St. Louis és Vidéke, 1968 (56. évfolyam, 1-25. szám)

1968-05-17 / 10. szám

AZ ADY TÁRSASÁG IRODALMI MELLÉKLETE

★ SZERKESZTI: KISJÓKAI ERZSÉBET 1968. május 18 (20)

ADY ENDRE*

A halott költő kritikája

Paul Verlaine neve nem vadide-Ravasz Lászió; gyermek

1924-ben jelent meg Olswald Spenglernek, a híres német tudósnak egy könyve, amelynek alapgondolata az, hogy a kultúra olyan, mint egy kéve: amint ez sok kalászból áll, úgy az sok egymás mellett felnőtt kultúrából áll, amelyek bármikor különválaszthatők. Mindenik kultúrának megvan a maga élettartama, akárcsak a növénynek: születése, fejlődése és halála. Némelyik kultúra óriásira nő, másik korán elhervad, de mindegyik volt valamikor csíra, azután lett üde szár, majd virágba borult, meghozta gyümölcseit és azután csendesen meghalt.

Ha ez igaz, mindenik ilyen kultúra természetét és alapgondolatát meg lehet találni a kezdet kezdetén, abban az ősi sziklevélben, amelyről a csodálatos szellemi plánta kinőtt.

Minden kultúrára nézve legjellemzőbb gondolat az, hogy miképpen gondolkozik a gyermekről. Azért ilyen fontos ez, mert ebben benne van az is, hogy miképpen gondolkozik általában az életről, az emberről, de az is, hogy miképpen gondolkozik a jövendőről.

Nézzük tehát meg, hogy az egyes kultúrák miképpen gondolkoznak a gyermekről, milyen alapérzésekkel viseltetnek iránta és milyen értéket tulajdonítanak neki.

Az indiai kultúra mindenekfelett mérhetetlenül szánja a gyermeket. Nagyon szereti, de nem örül neki, mert az életet szenvedéssel teli gyötrelemnek ítéli. A gyermek kibeszélhetetlen nagy szenvedésnek az eljegyzettje. Mérhetetlen részvéttel öleli körül, sorstársának tekinti, és rezignációval nézi, hogy milyen nagy büntetés az élet az egyetlen nagy bűnre, arra, hogy az ember született. Minél kisebb a gyermek, annál inkább szánja, mert annál inkább előtte van még a szenvedés és annál gyöngébbek a vállai a hordozására. Alig várja, hogy a gyermek ifjúvá serdüljön, és annyira megérjék, hogy megtaníthassa ennek a világnak hiú voltára, az élet értéktelen és értelmetlen lényegére, s ezáltal is rávézesse a váltság egyetlen útjára: miképpen kell helyes elmélkedéssel és világmegvetéssel kioltani az élet gyökerét, a vágyat. Az indiai ember szeme előtt a gyermek világa egy óriási kórház, ahol halálos betegségben sorvadnak el az élet bűbájos virágai.

Milyen más ezzel szemben a kínai kultúra! Ezek turániak, kemények, sokszor kegyetlenek. Bizonyos férfiasság jellemzi őket. Az életet a legnagyobb jónak, az élő történelem tápláltatásának tekintik, tehát rájuk nézve csak az a jó, ami a történelem szempontjából hasznos. így jutottak arra a következtetésre, hogy a gyermekek közül csak a fiúgyermeknek van értéke. A leány legjobb esetben a fiúnak eszköze. Ha több az eszköz, mint amennyit felhasználhatnak, elvész az értéke. Ha sok leánygyermek van, valóságos elemi csapásszámba megy. Százával dobják be tengerekbe és folyamokba. Minek vesződjenek vele: úgy bánnak velük, mint a macskakölykökkel, ha sok van. Ezek közül is csak egyet szoktak megtartani, még mi nálunk is, s a felesleges kis macskákat beledobják a vízbe. Csak zárjel között jegyzem meg, hogy Hollandiában nem így cselekszenek a macskákkal sem. Ott van egy állatvédő egyesület: ha valakinek felesleges kis macskái vannak, az egyesület autója rögtön ott terem, átveszi és nyugtázza a kis teremtéseket, és viszi a jól felszerelt kismacskák otthonába. Másnap megjelenik az állatvédők lapjában egy apróhirdetés, hogy ki akar egy ilyen vagy amolyan kismacskát; a jelentkező egy levelezőlapot küld, mire jön az autó, és nyugtával átadják a megmentett kis jószágot új gazdájának. Bizony, ha arról volna szó, hogy mi melyikhez hasonlítunk, a két véglet közül, a kínaiakhoz vagy a hollandiakhoz, alighanem a kínaiakkal kellene atyafiságot vállalni. Falusi ember előtt ma is csak a fiú a gyermek. Ha azt kérdezik tőle, hány gyermeke van? Az feleli: három gyermekem és két leányom.

A törökök a múlt századokban mindenünnen öszszeszedték a fiúgyermekeket, elvitték és janicsárokká nevelték. Kardforgatásban, kegyetlenségben és bátorságban nem volt párja a janicsárnak. A janicsárok közül hány lehetett magyar eredetű gyermek, akit elszakítottak édesanyjától, és később, húsz-harminc év múlva visszavezették, mint ádáz ellenséget, az ö igazi édesanyja, a hazája ellen.

Görögország az életöröm klasszikus helye volt, és mégis egész világukból hiányzik a gyermek. Számtalan szobor és kép maradt reánk a görög világból, de gyermek képe alig egy-kettő van közöttük. Azok közül is az egyik egy kis részeg Dionysos. Az a görög szellem, amely az Olympiászokat kitalálta, Apollont és Aphroditét istenítette, a gyermek dicsőségét nem látta meg. Mindenki gyermek volt Görögországban, — Solon szerint, — és a gyermek nem volt senki.

Érdekes a zsidó felfogás a gyermekről. A zsidó mint sémi faj, a legerősebb propagatív öntudattal bír. Világtörténelmi hivatásukat az Ábrahámnak adott ígéret fejezi ki: legyetek annyian, mint a mezők füvei és az ég csillaga. Az igazi zsidóra legnagyobb gazdagság, még pedig anyagi és társadalmi gazdagság, sőt méltóság a gyermek. A meddőség szinte erkölcsi hiba. Sohasem kérdezősködnek arról, hogy mi lesz velük, ha a szülő nem tudja eltartani őket. Aki nyulat teremt, bokrot is teremt hozzá, mondotta nekem egy bölcs öreg zsidó, akinek már unokái voltak, de azért tizenhetedik gyermekét várta. Ebből a felfogásból az élet hódító ereje sugárzik felénk, a tenyészetnek, a természeti erőnek nyers és örök hatalma.

Legérdekesebben és legszebben a keresztyénség gondolkozik a gyermekről. A keresztyén vallás egy bölcsövei kezdődik, és prelúdiumának vezérszólama ez: találtok egy kis gyermeket pólyában. Az anya, aki karján csecsemőt tart, egyszerre a világ fölé emelkedik, és szent postamentuma lesz az uralkodó gondolatnak, a jövendőnek. Rafael híres képén, Mária, mint alázatos szolgálóleány tartja karján a mélyszemű, csodálatos gyermeket, aki úgy ül ott, mint egy született király. Az ember megérzi, hogy ennek a vallásnak van legnagyobb igazsága, legszebb jövője, mert ez meglátta a gyermek értékét.

A keresztyénség a gyermek glorifikációja.

De a keresztyénség még tovább is ment. Krisztus Urunknak egyik legfelségesebb beszédében, amelyet a végítéletről mondott, elmondja azt a nagy gondolatot, hogy Ö minden kicsiny, elhagyott és szenvedő mellett ott áll, azzal szolidáris, és amit eggyel tesznek az ö kicsinyei közül, azt ővele teszik meg, és amit elmulasztanak, azt vele szemben mulasztják el. Szinte látjuk, miképpen áll Krisztus az árva gyermekek mögött, hogy nyújtja ki kezét állandóan az ö kicsinyeire, miképpen hirdeti, hogy ennek a gyermeknek nincs oka sírnia, nem szabad panaszkodnia, mert attól a perctől kezdve, hogy senkié, egyedüfaz övé. Ö áll helyt érette végig, könyörög érette, és Ö ítéli meg azokat, akik kicsinyei ellen vétenek, vagy vele szemben valamit elmulasztanak. Minden árvának legnagyobb protektora maga a Jéjus Krisztus, aki azonosítja magát az árvával, és kérésének késztető erejét, parancsának minden érvényét e kis tehetetlenek érdekében számítoltatja le.

Azért van az, hogy az árva gyermek, aki tudja, hogy érette az Úr Jézus Krisztus áll helyt, melegebbszívű, jobb, alázatosabb, vidámabb és boldogabb ember lesz, mint azok, akik szülőikben bíznak, akiket elkényeztettek, és az életen keresztül földi atyjuk ereje miatt nem jönnek reá, hogy van égi Atya, aki az árvák oltalmazója.

Magyarországon körülblül 2.800.000 gyermek van. Ebből bizonyára több százezer árva. Árvaházban kevés gyermek neveltetik, ezek közül alig ezer protestáns gyermek. Nem azért, mintha a protestánsok olyan gazdagok volnának, hanem azért, mivel kevés az árvaház. Kicsinyek és szegények a protestáns árvaházak.

Mi lenne akkor, ha minden szülő minden évben, hálából azért, hogy az ö gyermeke nem árva, adna két fillért az árva gyermekek számára? Abból elegendő árvaházat lehetne Magyarországon építeni.

Vajon nem volna-e jó elindulni és beszedni a hála és öröm adóját a nem árva gyermekek boldog fejei után az árva gyermekek javára?

Németországban egy nagy lelkipásztor, Bodelschwing megcsinálta, hogy minden szülőtől egészséges gyermeke után két fillért kért az epileptikus gyermekek számára, s ebből megalapította az epileptikus gyermekek nagyszerű intézményét, Bethelt, amely ma már egész várossá nőtt ki. Mikor én jártam ott, sok évvel ezelőtt, már hatezer epileptikus élt ott, munkás és kedvező társadalomban.

Jézusnak üzenetei így suhannak át a világon, és kérdezem, vajon a mai nap nem alkalom-e arra, hogy elkezdjük szedni az öröm adóját, a bánat megszüntetésére?

Flórián Tibor:

VIGYÁZZ A GYERMEKEDRE!

gén már a magyar publikumnak sem. Kissé megkésve eljön lassanként hozzánk is a szegény Lélian. Ez volt az ő furcsa, gyermekes, bús, becéző neve: szegény Lélian. Koporsójánál versei miatt még egymás fejét verték be a francia kritikusok. Ma már (boldog ember a halott költő) elismeri mindenki, .hogy nagy, különös poéta volt. Éppen most virágzik javában Párizsban a Verlaine-kultusz. Lehet, hogy az idő máris túllépett a Verlaineverseken. Lehet, hogy a Verlaineverseket a versolvasók nem falják már olyan mohón, mint tizenöthúsz évvel ezelőtt. Annál jobban érdekli azonban a kiváncsi franciákat minden adatocska e hajszolt, szennyes-életű, szerencsétlen nagy ember életéből. Csak a minap jelent meg egy vaskos életrajzi adattár. Verlaine egy intimusa írta az intimus Verlaioe-ről. Sok újat nem találunk e könyvben. Katonatiszti családból származott Verlaine, tö; rétién bozótban tört utat az ő egyéni költészetének. Kishivatalnok is volt, újságíró is, francia nyelvmester Angliában. Fölszállott a dicsö. ség olyan csúcsára, hogy egyszer majdnem beválasztották az Akadémiába. De fékezhetetlen, beteg vére űzte, kergette, csavargóvá tette. Börtönben is ült, mint Wilde Oszkár, s elaljasította az alkohol, mint egykoron Poe Edgárt, s egy kicsit Musset-t.

Minderről most nem szándékozunk részletesebben írni. De mostanában jelenik meg, vagy azóta meg is jelent már Párizsban, Verlaine-nek egy kiadatlan műve. Ez a mü és e mű története olyan emberi és irodalmi dokumentum, hogy minden ország litteratúra-kedvelöi elmélkedhetnek rajta. Ezt a posthumus könyvet akkor írta Verlaine, amikor már megtért. Verlaine is, miként annyi viharos életű íróművész, kivált a franciáknál, a valláshoz menekült. Gyönyörű, a hittől mámoros, misztikus, forró, szívekbe síró versek az örök tanúi a megtérésnek. Ez időben már szállása, sőt hétre kibérelt ágya sem volt Verlaine-nek. Valamelyik szigorúbb szállásadója zálogot kért tőle, s ő átnyújtott egy nyaláb kéziratot. Ez

Amikor Kisjókai Erzsébetnek, 31 regény, novella- és vers-kötet Hollandiában élő szerzőjének újabb verseit olvassuk, önkéntelenül Nyírő József jut eszünkbe. Kisjókai Erzsébet ugyanis ebben a kötetében és az előzőben is (Csillagok a magyar égen) az El Escorial-ban meghalt nagy székely írónk erkölcsi hagyatékának szellemében, nemcsak mint költő jelentkezik, hanem nevelni, buzdítani, példát »mutatni is akar.

Bátorság kell ahhoz, hogy valaki öncélú versek írása helyett, ihletét a nemzeti erények, a család; fenntartó hűség és szeretet, a magyarnak maradás és a hit hirdetésének szolgálatába állítsa. Bátorság kell kiállni a hagyomány és a formák védelmében akkor, amikor a nihilizmus, a formátlanság, az értelmetlenség, a hitetlenség hosszúhajú „apostolai” üvöltőnek a tereken és dobogókon és szervezett támadással rohamozzák s foglalják el sorra — mulatságaik számára — azokat az épületeket, amelyeket a tisztesség, az alázat és a szépség rajongó szeretete templomnak épített.

!?

Merészség kell ahhoz: hűséget hirdetni megtaposott Hazánkhoz, kicsúfolt eszményeinkhez, amikor a világon szétszórtan élő ifjúságunk, annyi nemzet és oly sok eszme hatása alá került és amikor — a magyarságtól idegen erőktől táplált és ránk erőszakolt — avatgard áradása önti el irodalmunk és képzőművészetünk minden műfaját.

Kisjókai Erzsébet jól ismeri a világot, a fiatalokat és tudja, hogy néhány iszapos, sekély-vizű verssel magához édesgethetné a hökkentő kifejezéseket, rikoltó színeket és hangokat, zavaros, szélvert szellemi tájakat kereső fiatalokat.

a kézirat fog most Párizsban könyvalakban megjelenni. A szigorú szállásadó huszonhét esztendő óta hiába keresett rá kiadót. Nem volt kiadó, aki ki merte volna adni a könyvet, melynek címe: Utazás Franciaországban, írta egy francia. Most végre egy Loviot nevű amatőrírő, aki a kéziratot az apósától kapta, kiadót szerzett a Verlaine kéziratnak.

Hát furcsa egy utazás bizony Verlaine-nek ez az utazása. Irodalmi kritika, sőt nem is kritika, de veszekedett, véres harapás, marás. A nagy költő kegyetlenül belegázol összes írótársainak a gyomrába. Minden haragját, amit a durva élet iránt érzett, mintha ebben a munkájában öntötte volna ki. Éppen akkor diadalmaskodott volt Zola naturalizmusa, Daudet-ről, Maupassantról azt beszélték, hogy ezreket és ezreket keresnek a tollúkkal. A Goncourt-testvérek szalonjában ünnep-ünnepet ért. Szegény, rongyos Verlaine, gyűlölt mindenkit, akit, szerinte, olcsó siker jómódhoz juttatott.

Hallatlanul kegyetlen dolgokat mond el hát, különösen Zoláról, kinek naturalizmusa vallásos érzéseiben is sértette Veriainet, a Goncourtokról és Daudet Alfonzról. És ez a véres, kegyetlen, szatirikus könyv most fog megjelenni, mikor szegény Léliannal egyetemben föld alatt pihennek azok is, kiket és a kritika legrágóbban, legmarcangolóbban illet.

Zola Emil hamvait beszállítják a Pantheonba. Daudet szobra előtt az ellenség is megemeli kalapját. A Goncourt-testvérek nevét műveiken kívül egy általuk alapított Akadémia is őrzi. Még ő, szegény Lélian is, szobrot fog kapni nemsokára.

De a könyv mégis nagybecsű, mégis érdekes könyv. Űj igazolása annak, hogy a zseni tévedhet legnagyobbat. S új igazolása annak, hogy író-kortársak nem képesek egymást meglátni és megbírálni. Az igazi talentumnak, ha szerencsétlen, joga van az igazságtalansághoz. De mégis milyen szép volna, ha életükben tudnák szeretni egymást azok a kevesek, akikkel okvetlenül számolnia kell az úgynevezett Utókornak.

Mégsem választja a könnyebb, a népszerűbb utat, s mint a pap, ki üres templomban is szószékre lép Istent hirdetni, hirdeti ő is a korszerűtlennek látszó, időtlen eszméket Tudja jól, hogy az eszme, a hit győzni fog, a templomok üres padsorai újra megtelnek és az olvasók ismét kezükbe veszik azokat a könyveket, melyeknek szerzői az általános rombolás korszakában is az olvasók sorsát és a magyar jövőt építették.

Jól tudja, hogy „csak kis gyökér a víg jelen, melyből a holnap törzse nő”. Ezért mer bátran előretekinteni s kiállni mindazért, amiben hisz. — „ki félve menti életét, örökre elveszíti azt” vallja szilárdan, s hogy ne legyen küzdelmében egyedül irótársakhoz szól és azokhoz a fiatalokhoz, akik megértik üzenetét és megszabadítják kínzó magányától.

„Magányos voltam. Árva,

Társtalan.

Hány jajkiáltás hullt a semmibe”.

(Kinek hiányzóm)

Vagy így panaszkodik:

„Sem Svájc felöl, sem holland

parton át,

sem Albionnak ködbefult vizén nem zeng felém egy kérdés sem...”

(Messze azoktól, akiket szeretek)

Körutain, — Amerikában és Kanadában — amikor személyes közelségbe került olvasóival ébredt rá igazán arra, hogy nincs egyedül. Magánya feloldódik és kitárul tájak, emberek és a tárgyak felé. Egyforma lelkesedéssel ír a floridai királypálmáról, a kölni dómról, vagy utazásáról Lombardián át. Verset ír az Isten létét bizonyító óriásról, a tengerről, melynek „hullámba rejtett üzenet”-ét felfogja lelke. Az Atlanti Óceánról, az Adriáról, az Északi Tengerről, Jézusról és Máriáról, Barabbásról, Nehruról, Ravasz Lászlóról, Szabó Lörincről és Chopinről, a kórházi hajnalról s hollandiai házuk virágos kertjéről. íróknak és fiatal költőknek üzen, gyermekeinek, férjének és keresztlányának, Claudiának, kiben „vihar után, vihar előtt” született „kicsike csillag”-ot lát. Barátainak üzen és nagy családjának: az otthoni és a száműzött magyaroknak.

Aggodalmát a jövő nemzedékéért, melyet már csak az „ösztön hajt, de nem a hite”, derültebb kép váltja fel, amikor az iskolába először készülő hat éves gyerekekről ír: „Húsz kis rügyecske, nyílni készen” indul el versében (Derűs szeptemberi délután) az élet benyomásai elé.

A „cseppek hangját” kottázza dalba, kertjét gondozza, virágokat ültet, bölcső fölé hajol, író-csoportot szervez, barátaival szorít kezet, halottat búcsúztat és saját temetését írja meg, amikor majd visszavonhatatlanul „minden rögből a sors szól: Nincs tovább” (Temetés).

Visszatérő képekben, versekben búcsúzik az élettől, a háztól, a kerttől és fölveti a kérdést, hogy kinek hiányzik majd, ha elment.

„Síiket csendben hangom emléke

ring,

mint víz alatti örvény, hangtalan. Felburjánzik a kertben majd a fű, a rőzsabokron sok virág pirul, s a szél susogja majd a titkot el: Hiába vártok, nem jön értetek!”

(Kinek hiányzóm...)

Az elmúlás kísértő képei és „a múltba néző fájdalom” azonban nem verik le a földre,

„mint vak, kinek csukott szemét a Lélek most nyitotta meg”

rádöbben arra, hogy Isten Fiára kell figyelnie és várni „az irgalomnak oldozó szavát”, a védő kezet, a felszabadító üzenetet, hogy nyugodtan mondhassa:

„Most itt vagyok. Már el nem ér a felfegyverzett vad tömeg, már véd a dombok hajlata, a lomb, a sűrű éjszaka.”

(Pőrén, elveszetten)

Csak így lehet elviselni a fájdalmat — mint ahogy Jézus tette —, csak így lehet menekülni a múló idő fenyegetésétől és békességet találni az örök dolgok utáni vágyban.

„ő, mit jelent az óra most,

múlandó, földi, zárt idő

olyannak, ki a végtelen,

időtlen égből szállt alá?”

( A mennyegzői bor)

A Müncheni Greif nyomda szép fedőlappal látta el a kötetet. Ha azonban a tartalomjegyzékben egy verset akarunk megkeresni, akkor döbbenten vesszük észre, hogy azok egészen más oldalszám alatt találhatók a kötetben. A tartalomjegyzékben 48 oldal szerepel, de a kötet csak 40 oldalas, amiből arra lehet következtetni, hogy az eredetileg 48 oldalra tervezett anyagot 40 oldalra sűrítették össze és azután elfelejtették a tartalomjegyzéket helyesbíteni. S ha már itt tartunk, azt is meg kell említenünk, hogy az utolsó szöveg-oldal és a tartalomjegyzék közé nem ártott volna egy tiszta lapot behelyezni, mert akkor talán nem lenne annyira feltűnő a térrel és papírral való nyomdai takarékoskodás.

Englewood, N. J„ USA

1968. május ílórián Tibor

LAJOSSY SÁNDOR:

ÁLOM

Nekem is volt álmom, nem is egy mikor még merész voltam és bátor, mikor nem féltem az emberektől és atombombás rakétáktól.

Míg nem ölte ki belőlem mindazt

[ami szent,

a háború, a vér, a megalázás, míg sötétté nem tette a holnapot egy új keleti tatárjárás.

De később jött a forradalom, s ma álmom újra van!

Kezemben tollal a holnapért harcolok, míg népem boldogtalan.

Christina Georgina Rosetti:

(1830-1894)

Dal

Ha meghaltam kedvesem,

Ne énekelj bús dalokat,

Ne ültess rózsát a fejem fölé,

Sem árnyat adó ciprusokat;

Záportól, harmattól üdén

Legyen csak zöld fű felettem.

Ha akarod, emlékezz reám,

Ha akarod, felejts el engem.

Nem látom majd az árnyékot sem, És nem érzem az esőt,

Nem hallom a csalogány dalát,

Az örök epedőt.

Álmodom a szürkületben ...

Hol nem virradnak reggelek.

Talán emlékezem reád,

Talán elfelejtelek.

(Fordította: Zilahi Farnos Eszter)

Idegen földön, száműzetésben egyetlen vigasztalónk és megtartónk a magyar könyv. Magyar könyvekben él és épül a szellemi Magyarország. Amikor ezekhez menekülünk, hazatérünk.

Magyar sző, magyar írás táplálja a gyökereitől elvágott, talajából kiszakított anyanyelvet és a Hazához való ragaszkodásnak idegen világok viharában sorvadó érzéseit.

De a különböző országok olvasztó kemencéibe hullott magyarságnak önmaga megtartásánál is nagyobb gondja az utánunk következő nemzedék, mely magyarság-élményt, * magyarság-tudatot nem

hozhatott, vagy csak nagyon keveset hozhatott magával. Nem kis feladat ennek a nemzedéknek a Hazától távol megadni azt, amit az otthoni föld, a tiszta magyar nyelv, a táj, a környezet és a magyar történelem társadalom- és jellemalakító erőinek összessége adhatott volna, ha egy katasztrófa nem dúlja föl az országot és szüleik otthonát.

Míg föl nem építjük otthonainkat egy új, szabad Magyarországon, nem marad má~ leh^t'^énir’mint elvezetni r yermekei- - . a magyar betűk országába, magya: könyvek közé. Ezeken keresztü építhetjük föl az ő lelkűkben is: i szellemi Magyarországot!

Kisjókai Erzsébet: Lazító beszéd, Versek.

Magyar Helikon Társaság kiadása, Toronto, 1968