. Hamis híreket terjesztenek és incidenseket igyekeznek kirobbantani. Honvédségünk azonban felkészült az ilyen helyzetekre, nem engedik magukat befolyásolni.

Az erdei sátrakban töltik a napot, sakkoznak és leveleket írnak, éjszaka fáznak, októberben már jobb volna otthon aludni a paplanos ágyban. Ha felriadnak a silány gyártmányú szovjet pokróc alatt, az első gondolat mindig: „Mikor megyünk már haza?”

★

„Nem mese ez gyermek” — így feddi az apa — Arany János „Családi körében” hitetlenkedő gyermekét. Talán egy negyvennyolcas bujdosó honvéd beszélt

a szabadságharc eseményeiről. Én is csak mesének tartom, mikor a magyar honvédség bevonul Csehszlovákiába azért, hogy a történelmi Magyarországtól elrabolt területek cseh kommunista birtokát megvédelmezze. Hajmeresztő nyomorúsága ez a szovjet rabszolgaságnak. De nem is merték harcba vetni, tilos volt a fegyverhasználat

Ezek a fiatal szabolcsi honvéd dek sokszor hallották apjuktól az 1919-es oláh megszállás borzalmas történetét. Nyíregyházára utcai harcok közben vonultak be április 27-én délben, s a megszállás tíz és fél hónapig tartott. Ezalatt a város rengeteget szenvedett. Az oláh csapatok a legképtelenebb gazságokat követték el: loptak, raboltak, botoztak. Erőszakoskodásaik ellen nem volt orvoslás. Középkorba illő gazságokkal vetették el a gyűlölködés magvát Emléküket az utálat, a megvetés, a soha el nem múló bosszúvágy kiséri. „Nem mese ez gyermek”, — mondják az apák honvéd fiaiknak.

Pedig a bevonulás hírére néhány órára megkönnyebbült a lakosság, szabadítónak vélte a balkáni hordát. A négy Számúéli fivér kegyetlen zsarnokságát már nem bírták tovább elviselni. Tibor, ez a véres rém, kinek most szobrot emelnek az állomás előtti téren, hogy minden odaérkező idegen először a város „nagy fiára” emlékezhessen, 1919. augusztus 2-án Savanyúkutnál, Vasmegyében, az osztrák határon öngyilkos lett. A földi bírák előtt nem volt bátorsága felelni szörnyű rémtetteiért. Zoltánt és Lászlót utolérte az igazságszolgáltatás, mindkettő kötélen végezte életét. Csak Györgynek sikerült Moszkvába menekülnie.

A nemzeti érzés, oly hosszú elnyomatás után, hatalmas erővel tört fel. Pótolni kellett a bolsevizmus okozta mérhetetlen lelki és a balkáni oláh hordáktól 11 hónapon át szenvedett anyagi károkat

★

Az oroszok ennél is keményebbek voltak 1849 júliusában. Zuhogó záporban érkeztek a városba, egész éjjel csatangoltak az utcákon, minden kerítést és mozdítható fadarabot összeszedtek, hogy a város terein lobogó tűzmáglyák mellett szárítkozzanak. Hatezer ember részére kenyeret, húst és előfogatokat követeltek, s mivel Báthy Károly polgármester azt nem tudta előteremteni, lófarkára akarták kötöztetni s megrémítésül végighurcoltatni az utcákon.

Az orosz katonák az éretlen tököt, uborkát, tengerit nyers alakban falták fel s tömegesen betegedtek meg kolerában. Kivonulásuk után 300 beteg katonát hagytak hátra minden segítség és gyógyszer nélkül. Rövidesen a város lakosai között is aratott a fekete rém. Naponta 30-40 embert ragadott magával. Az oroszok mind elpusztultak. Nem volt ember, aki sírt ásott volna és nem volt fogat, amely kiszállította volna a halottakat. A járvány megszűntének emlékére egészen az 1944- es szovjet bevonulásig minden hajnalban 4 órakor megkondult a lutheránus torony lélekharangja.

Később az osztrák császári hadak parancsára a Piac térre össze kellett hordani a fegyvereket és a Kossuth bankót, 8 nagy máglyákban elégetni. A város hivatalos jegyzőkönyveiből törölni kellett a mozgalmas időkben hozott minden határozatot, sőt még az olyan szavai kát is, melyek a szabadságra vonatkoztak.

★

„Nem mese ez gyermek” — feddi az apa a „Családi kör”ben — hitetlenkedő gyermekét Én se hiszem, hogy a magyar honvédség megszállta Csehszlovákiát, mert a csehek és szlovákok, köztük milliónyi magyar testvér szabadságot követelt. A napról-napra érkező menekültek szörnyű borzalmakat „mesélnek” a szovjet erőszakról. Öleljük őket magunkhoz.

I