St. Louis és Vidéke, 1968 (56. évfolyam, 1-25. szám)

1968-10-18 / 21. szám

Napjainkban szíves erőfeszítéseket tesznek a tudósok, hogy az emberiség első magas kultúrájának eredetét kifürkésszék. Evégből különösen a Régi Keleten (Ancient Orient, Near East) buzgólkodnak, ahol sorozatosan ássák ki a földből az egykori városok romjait és hozzák napfényre a letűnt idők emlékeit. E fáradozások nyomán az ókori világ történetét ma másként látjuk, mint akár tíz évvel ezelőtt. Egy ponton azonban, éppen a leglényegesebb vonatkozásban, mégsem tudtak átütő eredményt elérni: nem sikerült az ókori népek nyelvi hovatartozását, népi és faji kilétét határozottan megállapítani és így az első magas kultúra szerzőjét igazi nevén megjelölni.

A magyar őstörténeti kutatások szempontjából ez a sikertelenség sok ígéretet tartalmaz. Abból az anyagból ugyanis, amit a nemzetközi tudomány nagy áldozatokkal felszínre hozott, de nem értett meg, mi a magyar őstörténetre vonatkozólag már eddig is sokat tudtunk hasznosítani. Az onnan kiemelhető magyar adatok zömükben az időszámításunk előtti első négy évezredből származnak és jelentőségben sokszorosan felülmúlják azt, amit a finnugor ívású tudósok a maguk tételére az elmúlt száz esztendő alatt összehordtak.

Ezek előtt az adatok előtt, amelyek között összefüggő nagyobb magyar nyelvemlékek is szép számmal akadnak, meghökkenve állunk. Meglep bennüket az adatok nagy régisége és azok földrajzi elöfurdulási helye. A finnugor nyelvészeti eredményekre felépített magyar őstörténet sarkalatos tételei szerint ugyanis kizárt dolog, hogy az időszámítást megelőző időkből magyar nyelvemlék létezhessék, méghozzá a Régi Keleten. Hiszen ha ezen a földrajzi tájon a mondott időből akárcsak egyetlen egy hiteles magyar szöveg is található, az puszta létével máris szétfeszíti a finnugor kereteket és megcáfolja a magyar őshazának Ural-Szibériában való elképzelését. Márpedig ilyen Krisztus előtti időből származó hiteles magyar szöveg nemcsak egy került elő, hanem e könyv maga is száznál többet mutat be. Ezért ne csodálkozzunk, ha az új utakon járó történetkutatók a finnugor elméletet elavult elméletnek tekintik és helytállóbb magyar őstörténeti elképzelést szorgalmaznak.

* A magyar őshazát Ázsiától

Amerika középső részéig

találgatják

Noha ebben a vállalkozásban résztvevő tudósok száma főleg a külföldi magyarok soraiban elég jelentős, az egész kutatási területet eddig még nem sikerült teljes

A magyarság legalább 5000 évvel ezelőtt lett nemzetté és az emberiség egyik őskultúráját képviseli

Az alább közölt cikk részlet Baráth Tibor professzor munkájának bevezetéséből. Aki a professzor munkájáról annak megjelenése után azonnal értesítést óhajt kapni, küldje be pontos címét az ő nevére: P. O. Box 697, Station „B”, Montreal, Canada.

egészében áttekintenünk, sem az eddig elért eredményeket összehangolnunk. Ennek tulajdonítható, hogy népünk őshazájának földrajzi helyére mintegy nyolc javaslattal állunk szemben, amelyek az ural-szibériai vidék helyett a következő tájakra helyezik a magyar fajta bölcsőjét: 1. Magas-Ázsia hegyvidéke, 2. az Aral-tő környéke, 3. az Indus völgye, 4. a Kaukázus hegyvidéke, 5. Dél-Mezopotámia, 6. Délkelet-Afrika, 7. a mai Török- és Görögország és 8. az amerikai kontinens középső része. Hogy ezeken az egymástól távolesö helyeken magyar nyelvemlékek találhatók, kétségbevonni nem lehet. De azt, hogy a mondott helyekről magyar törzsek kerültek a Dunamedencébe, adatszerűén még senki sem bizonyította be, csak feltételezte, vagy logikai úton következtette. A nyolc őshaza a jelenlegi megfogalmazásban egymásnak ellentmond és egymást kizárja. Egyes finnugor szakemberek szívesen mutatnak rá e belső ellentmondásokra és azokkal kapcsolatban a magyar őstörténeti kutatások zűrzavaráról, a műkedvelők elburjánzásáról beszélnek, fűszerezve kritikájukat jó adag humorral. Építő szándékkal közeledve a kérdéshez, a magyar nyelvemlékeknek ilyen távoli pontokon való kétségtelen feltűnéséből azonban még a jelen el nem rendezett állapotban is következik valami nagyon fontos dolog: a magyar nép és a magyar nyelv problémája nemcsak magyar probléma, hanem egyidejűleg sok más nemzeté is, amelyek történetük hajnalán eddig még ki nem derített módon hatalmas magyar tömegeket olvasztottak be magukba. így a magyar őstörténet nyilvánvalóan az ókori világtörténelem egyik legnagyobb és legtitokzatosabb problémája, talán éppen kulcsproblémája és valami köze kell legyen az emberi nem első magas kultúrájához és annak földgolyónkon való elterjedéséhez.

★ Az őskelet kultúrayelve a magyar volt?

Ebben az izgalmas tudományos légkörben a jelen munka szerzője nem azzal a szándékkal állott a

kutatók gárdájába, hogy bármelyik elméletet is megcáfolja és a javasolt nyolc őshaza mellé kilencediket találjon ki. Munkahipotézise az volt, hogy a térképen egymástól messze eső magyar foltok, mivel igazak, nem állhatták egymással ellentétben. Következésképpen azokat nem kiindulópontoknak, vagyis nem őshazánknak kell tekinteni hanem végállomásoknak: egy korai területről, a valódi őshazából a szélrózsa különböző irányaiban kirajzott magyar nép hiteles részeinek, amelyek valamelyikéből a máig fennmaradt dunai magyarság is származott. Ezzel az elgondolással, ha beigazolható, az eddig ellentmondónak látszó mozzanatok eltűnnek. A messze került magyar néprészek, amennyiben ma már nem magyarok, az „elveszett magyar törzsek” csocsoportját alkotják, amelyek kultúrhivatásukat új helyükön betöltve, beolvadtak a környező népekbe, avagy velük keveredve új népeket, új nemzeteket hívtak életre,

★ Történelmünk 10,000 évvel ezelőtt kezdődött

külön probléma, magában is egész kötetre terjedő anyag. Az Európába költözködöket útjukban lépésröl-lépősre követtük. Megvizsgáltuk, hogy vándorlásuk közben hol és mikor állapodtak meg, megállva milyen államokat alkottak, minő kultúrmunkát végeztek s miért mentek tovább a Dunamedencébe, meg máshová, valamint, hogy mivé lettek a Dunamedencébe el nem jutott vagy onnan is továbbment részlegek.

A könyv beosztása a kutatások m a i állapotának szükségszerű függvénye. Még nem lehetett a dolgokat szigorú idösorrendben előadni, kezdve időszámításunk előtti 10,000-nél vagy 5000-nél. A hozzánk közelebb eső és jobban érthető hun korszakból indultunk ki, fokozatosan következtetve ismertről ismeretlenre, a történetet mintegy visszafelé göngyölítve. De miután így elérkeztünk az Őshazába és az ottani dolgokat is leírtuk, időrendben haladunk előre a kapcsolódó hun időkig és Árpád magyarjainak beérkezéséig.

A vázolt munkahipotézis a kutatások során igaznak bizonyult. Kiderült, hogy a Régi Kelet kultúrnyelve a magyar volt és ezt a nyelvet ott a köznép, az állami és egyházi szervek a Krisztus előtti évezredekben rendszeresen használták, beszélték és írták. Kiderült, hogy ebben az őshazában a magyar népek államalkotó minőségben, uralkodó jellegben szerepeltek és ők alkották meg csodálatos géniuszukkal az emberiség első magas kultúráját.

Miután a magyar fajta kösv;,’.!*-?',

leti jelenlétét és kultúralkotásait letárgyaltuk, további előadásunkban, ami a második kötet tartalma, figyelmünket a nép sorsára összpontosítottuk. Az érdekelt bennünket, mi történt a hatalmas őshazái magyar embertömeggel: miért, mikor, milyen útvonalon és hová költöztek el annak egyes ágai. Az elköltöző népágak közül természetesen az Európa felé igyekvők érdekeltek bennünket a legjobban. A nem Európa felé irányuló és utóbb elveszett magyar törzsek teljes és kimerítő története

★ Igen régi okmányokat írtak magyarul

Kutatásaink során a komplex eljárást alkalmaztuk, vagyis az

összetett módszert, a történelemtudomány minden segédtudományának vonatkozó eredményét figyelembe véve, gyakran azok módszerét is alkalmazva. Elsősorban az írástörténet, a régészet, nyelvészet és helynévkutatás mezője érdekelt bennünket, aztán az embertané, a klímatörténeté, néprajzé és a mitológiáé. A legnagyobb figyelmet mindenkor a helyszínen talált egykorú írásokra fordítottuk: a képírással, geometrikus írással, ékírással és egyiptomi hieroglifákkal készített magyar nyelvű szövegekre. Ez természetes, hiszen a történettudomány legsajátabb bizonyító anyaga az írott szöveg, amely a benne megnyilatkozó nyelv révén perdöntő bizonyíték a népi személyazonosság megállapítására. A munka gerincét ezek a magyar nyelven írt igen régi okmányok alkotják, amelyek létezéséről ezideig nem sokat tudtunk, hiszen tudományos beigazolással eddig még senki sem olvasott el időszámításunkat megelőző korokból eredő összefüggő magyar mondatokat.

Több' mint egy évtizedre nyúló és fáradtságos volt ez a kutatás. Egyes hieroglifikus és geometrikus írású szövegek megoldására,

noha legtöbb esetben vagy két mondatból álltak. H ran hónapokat kellett fordítjMW Bizonyos könyveket úiabbMsl hiabb szempontok felmerülés^H| att négyszer-ötször át kellet* vasnom. A már megírt fejeflH két ugyanannyiszor, de néha* szer is át kellett dolgoznom. H szólok egyéb nehézségeimről, aHi lyek szokatlanul próbára te^H türelmemet. Mindez együtt nfll magyarázza, miért kellett az e^H dulás elejétől (1954) annyi eszt^E dönek eltelnie, amíg a kézirat ■ készült. Nagyon jól tudom, a nuM ka minden erőfeszítésem elleneH sem tökéletes és idővel több poH ton kiegészítésre és módosítás* szorul, mint általában minden ül törő tudományos munka. Egl azonban bizonyosnak 1 á t s z i ifl munkám a magyar őstörténeti kiE tatások terén új fejezetet nyiE mert az elméletek helyett íme szil lárd tudományos alapon állunk. I

Őstörténetet írni elsősorban tu-1 dományos. vállalkozás. Az elérti eredményeknek azonban messze-l menő politikai jelentőségük is van.l mint ahogy az őstörténetnek mindig is volt. A magyar népek csodálatos múltját, hallatlan kulturális teljesítményét, amíg okmányai a föld alatt lappangtak és el nem olvastuk a mi nyelvünkön, más népek a magúkénál? könyvelték el, ami hatalmasan segítségükre volt politikai céljaik elérésében. Ha most az igazság kiderül, ugyanez a politikai fegyver a mi kezünkbe kerül. Rajtunk áll, hogy a magyar nemzetvédelem ez új eszközét sikeresen használjuk.

Montreál, 1968.

Baráth Tibor

\ szovjet-arméniai Yerevanban kiástak egy 2700 éves erődöt, amelynek falán talált titokzatos írást

most igyekeznek „elolvasni” a tudósok.

Elbeszélés a hordós káposztáról

Irta Bognár József

A minap estefelé aszongya a feleségem, hogy mit szólnánk hozzá, ha másnap tejfeles húsos káposztát főzne ebédre.

— A javaslat fölöttébb helyes, — állapítja meg Béla barátunk, aki szintén újságíró volt odahaza és a konyhájáról messze földön híres budai Kis Rablóban vacsorázgatott.

Az asszony kapja magát és máris indul a sarki fűszereshez két doboz savanyú konzerv-káposztáért.

Utána néztem az ablakon. Odakint száraz falevelek kavarogtak az aszfalton, halk neszezéssel fujdogált a szél és bujkált a nap a gyér esőfelhők között. Ősz volt megint. A káposzta eltevés ideje Magyarországon. De rosszul mondom. Valamikor a káposztát nem Eltették, mint a pénzt, a diót, vagy a kanalat szokás, hanem hordóba taposták. Az egyik végefelé szélesedő rúddal tömöcskélték is ugyan, de nem ez volt az igazi. A káposztát taposni kellett, mezétláb, térdig felgyürt hófehér gatyásán. Csak így lett jóízű.

Ma is úgy emlékszem rá, mint- Üa tegnap történt volna, pedig

mát' jé ötven éve apmak, hogy fpám és Horváth Vendel bácsi idoljára eltaposták az esztendőre való káposztánkat.

Ünnepnek számított a taposás napja és az is volt. Cereméniás ünnep. Tisztálkodással kezdődött. Apám tetőtől talpig lemosta magát a mosókonyhában, mert fürdőszobánk nem volt. Még Ferenc Jóskának sem a bécsi Burgban, holott a császárságból tellett volna kádra és zuhanyozóra.

De nem erről van szó. Maradjunk csak annál, hogy káposztataposás készül. A tisztálkodás után apám vadonatúj gyolcsgatyát és üimögöt húzott magára, amiket anyáin tett a kezeügyébe, mert a káposzta taposáshoz nagy tisztaság kellett.

A készülődés azzal folytatódott, hogy apám lehozta a káposztagyalut a padlásról. Anyám lúgosvízben alaposan lesikálta, leöblítette és szárazra törülgette. Közben Eiweck bácsi, a híres káposztatermelő meghozta a káposztát, egy jő szekérre valót, mert sokan voltunk. Rozikával, a velünk nevelkedett rokon árvalánnyal együtt heten, de a családhoz számítottak azok a atyafiak is, akik a Mária napokon búcsút járni jöttek el Kismartonba és nálunk kovártélyozták be magpkat ágyra és asztal mellé. Olykor húszán is voltunk és mind igen szerettük a káposztát. Hurka-kolbászhoz dinsztelve, a disznó hasaaljához főve, de tejfelesen és lucskosan is. Paradicsommal elkészítve ugyancsak jóízűen ettük. Persze, a töltött káposzta, a kapros káposzta, a káposztás mácsik, a káposztás rétes, a káposztás palacsinta sem volt

kutya, hogy az egyéb elkészítési mődjdrél ne beszéllek.

A szekérről ml gyerekek fejenként hordtuk be a konyhába a káposztát és egymás hegyébe szépen sorba raktuk őket. Anyám ezidőtájt azzal hasznosította magát, hogy megterítette a konyhaasztalt. Eszcájgot rakott rá, hogy legyen mivel bendőbe temetni a tormás marhahúst, amely a sporherden Totyogott —a tűz fölött. A káposzta-taposáshoz ez a vacsora dukál. De nyomaték is kellett hozzá, ami megtette egy szakajtónyi hájaspogácsa formájában. Apám a tartozékokat hordta az asztalra. Egy üveg törkölypálinkát, egy demi-" zson rizlinget a tavalyt termésből, amely igen jő volt, viszont a forralni valót egy korábbi évjáratból hozta, a savanykásből, de cukrozott citronyos melegborként ez is itatta magát.

Még a lámpagyújtás előtt megérkeztek a segédkezük. A káposzta-taposáshoz ugyanis segítségre volt szükség. Igen nagy segítségre. Legelőször Horváth Vendel bácsi, a hercegi számvevő nyitotta ránk az ajtót. Majd ö tapossa el a második hordó káposztát. Már tül volt a tisztálkodáson és biztosított bennünket arról, hogy rajta is patyolat tiszta a gatya és az ümög.

Valamivel később Kund járásbíró úr érkezett meg feleségéstől. Az oldalbordájának Vilma néni volt a neve. Utolsónak pater Cyprian, a ferencrendi barát köszöntött ránk dicsértessékkel. Ő közvetítette az églek áldását a fölöttébb hasznos munkához.

Apám mindenkinek töltött a törkölyből, aztán maga elé emelte a telt kupicát. _

— Isten segíLsen bennünket, —mondta.

Amen. — hagyta, rá Cyprián fötisztelendö úr és valamennyien a gallér mögé öntötték a nedűt. Az asszonyok nem törkölyt ittak, hanem édes diőpálinkát, Alig volt ereje.

— Ezután kezdődött a neheze. Apám alsóra vetkőzött, térdig felgyürte a gatyaszárát, lavórban mégegyszer megmosta a lábait és szárazra törölte őket. Kund járásbíró úr kezébe vette a csonkakup alakú, belül üres, hasítékában beretvaéles torzsszedöt, belenyomta a legelső káposztafej torzsájának a szélibe, egyet tekert és húzott rajta. A torzsa kifordult a káposztából. A miskároláson átesett káposztafej Vilma nénihez került, aki egy-két alkalmatosabb levelet lefejtett róla és külön tette. Majd kisebb hordóba savanyítják őket. Ezekből lesz a töltött káposzta töltelékének a burka.

A következő teendőt Horváth bácsi vállalta. A gyalu kosarába szorított két-két káposztafejet és ide-oda huzigálta őket az ugyancsak éles kés felett. Finom szeletekben hullott alá a káposzta, egyenesen bele a fehér abrosszal bélelt gyékénykosárba. Innen nyalábolta anyám a hordóba, amelyben immár belelépett apám és taposni kezdte az eljövendő fejedelmi eledelt. Lassan nyommogott, de súlyosan. Közbe-közbe anyám sőt hintett a káposztára és egész borsot. Máshol babérlevelet, kaprot és birsalma szeleteket is kevertek a káposzta közé, de nálunk ez nem volt szokás.

— A hordóskáposztának káposzta íze legyen, — vélte az apám, aki egyébként egyre gyorsabban emelgette a lábait. Nem a hamar munka kedvéért, hanem azért, mert a káposzta bizony hideg volt. Az éjjel még kint hált a káposztáskertben és reggelre belepte a dér, amely nem sokkal melegebb a hónál. A hidegen azonban hamar kifogott az apám, Egykét pohár rizling, később a forralt bor megtette a magáét. Persze a többiek is megérdemelték az itókát és éltek is vele. Mivel mindenki másnak éppen elegendő dolga akadt, Cyprian fötisztelendö úr töltögetett. Persze, csak módjával, nehogy megártson.

Nekünk, gyerekeknek külön örömet jelentett a káposzta torzsa. Bugylibicskával apró szeletekre vágtuk és úgy tömtük magunkba, mintha száz napig se ettünk volna. De jő volt a torzsa, jobb mint a retek, vagy kerékrépa. Talán azért, mert csak egyszer lakhattunk jól belőle egy esztendőben. Mire anyám feltálalta a vacsorát, már egyikünk sem volt éhes. De a vacsora még messze volt. Másfél óra is beletellett, míg apám a száz fej káposztát beletaposta a hordóba. Csak utána ettek a felnőttek, mert nekünk már nem kellett az étel.

A másik száz fej káposzta felett Horváth Vendel bácsi nyommogott', majd kapkodta a lábait a hideg miatt. Viszonzásképpen taposott. Agglegény volt és többnyire nálunk vacsoráit. Sokszor és bőségesen evett a káposztából. A gyalunál apám váltotta fel.

Az este egyre jobban öregedett. Gergovácz Jocó, az alabárdos éjjeliőr üdöt kantáit az utcán:

Tízet ütött már az óra,

térjetek mind nyugovóra.

Ho,1 foltunk mi még ettől! Csicsa Jenő, a cigányprímás csak az imént állított be Lakatos Ferivel, a kontrással és a pikulással, akinek a nevét már elfelejtettem, Tisztességből jöttek, mert ez volt az illem. Káposzta taposáshoz muzsika is dukált és már húzták is:

A káposztát már eltapostuk,

Savát, borsát jól megadtuk.

Az Öreg Istent arra kérjük,

Hagyakozzék húst beléjük.

— Ne bolondulj már megint Marci, — mondta az anyám az apámnak, — még megszólnak az emberek.

— Már hogyan szólnának weg, amikor Cyprián tisztelendő úr is itt van. Igaz-e szent atyám?

— Nem kell félni, — vélekedett a fötisztelendö úr, — csak igyekezzetek.

— Éjfélre megleszünk, — válaszolta az apám.

Valóban így lett. Gergovácz Jocő még nem kántálta el a tizenkettőt, amikor az eltaposott káposzta tetejére rakták a keményfából készült födöt, arra a két gerendát és hegyükbe a husz-harminc kilós káposztás követ, amely a káposztát lefelé préselte, a levét meg felfelé nyomta. Mert a káposzta csak úgy lett jó, ha a leve nem közbül lucskosodott, hanem fölötte gyűlt habosra.

Másnap reggel a két hordó lekerült a pincébe, ahonnan hat hét múlva már hozni lehetett belőlük. Ennyi időre megsavanyodott a káposzta és olyan ikrás lett, hogy roszogott a fogak alatt. Dehogy volt az nyamvadt, mint a mai dobozos konzerv — káposzta, amit semminek se hínak.,,