St. Louis és Vidéke, 1968 (56. évfolyam, 1-25. szám)

1968-02-09 / 3. szám

ANGLIA — KANADA —

AMERIKA

(+) Ezeknek a cikkeknek nem csupán az a feladatuk, hogy összefoglaljanak és kiértékeljenek egy adott helyzetet, hanem hogy az előttünk álló problémákra is ráirányítsák a figyelmet. Kormányozni annyi, mint előrelátni. Már „ma” meg kell tehát határoznunk a viszonyunkat a „holnaphoz”. Ezért helyeztem néhány utóbbi cikkemet a holnap távlatába.

Mi magyarok mindig hajlamosak voltunk a világproblémák helyes kiértékelésére. Mint kis nemzetnek — méghozzá a földrajznak egy különleges kényes pontján — kellett ismernünk a körülöttünk torlódó események összefüggéseit. Ez hozzátartozott a túlélésünkhöz.

Itt Amerikában különleges, számunkra ismeretlen közönnyel találkoztunk. Az izolácionalizmus olyan sokáig tartott és annyira közös szellemiséggé vált, hogy erősen akadályozza a globális szemlélet kialakulását. Meg azután Amerika túlnagy ahhoz, hogy kis nemzetek sorsában felismerhesse a saját jövőjét is érlelő eseményeket. Így születhetett meg a yaltai katasztrófa, ez a megbocsáthatatlan történelmi vakság Amerika saját jövője iránt. És ilyen ma a vietnámi háborúnak morális problémává való leszűkítése és a közvetlen amerikai jövőt alakító globális jellegének félreismerése.

Ezért fontos, hogy mi magyarok állandóan nyitva tartsuk ezeknek az összefüggéseknek a vizsgálását. Több mint fontos ez, kötelességünk is, mert az amerikai jövő a mi jövőnk is és a távoli haza jövője is.

Gyors megoldások azonban nincsenek. Hagyni kell a történelmet dolgozni. De a történelmi érlelés folyamatában vannak keresztmetszetek, amelyek előre figyelmeztetnek bennünket. Ezeket fel kell ismernünk és jelentkezésükre azonnal cselekedni, nehogy a nemes érés rothadásba forduljon. Ilyen figyelmeztető keresztmetszetet mutat ma Nagybritannia helyzete.

Ezt a hatalmas világbirodalmat kasztrálta a két világháború. A brittek felismerték ezt és igen nagy erkölcsi bátorsággal önként likvidálták közjogi birodalmukat. A Commonwealth főleg erkölcsi és gazdasági köteléke azonban megmaradt, de ez már nem volt elég Nagybritannia nagyhatalmi helyzetének fenntartására. Sőt, ez a kötelék, amelyhez érthetően ragaszkodnak, megakadályozta őket abban, hogy kellő időben eldöntsék: hova tartozzanak? Nagyjából két választásuk maradt. Az egyik: Európához csatlakozni, a másik: Amerikával építeni ki szoros kapcsolatokat.

Nyilván az angol nagyipar félelme miatt, hogy utóbbi esetben Amerika „gyarmatosítja” őket, inkább Európa felé fordultak. A Közös Piachoz való csatlakozás látszott a legkönnyebb és emellett politikailag is a legcélszerűbb lépésnek. Sajnos azonban azt a bekapcsolódást de Gaulle kétszer is megvétózta.

Természetesen, ki lehetne várni de Gaulle eltűnését a színpadról, de ez éveket vehet igénybe és még utána is további hosszú évek telhetnek el a csatlakozás gyakorlati megvalósulásáig. Kérdés, hogy tud-e várni addig Anglia?

Kétségtelen, hogy rendkívüli erkölcsi erőt mutatnak azok a „szíj-megszorító”, takarékossági intézkedések, amelyekkel pénzügyi és valutáris erejüket akarják helyreállítani. De úgy látszik, hogy Anglia gazdasági szerkezetében van néhány beépített hiba. Az angol ipar nem eléggé termelékeny. Az egy munkás-órára eső termelésük alig növekszik a Közös Piaci államokéhoz képest. Ez részben a már általában elavult gépi berendezések, részben a túl-szakszervezett munkaviszonyok következménye. Ehhez járul az általánosított szektor szokásos gyenge gazdálkodása is. A brit ipar általában nincs eléggé a versenyre beállítva, inkább hajlamos a tröszt- és kartell-képződésre, ami kizárja, vagy gyengíti a versenyt.

A másik alapvető hiba a folytonos vad sztrájkok, munkabér-követelések és általában a túlkényelmes munkaviszonyok bénító hatása. Ez ellen a munkás-kormány politikai okokból képtelen erélyesen fellépni. Erősen kétséges, hogy a Közös Piachoz való csatlakozás javítana ezeken a viszonyokon.

így természetesnek tűnik, hogy akció indult meg más gazdasági tájékozódás érdekében. Ez az „Atlantic Trade Study”, amely nem Európával, hanem Kanadával és az Egyesült Államokkal kíván közvetlen kapcsolatokat létesíteni. Ezt az Északatlanti Kereskedelmi Térség — angol rövidítéssel: NAFTA — keretében látják megvalósíthatónak.

Hogy ezt kiértékelhessük, éles különbséget kell tennünk az európai Közös Piac és az elképzelt NAFTA szervezete között. A Közös Piac hat országa június 30-ával minden vámot megszüntet egymás között, a külföld felé pedig egységes vámhatárral veszi körül magát. Ezenfelül igyekszik a szociális berendezéseket, a valutát, sőt végső fokon még az adózást is egységesíteni. Ezen felül politikai ambíciói is vannak, amelyek ez idő szerint a legkevésbé látszanak reálisnak. A NAFTÁ-ban sem lennének belső vámok, de minden másban szabadon intézkedhetnének a tagállamok. Ez csupán közös kereskedelmi térség volna, a világtérgazdaságnak egyik első komoly lépése.

Az Atlantic Trade Study adatai szerint ez sokkal hasznosabb lenne Nagybritanniára nézve, mint a Közös Piachoz való tartozás.

A NAFTÁ-ban résztvevő három állam évi bruttó termelésének összege 1965-ben 828.2 billió volt, a Közös Piacé, hozzászámítva Angliát is, csak 398.4 billió. Tehát Anglia egy sokkal hatalmasabb termelési és fogyasztói egység előnyeit élvezné a NAFTA-ban. Ugyancsak 1965-ben: a brit export 507 billiót tett volna ki a Közös Piaci szervezetben, az import pedig 286 billiót, vagyis a külkereskedelmi mérleg 221 billió felesleget ért volna el. Ugyanezek az adatok a NAFTA-ban: export 844 bilió dollár, import 189 billió, a tiszta felesleg tehát 655 billió lett volna.

Ezek az adatok igazolják, hogy Nagybritannia mennyivel előnyösebb helyzetben lenne a NAFTA világtér-gazdasági szervezetében, mint a szükkörü Közös Piacéban.

A brittek azonban — érthetően — félnek Amerika gazdagságától és lendületétől. Kanada gazdasági köreiben is van valamelyes aggodalom etekintetben, de nem akkora, mint a briteknél. Ez az aggodalom azonban nem indokolt. Amerika így is be tud nyomulni — ha akar — a brit iparba, és ez közös kereskedelmi terület esetén sem lenne könnyebb, vagy nagyobb. Ezzel szemben Anglia óriási előnyöket élvezne a világtér-gazdaság révén, amely európai barátait, Ausztráliát és Japánt is magába foglalhatná, a Commonwealth-el való viszonyát pedig egyáltalán nem befolyásolná.

Egyelőre csak terv ez, de az európai Közös Piac is terv volt egy évtizeddel ezelőtt. Az a reménye az Atlantic Trade Study-nak, hogy az aggodalmakat legyőzi majd a világtér-gazdálkodás óriási távlata, amelyben Nagybritannia ismét egyenrangú tényezővé válnék a világ vezető ipari államaival.

VALAKI VÁR RÁNK A HOLDON?

Amióta az irtózatos erejű Satum S rakéta első próbaútján könnyedén, akár a pehely, nekivágott a kéklö semminek, az ember sóvárgása az idegen égitestek meghódítására hirtelen a valóság stádiumába lépett. Először még az Apollo-űrhajó és annak kisebb űr-csónakja kipróbálására kerül sor, azután három asztronauta elindul a Satum 5 hátán a mintegy háromnapos útra, hogy annak végén kettő közülük leszálljon a Holdra.

A távolság maga nem komoly akadály. A Hold mindössze 240.000 mérföldre van a Földtől, egy ugrásnyira csak ahhoz a kb. 26 millió mérföldhöz képest, amely legközelebbi bolygó-testvérünktől, a Vénusztól elválaszt benünket.

De annak ellenére, hogy a Hold ennyire közel van hozzánk és hogy a nagy rádióteleszkópok és az űrhajóink fényképei elég pontos képet adtak a felszínéről, mégis tele van titkokkal, izgató rejtélyekkel. Ezeknek a rejtélyeknek a száma egyre nő. Titokzatos fényeket, mozgó tömegeket figyeltek meg a Holdon, amelyek váratlanul tűntek fel és éppen olyan váratlanul eltűntek. Ezek és sok más rejtély felvetette a kérdést, hogy vajon van-e mégis élet a Holdon?

Az egyértelmű válasz az, hogy nincs, mert nem lehet. A Holdon ugyanis nyoma sincs víznek, nincs levegője, így nincs hang, nincs

i szél, nincs villám sem a mi romanI

tikus csatlósunkon. Természetesen tűz sincs, mert ahhoz oxigén kell, vagyis levegő, ami nincs a Holdon.

A Ranger-ek, a Lunar Orbiterek és a Holdra leszállt Surveyor-ök felvételei szerint a Hold — halott. Életnek sem nyoma, sem lehetősége nincs rajta. Legalábbis a mi fizikai elképzelésünk szerint nincs. De — elméletileg — lehetnek életformák, amelyekről nekünk fogalmunk sincsen. Dr. Carl Sagan, a Berkeley Egyetem kutató tudósa azt mondja, hogy miért ne lehetne élet — a Hold kérge alatt?

Tegyük fel azonban, hogy ez fantázia, mert semmiféle pozitív bizonyíték nincsen rá. Viszont vannak életjelenségek, amelyeket a teleszkópok és fényképek egyaránt megerősítenek. Nem lehet élet és — mégis van. Sőt, úgy néz ki, hogy csak időnként van, azután eltűnik, ami bizonyos tervszerűségre utal.

Azt, hogy valami időnként történik a Holdon, ma már talán senki sem tagadja, legfeljebb az okáról vitatkoznak.

Hosszú históriája van a Holdfelszín titokzatos jelenségeinek.

Az első ismert feljegyzés 1869- ből származik, amikor egy angol csillagász azzal döbbentette meg a királyi csillagászati társaságot, hogy ragyogó fényeket látott a Hold felszínén, amelyek bizonyos geometriai mintákban — négyzetekben, téglalapokban, háromszögekben vagy egyenes vonalban —

tűntek fel. A Társaság tagjai megdöbbenve hallgatták a lehetetlent és elhatározták, hogy valamennyien figyelik a Holdat. Két év alatt negyven tudós több mint száz esetben észlelte ezeket a hihetetlen fényeket! Mi ez? A Holdon nem lehet tűz, tehát nem lehetnek fények sem. De akkor mik voltak ezek? Valaki, vagy valami jelzéseket akart leadni a Földre? A válasz elmaradt s a fények 1871-ben hirtelen megszűntek.

1912-ben Frank Harris amerikai csillagász egy másik megdöbbentő tüneményt látott a teleszkópján. Egy hatalmas, fekete tárgy mozgott lassan előre a felszínen. Hogy a Hold felszínén mozgott, bizonyította az árnyéka, amit arra vetett. A tudósok világa lehurrogta Harrist. Azt válaszolták, hogy biztosan egy por-vihart látott. Harris nem vitatkozott, csak megállapította, hogy viharhoz szél kell, az pedig nincs a Holdon, mert nincs atmoszférája.

1950-ben Percy Wilkins brit csillagász a Hold Arastarchus kráterében egy kísértetiesen izzó valamit látott a kráter alapja fölött lebegni. Mielőtt a hitetlenek lehurroghatták volna, ugyanezt jelentette James Barlett amerikai csillagász is. A rákövetkező három év alatt igen sok ilyen lebegő és fénylő valamit láttak a csillagászok.

1953-ban John O’Neill a Maré Crisium-ban (nagy porsivatag) egy hidat látott, ami eddig nem volt és geolőgiailag nem is lehetett ott. Ez a híd világosan mesterséges szer-LELKIISMERET - SLÁGER

Aemrika egyik legújabb kereskedelmi slágere egy kis, 45 fordulatszámú mikrolemez. A lemezt egy michigani hirdetési vállalkozó dobta piacra és néhány héten belül rekordforgalmat bonyolított le: hamarosan eléri az egymilliós példányszámot. De a vásárlók nem a fiatalok: az atyák.

A kis lemezen ugyanis a háttérben a „Glory, Glory, Halleluia” ünnepi kórusa zümmög, fölötte pedig egy férfias hang arra szólítja föl az ifjakat, hogy fordítsanak hátat a hippiknek, szakadjanak el az LSD kábítószer rabságából, vágassák le hosszú hajukat és mint atyáik, higyjenek a szabad vállalkozásban és az Egyesült Államok igazságos vietnami háborújában.

A végső figyelmeztetés: „Ha elégeted katonai behívódat, születésedet semmisíted meg! Mert akkor nem tekintlek többé fiamnak!”

Ügy látszik, hogy a lemeznek az atyák körében volt nagy sikere. Hamarosan megjelent a másik 45 fordulatos mikrő is. „Nyílt levél apámhoz” címmel. Ramsey Clark, az Egyesült Államok főügyésze úgy látszik az apák slágerét pártolja, mert nyomozást indíttatott... a „Nyilt levél” szerzői ellen.

Illlllllll!lllllllllllllll!!lllllllllllllllllllllllll!ll!lllllllllllllllllllllllll!lllllllllil!lllllll!l!llll!!lllllllllllllllllllllll!lllll

George Washington arcképével 1966 februárja óta sok millió példányban forgalomba van egy ötcentes bélyeg az USA-ban. A közelmúltban az USA postaigazgatósága megbízott egy arcképfestőt a bélyegen levő arckép korrektúrájával, miután rengeteg amerikai panaszkodott írásban amiatt, hogy Washington a bélyegen borotválatlannak és ráncosnak látszik, sőt még egy szemölcse is van.

IIIIIII»!I!UIIIIIIIIIIII!III»II!IIMI!!!I1I

kesztésű konstrukciónak látszott. Ezt az észlelést a már említett Percy Wilkins és az egyedülálló tekintélyű Patrick Moore is megerősítette. A híd később — eltűnt.

1958-ban Nikoláj Kozsirov szovjet csillagász az Alphonsus kráter peremén belül pillantott meg három izzó fényt, amelyek rubinokra emlékeztettek. Ezt két amerikai csillagász is látta. 1961- ben Kozsirov újabb „rubinokat” észlelt.

Ekkor már kezdett a tudősvilág kételkedni abban, hogy a Holdon nincs élet. Maga a Hold lehet halott, de élet mégis van rajta. Ezt a felfogást csak táplálta az, hogy magának a nagyon hitetlen amerikai Air Force-nak megfigyelői is láttak az Aristarchus kráterben „rubinokat”.

Azután jöttek a Hold-űrhajók fotográfiái. Az Orbiter II. egyik felvételén — amelyet nem hoztak nyilvánosságra — megint ott volt a „híd”, amit O’Neill látott.

Ezek a sokféle és egyre általánosabban észlelt tünemények egészen új megvilágításba helyezték a Hold-problémát. Valami történik a Holdon, aminek — nem lehetne történnie.

Az utóbbi évtizedek folyamán egyre jobban megismerkedtünk a „repülő csészealjakkal” és ennek nyomán új megvilágításba kerültek a Hold titokzatos jelenségei. Ma már kevesen kételkednek abban, hogy ha valóban vannak életjelenségek a Holdon, ezeket csak az Űrből érkező idegen lények tevékenységének lehet tulajdonítani. Hogy kik ezek az idegenek és honnan jönnek, azt éppen annyira nem tudhatjuk, mint amennyire az UFO-król sem tudunk többet, mint hogy — vannak.

Van azonban ebben valami nyugtalanító. Ha valóban idegen égitestek lakói tevékenykednek a Holdon, mi történik az asztronautákkal, amikor először lépnek a Holdra? Vajon, nem várják-e őket az idegenek? És ha várják, jóindulattal várják-e őket, vagy ellenségesen? Ök nyilván teljes technikai felsőbbséggel mozognak a Holdon, a mi embereinknek viszont küszködniük kell a levegöhiánnyal, a kis gravitációval és minden mással, ami abban a halott környezetben körülveszi őket.

Nagy izgalom lesz a Holdra való leszállás és különösen az onnan való visszajutás az orbitolő Apollo anyahajőra. Ha ezekhez a hihetetlen nehézségekhez még egy váratlan találkozás járulna ismeretlen űr-lényekkel, asztronautáink feladata emberfelettivé válnék.

ST. LOUIS ÉS VIDÉKÉ

196« FF.BDTTÁt> 9

Nyír egy házy Pál:

Mándokon meghalt egy fiatalasszony

Pusztulunk, veszünk. Magyarország élenjár a születésszabályozás terén. Modern orvosságok ma már megakadályozzák a terhességet, állami abortuszbizottságok megszakítják, s a magyar falun bábák és orvosok titkos angyalcsinálással foglalkoznak.

Utazzunk ki a szabolcsmegyei Mándokra, ahonnan már csak egy ugrás a szovjet határ. Átterjed onnan a kommunista erkölcstelenség. Menjünk ki a temetőbe és vegyünk részt ifj. Bereczky Péterné végtisztességén, akinek sírjánál a bánatos férj és négy kisgyermek hullatja könnyeit.

A temetés után látogassuk meg a gyászoló családot az elárvult lakásban és hallgassuk meg a lesújtott férj panaszait:

— Feleségem négy gyermeket szült. A legidősebb kilenc, a legkisebb két éves. Ahány terhessége volt, mindet ki is hordta. Szűkösen élünk, segédmunkás vagyok a komorói fatelepen, mindenki tudja, mit jelent ez manapság. De nagyon szeretjük a gyerekeket. Mind a négy fiú, pedig már a másodiktól leányt vártunk. Az ősszel feleségem mondta, hogy ismét úgy van, és kérdezte, hogy mitévők legyünk?

— Nézd fiam, — mondtam az asszonynak — az anyám tizenhárom gyermeket szült és tizet felnevelt, bár ők se éltek sokkal jobban, mint mink. Mi is el tudjuk tartani őket, ahol négynek jut kenyér, jut az ötödiknek is. És hátha lány lesz, végre teljesül régi vágunk. Feleségem azonban csak erösködött, hogy az ötödik már felesleges. Nem tiltakoztam, csak említettem, hogy egész életére nyomorék maradhat utána.

— Nem vagyok járatos női dolgokban, de arról hallottam már, hogyha a körülmények megengedik, akkor egy hivatalos bizottság engedélyezi a terhesség megszakítását. De a feleségem szégyellt odamenni, mit szólna a falusi társadalom, inkább megfogadta okos sógornőm tanácsát, aki jő viszonyban van dr. Tóth Jánossal, a tüdőszanatórium főorvosával, majd beszél vele s az elcsinálja a terhességet.

— Néhány nap múlva elment feleségem az orvoshoz a szanatóriumba. De másnap már roszszul lett, mondtam neki, hogy nem hallgatott rám, és a műtét miatt lett beteg. „Inkább megszülted volna — aggodalmaskodtam. Másnap, mikor este hazamentem, ágyban találtam. Nappal mosott, de annyira roszszul lett, hogy abba kellett hagynia. Akkor elküldtem legnagyobb fiamat a sógornőmhez, hogy hívja el a doktor urat. Eljött és annyit kérdezett: „Mi baj, mije fáj?”

— Az orvos injekciót adott, lázcsillapítót írt, amit én hoztam el a gyógyszertárból. De nem javult feleségem állapota. Az orvos újra eljött, kezelte és azzal búcsúzott el, hogy legyünk nyugodtak, minden rendbejön. Estére a feleségem arca megbarnult, tíz órakor magam mentem el az orvoshoz, hogy megmondjam neki. Mikor újból megvizsgálta, csak ennyit mondott: „Rendben van, már nincsen semmi veszély!”

— Mivel azonban feleségem állapota egyre aggasztóbb lett, nem evett semmit, folyton csak vizet és teát ivott, azzal az elhatározással indultam a doktor úrhoz, hogy tovább nem tűröm a feleségem szenvedését és az ő nyugtatásait, hanem követelem, hogy írjon kórházi beutalót és vitesse be. Munkahelyemen fizetésnélküli szabadságot kértem és sógornőmmel mindent elkészíttettem feleségem kórházba szállításához. Az orvos jött, csak úgy táska nélkül és még most is azt mondta: „Nincs különösebb veszély! Nem kell mindjárt megijedni!”

— Elszaladtam a körzeti orvoshoz és megirattam a mentőbeutalót. De későn jöttek ki, csak estére értünk be a nyíregyházi kórházba. Oda kellett bevinnünk, mert Tóth doktor úr azt mondta, hogy fertőző beteg, sárgaságos. Benn az orvosoknak elmondtam, hogy min mentünk keresztül. Három nap múlva aztán feleségem meghalt a kórházban. Halálát az okozta, hogy dr. Tóth János megszakította terhességét és a beavatkozás következtében vérmérgezést kapott.

A nyíregyházi napilapban az esetről a következő kis hír jelent meg: Dr. Tóth Jánost, a mándoki tbc-kőrház negyvenéves igazgató főorvosát tiltott műtét miatt letartóztatták és bíróság elé állítják. Bűnét súlyosbítja, hogy többször is végzett hasonló beavatkozást.

A kommunista állam nem nyújt számottevő segítséget a gyermekszüléshez. A kormányrendelet így hangzik: „A társadalombiztosításból járó anyasági segély összege, ha a nő a szülést megelőző két éven belül 270 napon át dolgozott, az első szülésnél 700, a továbbiaknál 600 forint”. Ezzel szemben a szarvasmarha tenyésztés előmozdítása érdekében a termelőszövetkezetek minden élve született borjú után 100 forint állami támogatást kapnak. A gyermek tehát nem ér annyit, mint a borjú. Micsoda nyomorult világ.

Az anyák számottevő része szülés után azonnal elhagyja gyermekét s azok állami gondozó intézetekbe kerülnek. Itt azután janicsár nevelést kapnak. Leghíresebb ezek között a tiszadobi gyermekotthon, melyet az Andrássy grófok kirabolt kastélyában állítottak fel. A gyermekek telepüket „gyermekváros”-nak nevezték el, polgármestert választottak maguk közül, létrehozták a gyermekbíróságot és kidolgozták a gyermekváros törvényeit. Legfőbb szabály a kommunista eszmék iránti hűség, vak engedelmesség: „a munkahelyet nem hagyjuk el bejelentés nélkül, nem szidalmazzuk egymást és beszédünk tisztaságára ügyelünk”.

Az iskolai könyvtárakban olyan könyvek vannak, melyek olvasását a szülők nem engedik meg tíz éves gyermekeiknek. Ilyen az „Öcsikét akarok” című könyv. A legfőbb pedagógusok a szülök ellenszenvét — hírlapi közleményekben — így oszlatják el:

— A gólya néni meséről a modern kommunista pedagógiának az az álláspontja, hogy káros. El kell fogadnunk azt az igazságot, hogy a gyermek többet tud ezekről a dolgokról, mint amennyit a szülő hisz róla. Különösen falun van ez így, ahol a gyermek látja az állatvilágban az élet megújulását. Az a véleményünk, hogy a szülők beszéljenek őszintén a gyermekkel, hiszen a tíz éves gyermek már megérti, hogy kistestvérének az édesanyja ad életet. A gyermeket nem szabad becsapni, mert akkor a kommunizmus fontos kérdéseiben sem hisz a szüleinek.

A névadó ünnepélyeket azonban minden erőszakos propaganda ellenére kerüli a falu népe. A kereszteléshez fűződő vallásos meggyőződést nem lehet megváltoztatni. Senki se hiszi el a hírlapokban közölt agyafúrt történeteket.

— Nagy hóban hajtottam a parókiára, újszülött fiam keresztelőjét akartam megbeszélni. Mikor az öreg pap meglátott, úgy elfedte széles vállával a bejáratot, mintha a mennyország kapuját védelmezte volna. „Na, te gézengúz — támadt rám —, hát élsz még? Hiába küldtem neked idézéseket a templomépítéshez, a füled botját se mozdítottad. Vedd tudomásul, nem keresztelem meg a fiadat.” Dermedten álltam a lépcsőn, erre a fordulatra nem számítottam. „Majd megkereszteli a református pap!” — kiáltottam mérgesen.

— Az öreg pap azonban elkapta a karomat: „Ne bolondozz Ferenc, nem eszik a kását olyan forrón, vagy veled már viccelni sem lehet? A hitedet csak úgy eldobnád magadtól, mint egy istentagadó?” Aztán behúzott a szobába és megegyeztünk. Há rom napot ledolgoztam a keresztelőért a parókián.

Ifj. Berenczky Péter Mándokon szívesen dolgozna három napot a parókián, mintsemhogy az abortusz őrületért el kellett temetnie feleségét. Pusztulunk, veszünk.