St. Louis és Vidéke, 1968 (56. évfolyam, 1-25. szám)

1968-11-29 / 24. szám

Kikkel kell tárgyalnia Nixonnak Moszkvában ?

(+) Az australopithecustől kezdve a homo sapiensig folytonos küzdelemben állt az ember a saját bestialitásával. Az évmilliók folyamán a humanizmusnak valami vékony lössz-rétege rakódott le ránk. De ez nem egyenletes. Ahol a szelek járása kedvezőbb volt, ez a lössz vastagabb lett és a humanizmus termőtalajává vált. Ahol azonban a szelek mostohák voltak, ott a barlangi ember vad chromosomáit alig takarja el a civilizáció vékony make-upja.

Nyilván senki sem tehet arról, hogy a kő balta emlékét nem mindenütt tudta még kitörölni agysejtjeinkből az idő. De jó ezt a tényt tudomásul venni, ha nagypolitikáról beszélünk, különösen azoknak, akik ezt a világpolitikát csinálják.

Az „embertől keletre”, a szovjet sztyeppék végtelenségében kemény a szél. Nem tűr lerakódást, a nyers talaj fedetlen marad. Talán nem rosszabb ez az östalaj, mint a mienk, de még ugar, amit fel kell törni, hogy humánus humusszá váljék.

Ez idő szerint a szovjet aparatcsik nem annyira hoomo sapiens, mint inkább homo partisanus. Csak biológiailag ember, de az egyetemes és mély emberi célok még hiányoznak belőle. Mint agymosott párt-sróf kezdi a nagy bürokratikus gépezetben, később pártvezető lesz és még később politbürótag is lehet belőle. Ebben a szűk világban, amelyben mozog, nem ismerheti meg az emberi közösség széles útjait, csak a saját emelkedésének elkülönített mesgyéjét. Még ezt sem tudatosan. Marx és Lenin többé már nem filozófia számára, amit követnie kell, hanem csak kényelmes hivatkozás, amit adott esetben leakaszthat a fogasról. A szovjet aparatcsik tipikus álkonununista, nem az elvnek, hanem a pártnak él.

Az aparatcsik keményen dolgozó kortesként kezdi valamelyik falusi tanácsban és lassan kapaszkodik felfelé. Egész élete a pártbürokráciáé — nem a kommunizmusé. Ezért az aparatcsik — kevés kivételtől eltekintve — tanulatlan, nyers és kegyetlen.

Mindez nem elméleti szociológia, még ha annak látszik is, hanem a szabadvilág kulcsa a szovjetember megértéséhez.

Amikor a szabadvilág hajlandó leülni, hogy valamiféle megegyezést biztosítson a nukleáris tüzözön fenyegetésével szemben, — ezzel az aparatcsikkal kell tárgyalnia.

Az aparatcsik a saját népét nem becsüli, az idegen világot pedig nem ismeri. Szűklátókörű, nem művelt, nem intelligens, legfeljebb ravasz. Fél mindentől, mert az óvatosság eddig is a túlélést jelentette számára.

Ezekkel kell a szabadvilágnak tárgyalnia. Van köztük néhány kivétel is, de ez elképesztően kevés.

A politbüró tizenegy tagjából négyen munkaképes koruktól fogva a pártbürokráciában nőttek fel: Pelse, Brezsnyev, Polyánszky és Seljepin.

A többi is életének legnagyobb részét a pártbürokráciában élte le: Koszigin, Kirilenkó, Mazurov, Podgornyi, Szuszlov, Seleszty és Voronyov.

Csak természetes, hogy ezek az emberek nem ismerik a világ valóságos arcát, még azok sem igen,

akik sokat jártak külföldön. Ez alól a diplomaták kivételek, de csakis a hivatásosak, akik müveitek, a szemléletük széles és nyugati udvariassággal viselkednek.

De a szovjet vezető ma is nyers, bárdolatlan és erőszakos, amilyen kezdő aparatcsik korában volt. Ha nyugati államférfival kell tárgyalnia, mérsékli magát, de ha elvtársaival tárgyal: dühöng, ordít, pofozkodik.

Az ilyen emberekkel veszélyes tárgyalni, mert sohasem lehet tudni, hogy mennyire őszinték és hogy amiben megegyeznek, nem tagadják-e meg ők maguk vagy az otthon maradt elvtársaik. Csehszlovákia esetében pontosan ez történt. És ez történhetik akkor is, ha Johnson vagy Nixon tárgyal velük még a cseh kérdésnél is mérhetetlenül fontosabb problémákról.

Koszigin látszik közülük a leggyakorlatibb és leghiggadtabb embernek, de vajon köti-e az ő szava Brezsnyevet és a többi kilenc politbürő-tagot is?

Egyetlen reménysugár a komor képhez onnan adódik, hogy az aparatcsikok óvatos duhajok. Ha erővel találkoznak, meghunyászkodnak, ahogy ezt egész pártkarrierjük folyamán megszokták. A felfelé kapaszkodásuk során megtanulták azt is, hogy praktikusan és ne az ideológia lázával gondolkodjanak.

Ma a szovjet föaparatcsikok előtt nincs izgalmasabb probléma, mint Vörös Kína fenyegetése. Kivétel nélkül, minden diplomata — nyugati és keleteurópai egyaránt — aki Moszkvában élt vagy él, azt tanúsítja, hogy a szovjet vezetők valósággal hisztérikusan beszélnek a kínai támadás lehetőségéről.

Ez viszont olyan helyzetet teremtett, amelyben a nyugat-kelet dialógusa komoly és őszinte tárgyalásokká mélyülhet.

Nixon beleszületett ebbe a kedvező helyzetbe és ha az „erő pozíciójából” tud tárgyalni, akkor sokmindent elérhet a Szovjetnél. Az erő pozíciójához nem okvetlenül szükséges a haderő erejét emelni, csak elindítani ezt a felépítést.

Amíg Mao él és Kína Szovjet-ellenes politikája a gyűlölet határát súrolja, egyedülállóan kitűnő alkalom van a „détente”, sőt az együttműködés politikájának megvalósítására. Az egyetértést, ami — minden jel szerint — máris megvan a főbb vonalaiban, részleteiben is kitárgyalhatja és dokumentálisan is megpecsételheti.

De ez esetben is, mindig résen kell állnia, készen kell lennie arra, hogy a szovjet aparatcsikok váratlanul felrúgják a megegyezést, ha a belső harcuk — ami szünet nélkül folyik — megváltoztatja a politbüró hatalmi egyensúlyát.

A Szovjet még azt az egyezményt sem mindig tartja meg, ami életfontosságú számára. A Kremlben örökös háború folyik és ennek időnkénti fázisai egészen ellenkező külpolitikai irányzatot is hozhatnak.

De ideiglenes békét biztosíthat Nixon a világnak, ha csak a tényeket és nem az amerikai idealizmust képviseli. Ö eddig tudta, hogy a Szovjet csak az erőnek enged. Reméljük, hogy sohasem felejti el ezt a bölcs meggyőződést.

Kanada aggódik Amerika elzárkózó Ba„ politikája miatt

Van egy kitűnő szólásmondás, ami legjellemzőbb a két szomszédország viszonyára: „Ha az Egyesült Államok köhögni kezd, Kanada is rögtön nieghül”. Ebben a félig tréfás, de egészen komoly mondatban benne van a két ország viszonyába beépített minden aggodalom. Ez az aggodalom állandó. Néha a tudat alá merül, néha azonban a küszöb fölé tör. Most is ez a helyzet: Kanadában őszintén aggódnak Nixon elzárkózó kereskedelmi elgondolásai miatt.

Az aggodalom magvát Nixon választási kijelentései képezik, amelyekben az amerikai import korlátozását ígérte. Persze, Kanadában is tudják, hogy a választási Ígéretek ritkán azonosak a kormányzati tényekkel. Az ellenzéki jelölt sok mindent mond, amiről később kényelmesen megfeledkezik. Mégis, ezt az import-szűkítést komolynak tartják Kanadában, mert itt is tudják, hogy erre valóban nagy szüksége volna Amerikának, ha a nemzetközi fizetési Inérlegét egyensúlyban akarja tartani. Ez pedig parancsoló szükség, mert a valuta-deficit aláássa a dollár értékét, ami a kanadai dollárt Is magával ránthatja.

fr NEM VESZÉLYES

A KANADAI EXPORT

Fokozza ezt az általános aggo- Salmat az a különleges kanadai £ond is, hogy az Egyesült Államok Leié ezideig hagyományosan deficites volt a külkereskedelmi mérlegük, de az idei év első felében megfordult ez az irány: az első félév Kanada javára mutat 360 milliós exporttöbbletet. Ez viszont Amerikában a védekezés gesztusát válthatja ki, mivel a kereskedelmi mérleg deficitje növeli a nemzetközi fizetési mérleg deficitjét.

Nixont a nagytőke emberének tartják és emiatt úgy érzik, hogy mindazokban az árukban, amelyekben Kanada exportja most a szokottnál jobban sikerült, valamiféle behozatali korlátozást vezet be. Ez Kanadára nagy csapás volna, mert maga is hasonló gondokkal küzd.

Különösen az acél, marhahús és olaj exportja volt erős és pontosan ezek túlzott importja ellen nyilatkozott az új elnök a választás folyamán.

Nem látszik azonban valószínűnek, hogy nagyobb vámprotekciókra kerülne sor, bár az említett iparágak lobbystái és maga a Kongresszus is hajlamos egy kis elzárkózó vámvédelemre.

A kanadai export azonban dollár-értékben nem olyan nagy, hogy ez a másfél billiós többletet ígérő amerikai kereskedelmi mérleget különösebben terhelné.

Az acélimport szűkítése elsősorban a német és japán viszonylatban jöhet létre. Textil aránylag nagyon kevés kerül délre Kanadából. Olaj ugyan jóval több,'de amíg

a háború tart — és még az után is — erre szüksége lesz a Pentagonnak. A marhahúsnál az árkérdés fog dönteni, mert Amerikának mindenképpen szüksége van minőségi húsimportra. A kanadai autó- és repülőgép-alkatrész gyártást amerikai cégek ellenőrzik és így ezek ellene lesznek az importszükítésnek. Az sem valószínű, hogy Amerika búzát adjon el Vörös Kínának és így ez nem áll a nagy kanadai búzafelesleg értékesítésének útjában.

Egyáltalán: a választási tervekből sok minden elpárolog, mihelyt az új elnök találkozni fog a valósággal. De ha már egyes választási ígéretektől fél is Kanada, legalább annyi vigaszt is találhat bennük. Nixon növelni akarja a USA nukleáris arzenálját és ez elsősorban kanadai uránium-importot igényel. A külföldön befektetett amerikai tökére kivetett u. n. kamat-kiegyenlítési adó eltörlését is ígérte, ami szabad utat nyitna meg Kanada felé is. Tőkekiáramlástól tehát nem kell tartani.

KANADA KIVÉTEL

MARADNA

Nem Kanada az, amelynek exportja ellen védekeznie kell Nixonnak — ha ugyan erre egyáltalán elhatározná magát, — hanem Nyugatnémetország, Japán, Franciaország és Itália.

Még akkor is, ha ez a protekcionizmus széleskörű lenne, na-Drew Pearson most Nixont „fűrészeli”

Nixont még csak január 20-án iktatják be elnöki hivatalába, de az ultraliberálisok részéről máris megindult ellene a hitelrontás! manőver. Drew Pearson, az Egyesült Államok minden lében kanál kolumnistája, úgynevezett közírója abba a gyanúba akarja keverni az új elnököt, hogy — enyhén szólva, — valami nincsen rendben a lelki és idegállapota körül.

Kiderítette, hogy Nixon alelnöksége idején, 1953 és 1961 között évenként kétszer-háromszor orvosi tanácsért fordult dr. Arnold A. Hutschnecker newyorki belgyógyász orvoshoz, aki azóta feladta ezt a gyakorlatát és ma már csak pszichiátriái problémák megoldására rendel.

Pearson a nemzeti sajtó clubban tartott előadása során úgy állította be a dolgot, hogy Nixon Hutchneckernél lelki természetű zavaraira keresett gyógyulást.

— Ez nem igaz, — mondta később Hutschnecker, — Nixon tisztán belgyógyászati okokból járt nálam.

A felelőtlen híresztelést ugyanekkor Ronald Ziegler, Nixon sajtótitkára is erélyesen megcáfolta.

Drew Pearson eljárása minden esetre jellemző az amerikai liberális újságírásra. Ha egyenes úton nem lehet, ferde úton kell ártani a nekik nem tetsző személyeknek. Régi jelszavuk, hogy a rágalmakból mindig a megrágalmazotton ragad valami.

A paprika csodája

A „Time” című amerikai magazin legutóbbi száma Thomas N. Floris nevű olvasójuk alábbi levelét közli:

„Uram! 1936 óta figyelemmel kísérem az olimpia eseményeit és arra a meggyőződésre jutottam, hogy a győztes mindig Magyarország volt. Az a kis nemzet megérdemelné az első helyet. Meggyőződésemet a mexikói olimpia csak megerősítette. Magyar vonatkozásban csak 350.000 ember esett egy éremre, az Egyesült Államok viszonylatában 1,950.000 lélek. Mi az a csodaszer, amely ilyen eredményekre képesíti őket. A paprika ...?”

A világ — talán politikai okokból, vagy féltékenységből, — nem méltányolta ennyire a magyar nép teljesítő képességét, de azért vannak, akik elismerik az igazságot: a magyar nép elhivatottságát. Mert nemcsak a sport terén győzünk. Vezetünk igen sok más téren is. Paprikával és anélkül...

gyón valószínűnek látszik, hogy Kanada éppen úgy kivétel marad alóla, mint a januári nagy fizetési mérleg-krízis idején. Akkor is öszszemüködött a két szomszédállam abban, hogy az amerikai tőke ne kerüljön a kanadai hátsó ajtón keresztül Európába. Ezt ma is megteheti Kanada, mert ez végeredményben neki sem érdeke.

Az egyetlen, ami ellen Nixon is erélyesen védekezni fog, az az exportáló államok titkos vagy nyüt exporttámogatása lesz. Ez ugyanis nem fair, mert meghamisítja a szabadversenyt és mesterséges állami támogatással igyekszik meghódítani az idegen piacokat. Ezt azonban Kanada sohasem tette.

Az sem lehetetlen, természetesen, hogy Kanada kivételezése — ha erre mégis sor kerülne, — viszontengedményekért fog történni. Mr. Trudeau nagyon önálló és néha Amerika-ellenesnek tűnő politikáját nyilván enyhíteni szeretnék a Fehér Házban. De ez nem befolyásolja a gazdasági helyzetet.

Sokkal veszélyesebbnek látszik Kanadára nézve az a gazdasági zsákutca, amelybe esetleg belevihetik Nixont a közgazdasági tanácsadói — egy recession vállalása a munkanélküliség megnövelése és ennek következményeként az áremelkedés lefékezése érdekében. Ez átcsapna a határokon és azonnal igazolná az idézett mondást: Kanada is köhögni kezdene.

De mindenki reméli — némi joggal — hogy Mr. Nixon nem tér vissza Eisenhower katasztrófális gazdasági politikájához, ami nyolc évi mozdulatlanságot eredményezett és — ha vonakodva is, — követi az „új közgazdasági politikát”, ami a prosperitás fenntartását jelenti.

Nem várható tehát, hogy az új Nixon-rezsim megbontaná a két ország fejlődő és sokat Ígérő gazdasági együttműködését. Ez durva hiba lenne és nem valószínű, hogy a nagyon óvatos Nixon ilyen hibát elkövessen.

Nyíregyhásy Pál:

A RAKONCÁTLAN MEDÁRD

Az idei nyáron katasztrófális szárazság volt Magyarországon, a természet is büntette a kommunista zsarnokságot. A vesztes azonban csak a szegény magyar nép.

Hosszú, száraz hetek, mondhatnánk hónapok követték egymást június, július és augusztusban. A füllesztő melegben kiégtek a legelők, nem termett meg az a takarmánymennyiség, mely az állatállomány téli eltartásához szükséges. Ügy a termelőszövetkezetek, mint a háztáji gazdaságok eladják jószágaikat: az idén már tejet sem isznak Magyarországon.

A Meteorológiai Intézet jelentése szerint a szárazságnak az volt az oka, hogy egy hónappal elkésett Medárd. Eltanulta a kommunista könnyelműséget. A népi közmondás szerint Medárd után 40 napig esik az eső, s ez alatt nő és virágzik a természet.

Az évszázados statisztika azt tanítja, hogy hazánkban nyáron a legtöbb csapadék és a leghidegebb idő június 18-án van. Az idén azonban több mint egy hónappal későbben következett be: július 21-én. Ekkor 19 C. fok volt a hőmérséklet maximuma. Ilyen keveset még sohasem mértek hazánkban.

A medárdi időjárás tulajdonképpen kiegyenlítődési folyamat. A szárazföld és az óceán hőmérsékletének a kiegyelítödése. Június elejére a szárazföld rendszerint már nagyon felmelegszik. A meleg levegő feláramlik, s az Atlanti óceán felöl, ahol hűvösebb van, megindul a hideg levegő nagy beáramlása a kontinensre. •

Az idén azonban a június olyan erős meleggel érkezett, hogy ellent tudott állni a nyugati szélnek, vagyis az óceán felöl érkező légtömegnek. Az elkésett Medárd csak augusztus közepén nyitotta meg az ég csatornáit, amikor már a kiszáradt legelőkön nem tudott segíteni. De bajt azért okozott eleget. Kőszegnél a kis Gyöngyös folyócska vízszintje rövid idő alatt két és fél méterrel megnőtt, a város utcáin bokáig érő vízben jártak az emberek. Kaposvár környékén a vasútvonalat rongálta meg az ár.

Ez a várható nyomorúság azonban nem zavarhatja a Szovjetunió felé irányuló kötelező élelmiszer szállítmányokat. Idézem a nyíregyházi újságból, hogy az ottani konzervgyár augusztus 20-án újabb 82 vagon konzervet: dobozos és üveges

csemege uborkát, valamint sűrítményében tartósított hámozatlan paradicsomot szállított. Szeptember elsejével pedig megindult az almaéxpórt a Szovjetunióba, a napi adag 50 vagon általában, de ezen kívül napi 30 vagonnal szállhatnak Keletnémetországba is. Persze az árat elszámolják háborús jóvátételbe, vagy haszontalan mezőgazdasági gépeket kapnak érte cserébe, melyeket ott süti a nap és ott veri az eső a nyitott gépszínekben.

De az ipari termékek is gurulnak a Szovjetunió felé. A Keletmagyarország augusztus 15-i számában olvasom, hogy újabb ötezres tétel fiú gyermekruha szállítmányt — hímzett nadrágot és ingkabátot — indított útnak a Háziipari Szövetkezet. Az idén már 20.000 öltönyt szállítottak Moszkvába, Leningrádba, Bakuba és Tbiliszibe. Micsoda átkozott nevek.

Négy nappal később — augusztus 19-én — 50.000 darab férfinadrág elkészítéséhez fogott hozzá a Vörös Október Férfiruhagyár nyíregyházi üzeme. Rész-szállításokkal rögtön 5.000 darabot küldtek Kijevbe és Moszkvába, valamint más szovjetunióbeli városokba.

Minő óriási lista volna a magyar nép kizsákmányolása, ha össze tudnánk állítani a többi vármegyék adatait.-k

Természeti csapás máskor is sújtotta a Nyírséget. Emlékezetes az 1916 évi szabolcsi orkán, amely Geszterédet és Balkányt pusztította el. Krúdy Gyula akkor fájdalmasan Így sóhajtozott:

— Bolondos, zizegő, fáradhatatlan nyíri szél, amely az ezüstfákat, makkos tölgyeket, rezgő nyírfákat, jószagú akácokat, barnaszemü nőket, méltőságos férfiakat, búskomor nádasokat, hallgatag morotvákat nőtázni tanítod, hogy is tudtál megbolondulni annyira, hogy rombadöntötted a honfoglaláskori magyar falvakat?

— Itt jutott földhöz a század elején a legmagyarabb új birtokos osztály, ahol nem vágatta ki a körisfát az új gazda, mert a régi szeretett alatta üldögélni. A kenyér illata, a víz folyása, a hosszú őszi eső kopogása, a tél jószaga, a falusi harangok hangja: mind az ősökre emlékeztet, akiknek hagyományait szent tiszteletben tartják e tájon.

★

1910-ben bizony még tudta Medárd a Meteorológiai Intézet hivatalos dátumát és június 27- én lúdtojás nagyságú mennyei parittyakövekkel pusztította el a tokaji és hegyaljai szőlőket, a magyar bortermelés világhírű büszkeségét. Tönkrement négyezer hold szőlőtermés. Még a következő esztendőben sem termett.

De a természet a régi Magyarországon nem volt olyan mostoha, mint manapság a kommunista világban. Volt egy olyan nevezetes üstökösjárásos esztendő, amikor kétszer szüreteltek a Hegyalján: ősszel és januárban. Mutogatták a kiszáradt öreg tökét, amikor még tiszteletben tartották a történelmi múltat, amelyről II. Rákóczi Ferenc szüretelt egykor. Őrizték azt a szőlőtökét is, amely Kossuthtal volt egyidős. Egyetlen fürtöt termett minden esztendőben. A hazafiak édesnek találták gyümölcsét, de már akkor is voltak szélsőbaloldaliak, akik úgy vélték, hogy savanyú és fanyar.

Tokaji szőlőbirtokosnak lenni királyi passzió volt. Mondják, hogy Ferenc József is letette kezéből a hadgyakorlati jelentéseket, ha valaki tudomására merte hozni, hogy tokaji szőlőjében elverte a jég a termést s így kevesebb bor várható, mint az előző esztendőben. Miből fog karácsonyra bort küldeni XIII. Leó pápának, az angol királynőnek, az orosz cárnak, Vaszary Kolos esztergomi prímásnak, sőt az erdélyi unitárius püspöknek, akit véletlenül ugyancsak Ferenc Józsefnek hívtak? A borral kitüntetettek listájában még egy női név is szerepelt, s ezt Ferenc József sajátkezűleg írta oda: Schratt Katalin.

Ezeket a természeti csapásokat könnyen kiheverte a régi gazdag ország, de ki fog ma tehénkéket venni a kommunista nyomorúságba süllyedt falusi magyaroknak?

★

A mészárszékekben mostanában több a hús, mint régen, de nem az új gazdasági mechanizmus vívmányai miatt, hanem mert nincs takarmány a szegény tehénkék számára. El kell adni, s télen nem lesz többé tej a gyerekeknek. Sírva néznek a „Bözsi” után, amint utoljára elbődűl a kapufélfán.

A párt pedig csak régi históriákkal traktálja a síró népet. Valaha egy szatmári atyafi tehenet akart venni a mányi vásáron. Elindult délután gyalogszerrel a legközelebbi vasútállomásra: Részegére, de elvétette a menetrendet és lekéste a vonatot. Családját meg akarta nyugtatni s ezért feladta a következő szövegű táviratot:

— Részegén lekéstem a vonatot, itt hálok meg, reggel Mányon leszek, Gábor.

De a postáskisasszony —mondja a kommunizmus — a régi földesúri világ könnyelműségével — így továbbította a táviratot:

— Részegen lekéstem a vonatot, itt halok meg, reggel Mennyben leszek, Gábor.

Körülbelül így formálják át a szovjet hivatalos hírirodák jelentéseit is, amelyek a vasfüggöny mögül ijesztgetik a nyugati világot.

De ki ijed meg itt?