St. Louis és Vidéke, 1968 (56. évfolyam, 1-25. szám)
1968-06-14 / 12. szám
«»»ft»*«* ,nl>n >aaa/>« » ‘'I n naA>^>AAA<»ii»«ft^Aftrt>««É ***** HAZAI FIGYELŐ P a pí r r uh a A LUDAS MATYI ÍRJA: VenJégverés Ezt is megértük hát, a Divattervező Vállalat bemutatóján végre színről színre látható lett a papírruha. Még az sem rontja a kedvemet, hogy a papírruha megszületését úgy harangozták be, mint a magyar textilipar érdekes kísérletét. Mi már csak ilyen óvatosak vagyunk, felőlünk gyárthatnak milliós szériákban bármilyen új cikket más országokban, ez az ő dolguk, tessék nekünk meghagyni a kísérletezés örömét, nahát. Egyszóval kikisérleteztük ezt az Új dolgot laboratóriumban és próbahordás révén is. És most tessék elképzelni, a kísérletek kedvező eredményt hoztak, mondhatnánk úgy is, hogy teljes sikert mutattak. (Közbevetőleg töröm a fejem, hogy mikor volt nálunk olyan kísérlet, amely után kudarcot hoztak volna nyilvánosságra, de hirtelen nem jut eszembe ilyesmi, hiába, rossz a memóriám. Örüljünk hát a sikernek és vegyük számba a belőle adódó Új gondokat.) Itt van mindjárt az ár, amely még csak irányár, s úgy hírlik, hogy forma és nagyság szerint 65 és 72 forint között lesz. Az irányárakkal kapcsolatos tapasztalataim alapján attól tartok, hogy a felső határ lesz a végleges ár, de akkor is olcsó, alig több, mint egy kartonruha ára... Mégis valószínű, hogy a nők nyárra vásárolni fogják, háromszáz forintért akár négy papírruhát is vehetnek. Többet azonban semmiképpen sem, mivel egyelőre négyfajta papírruhát rendelt a Ruházati Bolt Kiskereskedelmi Vállalat, összesen tízezer darabot. Ez a mennyiség állítólag hamarosan az üzletekbe kerül s elképzelhető, hogy el is fogy. Elképzelhető, mert az előzetes reklám szerint a papírruha nemcsak olcsó, hanem mutatós, sőt tartós — a kísérleti példányokat 12-szer mosták ki mosógépben és a gép ezután is kiválóan működött — továbbá ráadásul vasalható is. Persze megértem én a kereskedelem óvatosságát a rendelésnél, nyilván arra gondoltak, hogy mi lesz, ha a papírruha a nyakukon marad? Nagy baj azonban ebből sem származhat, mert legfeljebb bezúzzák 1968. április 2-án délután hat óra húsz perckor Budán, a V. utcában a legteljesebb nyilvánosság előtt megvertek egy nőt. A meghökkentő esetről — mint szemtanú — a következőket jegyeztem fel A VERÉS A V. utcába nyíló szűk és homályos melléktucából kilépett egy férfi és egy nő. A férfi a nő karját fogta s az első pillanatban úgy tetszett, sétáló pár bukkant fel az utcán. A nő magas volt, karcsú és aranyszöke, világoskék alpakka kosztümöt viselt és hegyes orrú lakcipőt. Ápolt, szép nő volt, arcán azonban, amelyet gondosan kikészített, mély fáradtság honolt. A férfi fél fejjel magasabb volt, jól szabott szürke öltönyt viselt, fekete cipőt, hófehér inget divatos nyakkendővel, amelyben gyöngytű csillogott. Mindezt akkor jegyeztem meg ilyen aprólékosan, amikor a férfi karjánál fogva maga elé penderítette a nőt, balkézzel kétszer arcul Ütötte, azután maga előtt taszigálva eltűnt vele egy ötemeletes bérház kapuja alatt. Az esemény harminc-negyven másodperc alatt játszódott le. Rajtam kívül egy fiatal kerékpáros postai küldönc volt a tanúja s egy gömyedten ballagó öregasszony, aki talán észre sem vette. A fiatal küldönc lefékezett a járda mellett s vigyorogva megjegyezte: — Nagy ruhát szakított a bige! A férfi és a nő már eltűnt a kapu alatt, amikor még mindig magam előtt láttam a nő arcát. Egykedvűen, érzéketlenül tűrte a két Csattanó ütést, nem védekezett, s nem kísérelte meg a menekülést. Ügy viselkedett, mint egy... Nem találok hasonlatot. A HÁTTÉR Rövid töprengés után beléptem ft házba és csengettem a házfela netán raktáron porosodó papírruhakészletet és lesz belőle — mi is? Szép, fehér papír, amelyre majd rá lehet nyomtatni a papírruha előnyeit, olcsóságát és tartósságát. Esetleg papírpénzt is lehet nyomtatni abból a szép fehér papírból. Mutatós papírpénzt, négyfajtát, kék, zöld, barna és lila színekben, a nők ezeket is nagyon kedvelik, különösen a lilát, amely az idei nyáron is divatszín lesz. A magam részéről, miután a férfiak számára nem készül papírruha (talán mert lehangoló emlékeket őrzünk a papírtalpú bakancsokról), maradok a papírpénz mellett. Csak továbbra is jó tartós legyen. Á. J. ■ Pesti premier Megjelent néhány üzletben a papírruha, amelynek nehéz születését élénk figyelemmel kísérték a vásárolók. A meglehetősen zajos előkészületek után a premier csendben történt. Annyira, hogy a vásárlók nem is tudtak róla. Kivéve azok, akik betévedtek az említett üzletek egyikébe, például a Rákóczi úti boltba és nézelődés közben rátapintottak a papírruhára. A premier percek alatt tömeges részvevővel folytatódott. Hogy egyelőre mégsem volt igazi premier, ahhoz egy szépséghiba is hozzájárult. Az ipar ízlését dicsérő, jól sikerült papírruhákat nem lehet felprőbálni. A vásárlás úgy történik, hogy a vevő rábök a ruhára, azt az elárusítónő kiemeli a többi közül és a vevő testéhez tartja. Hiába korlátlan a pesti nő fantáziája a ruha alakítását illetően, nem vigasztalhatja magát azzal, hogy majd ollóval igazít rajta otthon, ha valami „nem stimmel”. Az üzlet vezetője próbafülke, eladók hiányára és arra hivatkozik, kényes árucikkről van sző, amelyet meg akarnak kímélni a „nem komoly” vásárlóktól. Az üzletvezető azt is elárulta, nem örülnek a papírruhának, mert mintája és formája szebb, mint a többié. Persze, e versenyben bizonyára nem a papírruha győz. Nincs annyi belőle. ügyelő ajtaján. Vastag termetű, ingújjas férfi jött elő, kezében a felvonó kulcsával. Vastag felső ajkát és dús bajuszát ódivatú bajuszkötő alá rejtette, így a beszéde kissé pöszén hatott. Leírtam a nőt, akit az imént az utcán megvertek s megkérdeztem, vajon a ház lakója, vagy alkalmi vendég? — Itt lakik — mondta gyanakodva, s leoldotta a bajuszkötöt — Mit akar tőle? — Semmit — mondtam, s hozzátettem, hogy tudni szeretném, ki volt a nő, a verésről azonban hallgattam. A házfelügyelő felfelé kémlelt a huzatos lépcsöházban, azután behúzott a lakásába, ahol átható krumplilevesillat fogadott — Nyomozónak tetszik lenni---kérdezte bizalmasan és elővette a lakók betűrendes könyvét. Megnyugtattam, hogy nem vagyok nyomozó, csupán egyszerű járókelő, aki megpillantottam a nőt, s érdekel, hogy kicsoda. — Értem — mondta alamuszi mosollyal és becsapta a lakók könyvét. — Tisztviselőnő, nagyon rendes hölgy. Egyedül él, a szülei tizenegy évvel ezelőtt, külföldön autóbaleset következtében meghaltak. Többet nem mondhatok. A FÉRFI Mint minden újságíró, könnyen olvasom a tükörirást, így nem okozott különösebb nehézséget megjegyezni azt a hivatalt, amely a nő neve mellett mint munkahely szerepelt. Igen nagy és országos hírű hivatal volt. A nő nevéből csak a második keresztnevet tudtam megjegyezni. Másnap reggel elmentem a hivatalba s egy ismerős tisztviselőt kerestem. Amikor a folyosón a névtáblákat böngésztem, váratlanul felbukkant a folyosó szögletében a a férfi, aki a nőt előző délután megverte. Megszólítottam és az ismerős után érdeklődtem. Készségesen útbaigazított, előzékeny modorban s hűvös mosollyal. — Valahonnét ismerem önt — jegyeztem meg, mire ismét elmosolyodott s jellegzetes férfimozdulattal megigazította nyakkendőjét. A gyöngytű pontosan a helyén csillogott. — Meglehet — válaszolta könynyedén —, hozzánk sokan járnak. — Nem a hivatalból ismerem — mondtam csöndesen. — Tegnap délután szemtanúja voltam annak, hogy ön megvert az utcán egy nőt. Elkomorodott és hátralépett. — Ezért jött? ... Mit akar? ... Feljelentést? Bemutatkoztam és megmondtam, hogy nincs szándékomban feljelenteni, mindössze az érdekel, miért pofoz fel egy jól öltözött, művelt férfi egy hasonló módon öltözött nőt az utcán. — Azért pofoztam fel, mert megtiltottam neki valamit, s ö mégis megtette. A szép sző már nem használ. — Mint szemtanúnak talán jogom van megkérdezni, mi volt az, amit megtiltott s amit a hölgy nem tartott meg? És milyen viszonyban vannak? — Elégedjék meg annyival, hogy ismét berúgott. Egyébként egészen tegnapig a menyasszonyom volt. A NÖ A hivatal közelében van egy eszpresszó. Ügy gondoltam, hogyha a megvert nő megrögzött alkoholista, akkor ebben a helyiségben időnként felbukkan. Az eszpresszóban leírásom alapján azonnal megnevezték. A vörös hajú, kövérkés kávéfőzőnő, aki a rövid italokat tó kezeli, trillázva nevetgélt, mint egy betanított madár. Azonnal a bizalmába fogadott s élvezettel pletykált: — A drága hölgy sűrű vendég Mielőtt plagizálással vádolnának, kijelentem, — igen kijelentem — hogy ezt a székely históriát olvastam valahol, de ha présbe csavarintanak se tudnám megmondani, hogy mikor és hol? A székely tragédiát gondolom én — talán a hajdú tudja legjobban megérteni és fájlalni, lévén mindakettö szabadságszerető, nyakas, megalkuvást és megalázkodást nem ismerő fajzat, aki a „Vae Victist” hallja, de nem vallja és legyözöttségében is büszke és dacos. Az igazságtalanság, eröszakelnyomatás és az el-oláhosítás tengerében ez a kis história csak egy csöppnyi elégtétel jellemző a székely furfangra, ami körülbelül párhuzamosan halad a hajdúk sokszor csürcsavaros, fifikus gondolkodás módjával. (Notabene: hajdú vagyok én is). így történt... Két ilyenfajta, Kolozsvár környékén lakó székely pont a kora hajnali vonattal jártak be a városba — bérlettel. A végtelen tapintatossággal megszerkesztett menetrend hiábavaló koránkelésre kárhoztatta — nemcsak őket, de a többi szerencsétlen utast is. A vicinális reggel hat órakor „futott be” a hajdan kincses városba, két-három órai tétlenségre ítélve azokat, akik a kereskedések és hivatalok megnyitására vártak. A közutálatnak örvendő exkeeskepásztor, magyar-gyűlölő kalauz, dacára, hogy személyesen ismerte hőseinket, minden áldott reggel követelte, és a hóna alatt pislogó lámpa gyér világánál alaposan megtapasztalta a bérleteiket, hasonlítgatta a fényképeket, esetleges, büntethető szabálytalanságok után kutatva, hogy megbírságolhassa a két, vele foghegyröl beszélő magyart, — akik írástudó emberek voltak. A kalauz alsóbbrendűsége, műveletlensége és butasága tudatában, kivételes, gyilkos haraggal kezelte a két góbét, akiknek megvető, lenéző bánásmódja csak olaj volt a szertelen gyűlölet tüzére. Amíg a két magyar megúnta az állandó zaklatást és kidolgozták a megtorló haditervet. Kicserélték bérleteiket és amikor az oláh megtapasztalta azokat, örömében felordított. — Aha..., végre megfogtalak benneteket. Szóval hamis bérlettel utazgatunk, mi? Most ellátom a bajotokat... — és Kolozsváron nagy gaudiumnial bevitte őket az nálunk. Lehet, hogy Hamarosan itt lesz egy hörpintésre. — Sokat iszik? — Rengeteget... Egy nap hatnyolc féldecit. De a bort is szereti. Egy liter ürmös után szilárd léptekkel távozik, Ojjé, úgy bírja, mint három férfi... Háromnegyed óra múlva belépett a nő. Ugyanazt a kék ruhát viselte, mint amikor megverték. Szelíd, kislányos mosollyal a pulthoz lépett s fél cseresznyét kért. A kávéfözönő valamit súgott neki s mandulavágású szemével felém intett. A nő megnézett és közömbösen az asztalomhoz jött. Amíg ideért, jól megnéztem az arcát. Szép arc volt, de nagyon fáradt, táskás és mélyen árkolt. — Engem keres? — kérdezte színtelen, száraz hangon. Hellyel kínáltam, leült s felhajtotta az italát. — Igen. — Milyen ügyben? — Tegnap délután láttam, amikor megverték. — Magánügy — mondta és rágyújtott. — Rendőrség? — Nem — mondtam —, csak érdekel az ügy. Miért verték meg? — Mert elvettem a vőlegényem fiókjából száz forintot és elköltöttem. Italra költöttem, ne törje a fejét. Sokat iszom. — Mióta? — Hat-nyolc éve. Ötször voltam önként elvonókúrán, de nem használ. Ne fáradjon, uram, rajtam már nem lehet segíteni. Társaságban kezdtem inni. Most már egyedül is iszom. — Vőlegénye van. — Volt... A harmadik volt. Lesz még egynéhány, ne féljen. Felállt és kezet nyújtott. Keze nyirkos volt és levendulaszagú. Ernyedt kéz volt, mintha nem is lennének benne csontok. — Még egyet mondjon meg — kértem. — Hány éves? — Huszonnégy... De számít az? Megivott még egy cseresznyét és elment. Kék ruhája egy pillanat múlva eltűnt a hivatal kapujában. B. G. állomásfőnökségre, hencegve kiabálta a kitűnő fogást, hamis fényképeket stb. A főnök, aki jobb magyar volt, — mint azt nyilvánítani merészelte — de akinek szintén a begyében volt a ripök kalauz, felvette az egyik bérletet és kérdezte. — Ki az a Kiss János? (nevezzük csak így) — Én vagyok, domnule — felelte az egyik magyar. A főnök alaposan átnézte a bérletet, hibát nem talált, visszaadta azt Kiss Jánosnak mondván — Mulcumeszk, dormu. Megvizsgálta a másüt bérletet is. — Ki az a Nagy József? — kérdezte. — Én vagyok, domnule — így a másik magyar. Vissza kapta a bérletet Nagy József is. — Mulcumeszk, dormu, Köszönöm uram. — A kalauz csak árnultbámult, primitív mentalitásával fel nem foghatta a szerinte helytelen, nem várt, túludvarias eljárást. A főnök megkerülte az asztalt — Te kötni való barom ... — mondta, és a meglepetésében sóbálvánnyá vált kalauznak két akkora, de akkora pofont adott, „hogy elhallatszott Bukaresztyig”. Majd udvariasan búcsúzott. — Malcumeszk domnilor, köszönöm uraim, hivatali túlbuzgóság. Elmehetnek. A két góbé befelé mulatva ment ki a hivatalból, a két monumentális pofon birtokában utánuk sompolygott a C. F. R. brutális kalauza is, — Cine Mintye — dörmögte, de azontúl a két magyar akár a fején állva utazhatott felőle. És másnap reggel, mikor a góbék a bérleteik után kutattak zsebeikben, a bocskoros közeg halálos gyűlölettel mérte végig mindkettőjüket és fogcsikorgatva tovább ment. A két pofon eldördülésekor a hivatalban dolgozók tovább adták az esetet, nevetett a város, ha ugyan a szomorúsággal telt Székelyországban akadt még valakinek kacagni való kedve, akiket román beszédre kényszerítettek bár, — de magyarul gondolkodva várják vissza szabadságukat és bíznak abban, hogy semmiféle csapás sem tart örökké és az írás szerint — az Isten malmai lassan őrölnek, és az Ür nem ver bottaL Egy vendéglő üzletvezetője megvert egy vendéget. A vendég csupán az iránt érdeklődött, hogy miért emelkedett az üveges sör ára máról-holnapra öt forint negyvenről hat forint hatvan fillérre. Ez az érdeklődés nem tetszett az üzlet jő hírére kényes üzletvezetőnek. Először csak gyengéden mellbevágta a kiváncsi vendéget, de amikor látta, hogy törzsvendégi szolidaritásból egyik törzsvendége is behúz a vendégnek néhányat, a derék üzletvezető szárnyakat kapott és ismét ütlegelni kezdte a vendéget. Az áldozat menekülni próbált, ám akkor még jó néhányan a törzsvendégek közül rárontottak és az eszméletlenségig összeverték: két bordája eltört, súlyos zúzódásokat szenvedett s három hétig gyógykezelésre szorult. így történt, így olvastam az újságban. A brutális támadók természetesen a bíróság elé kerülnek, aminek én nagyon örülök, mert ebben annak bizonyítékát látom, hogy nálunk nem lehet a vendég bordáit vagy akár a koponyáját csak úgy ukmukfuk büntetlenül betörni. Engem azonban a bírósági tárgyalás, és a kiszabandó büntetés korántsem nyugtat meg. Eső után köpönyeg! Az viszont nagyon tó megnyugtatna, ha a vendéglátóiparban tanfolyamot rendeznének a további vendégverések megelőzésére. A mostani vendégverés ugyanis nem egyedülálló eset. Nem is olyan régen az egyik budai étterem akkori üzletvezetőjét és verekedő társait ítélte el súlyos vendégverésért a bíróság. A megelőzés társadalmi feladat. Ezért javaslom én az említett tanfolyam megindítását. Fötantárgyként kellene tanítani azt, hogy a vendég mi mindenfélét kérdezhet PÉCS A Pécsi Porcelángyár — a világhírű Zsolnay-gyár utódja — száz éves az idén. A gyári védjegy, az öt egymás mellett álló templomtorony, amely a város régi latin nevét (Quinque Ecclesiae) szimbolizálja, sok országban ismert és becsült márka. Európa-szerte több közismert épületet díszít a Zsolnayféle kerámia, egyebek között a hágai Békepalotát. A gyáralapító Zsolnay Vilmos (nevét utca és múzeum viseli Pécsett, a szobra a város egyik legforgalmasabb pontján áll) 1868-ban kért és kapott engedélyt arra, hogy kis fazekasműhelyét gyárrá fejleszsze. Felvirágzását és hírnevét az eozinnak köszönheti. Zsolnay egyik barátja, Wartha Vince budapesti műegyetemi tanár bukkant rá az eozin titkára. A kerámiai készítmények színe a hajnaléval vetekszik, ezért is kapta (a görög eas-hajnal szó nyomán) az eozin nevet. Jelenleg inkább ipari porcelánt készít a gyár, s termékeinek számottevő részét exportálja: Európa, Afrika és Ázsia országaiba. A termelés nagy mérvű fejlesztése tette szükségessé, hogy a régi épületek mellett újakat emeljenek és a műhelyeket korszerűsítsék. Szóba került a gyár kitelepítése a városból — tervezett helye a budapesti és a siklósi vasútvonal elágazása közötti terület. A horribilis költségek miatt azonban egyelőre lekerült a napirendről a költözködés terve. Az ipari termelés nem sorvasztotta el a művészeti részleget. A ma alkotott dísztárgyak színdúsabbak, mint a századforduló idején készült munkák. Ez a technikai fejlődésnek, a gyártási módok tökéletesedésének köszönhető. A Zsolnay-gyár régi és új kerámiáit a pécsi Jánus Pannonius Múzeum gyűjtötte össze. Legszebb, legértékesebb darabjait kiállították a város legrégibb — középkori — lakóházában: a Káptalan utca 2. sz. alatt. Ez ma a Zsolnay Múzeum. Pécs városi tanácsa elhatározta, hogy a Zsolnay-család tulajdonában levő értékes mauzóleumot megvásárolja és felújíttatja. A család hozzájárult az eladáshoz. A gyár feletti dombon álló, két évtizede pusztuló mauzóleum valóságos iparművészeti remekmű: minden darabja művészien megformált kerámia. Itt van Zsolnay Vilmosnak és feleségének eozin szarkofágja. A restaurált mauzóleumot a jubileum idején nyitják majd meg az érdeklődők előtt. az üzletvezetőtől. Megkérdezheti például, hogy miért lett drágább az üveges sör? Miért emelkedett a nyúlgerinc ára? Miért lett kisebb egyik-másik ételadag, ami ugyanakkor többe is kerül? A tanfolyamon tanítani kellene azt is, hogy az üzletvezető semmiképp sem idegeskedhet, és főleg nem verheti meg a vendéget, legfeljebb elmagyarázhatja, hogy a vendéglői árakat irányhaszonkulccsal kalkulálják, azok tehát osztályonként különböznek egymástól. Minden vendég megtalálhatja a neki leginkább megfelelő vendéglőt vagy éttermet. Hogy az üzletvezető mindig a kellő választ tudja adni, egyben megőrizze lelki nyugalmát és ne vetemedjék tettlegességre, ahhoz a tanfolyamon és utána a dolgos hétköznapokon is, különböző nyugtatókat kellene szednie. Ezenkívül igénybe veheti még a hideg zuhanyt is, ami bizo-nyánra előnyösen hatna a vendéglátóiparban ügyködő, nyugtalan természetű üzletvezetők idegrendszerére. Ha mindez nem hozná meg a kívánt eredményt és az üzletvezető ripityára vemé a vendéget, akkor meg kellene vizsgálni, hogy mi az oka a nyugtalanságának. Lehet, hogy azért ideges és verekedős, mert nincs minden rendben a háza táján. Talán valóban kisebbre szabta az étadagot és magasabbra az árat a megengedettnél. Vagy nem szabta ugyan magasabbra az árat, de kisebbre vette az adagot — mint szabad lett volna. Képzeljük el ugyanezt röviditalban is... Persze, ha az üzletvezető ezért ideges, az egészen más. De azért még nem kellene vernie a vendéget... F. Gy. Kubik Reggel. Fél 9 lesz tíz perc múlva. Befut a kettes. Ez az „utolsó villamos”. Aki nem fér rá, az menthetetlenül elkésik a hivatalból. Egy lesült arcú, falusi öltözetű ember is nyomakodik erősen s a lépcsőn és a peronon is kissé megtaszít egy idősebb nőt. Miután a tolakodón látszik, hogy nem íróasztali ember, legfeljebb ügyfél, a nő szúrós hangon megkérdezi: — Hát maga hova siet annyira? — Kubikolni. — Ilyenkor? — Éppúgy nem kések el, mint maga, mert nálunk is az első félóra a feketekávé. Só — paprika — bors A „középfajú” pest-budai éttermek asztaláról eltűnt a paprika. A kevésbé középfajúakéról pedig már régen. Lassanként tűnt el, hol egy pesti, hol egy budai, hol egy környéki vendéglő vonta ki a forgalomból ama piros fűszert, amelyről pedig éppen a magyar konyha annyira híres-neves. Olyannyira kivonta, hogy a paprika ma már mindinkább csak reprezentatív, „idegenforgalmi” éttermek fényűzése lesz. Még jól emlékezünk arra az időre, amikor minden közepes és kevésbé közepes vendéglő szabályos asztali tartozéka volt az ecet-olajmustár ízes háromsága és a ső-paprika-bors apró rekesze, kalitkája. Jobb éttermek asztalán ott sárgállott a mustár, fehérlett a porcukor. Ma csak só maradt. Ha maradt. Fényűzés az olyan sótartó már, amelynek födelében fogpiszkáló is van. A bors, a paprika eltűnt, mintha Magyarországon kiment volna a divatból a paprikatermelés, vagy mintha a vendégeket diétás kosztra akarná fogni a megannyi Pest-Buda-Északi-Déli-Környéki Vendéglátóipari Vállalat központi utasító szerve. De nyilván nem is ő. Egyéni akció lehet; a vendéglők vezetői egymástól tanulták el ezt az ügyes takarékossági fogást, így kímélvén a vendégeket a karlsbadi sótól. Sőt, most már odáig jutottunk, hogy bizonyos éttermekben csak minden második asztalra kerül sőtartő, s úgy kell bocsánatkérések között áttornászni magunkat a szomszéd asztalig a fejek fölött az agyonfogdosott szürke sóért. Szívesen imádunk külföldet. Megsúgjuk tehát: vigyázat, a külföldön még az ilyesmi megmaradt. A fehér só is, a bors is, a mustár is. Sőt, paprika is van. (sz. v.) A budapesti „Magyar Nemzet99 írja: MEGVERTEK AZ UTCÁN EGY NŐT MULCUMESZK, DOMNILOR írta: Horváth Ferenc (Bs, Aires)
