St. Louis és Vidéke, 1968 (56. évfolyam, 1-25. szám)
1968-07-26 / 15. szám
A gyalogló forradalom (+) A Poor People’s March, a szegénység felvonulása a fővárosba, méreteiben és eredményeiben is kudarcot vallott. Ha nem a középszerű Rév. Abernathy, hanem a szintén közepes szemmértékkel rendelkező, de legalább tömegeket vonzó Rév. King szervezte volna, a felvonulás akkor sem érte volna el a célját. Egyáltalán: meg lehet-e oldani a négerkérdést a jelenlegi körülmények között, a jelenleg alkalmazott módszerekkel? Ehhez először azt kell meghatározni, hogy mi is az a négerkérdés? Emberi mélységében nézve: a fekete kisebbség gazdasági és társadalmi integrálása. Másszóval egy olyan egyetemes társadalmi színvakság kifejlesztése, ami a fekete bőrszínt nem látja feketének. Előre kell bocsátanom azt az alapvető elvi álláspontot, hogy a fekete kisebbségnek, amely 11%át teszi ki a nemzetnek, vagyis a 200 milliós összlakosságból 22 milliót, minden joga megvan erre. Természetesen, nemcsak neki, hanem a latin-amerikai származású kisebbségnek és az indiánoknak is. A japánokról és kínaiakról azért nem kell gondoskodnunk, mert azok már régen megszüntették a színkülönbséget a saját erejükből, végtelen szorgalmuk és magas intelligenciájuk által. A sárga szín iránt már régen színvak a fehér többség. A feketék azonban keveset tettek ennek a színvakságnak kialakítására. Ebben nem az elesett tömegük a hibás. Hibás az amerikai állam és társadalom, hogy nem igyekezett a feketéket elsősorban tanultságban és társadalmi magatartásukban felemelni. De még hibásabbak ebben a fekete intellektuéllek, hiszen saját népükről van szó. A tanult feketék többsége rögtön elszakad a népétől, mihelyt tanultsága révén felkapaszkodott a szociális ranglétrán. Ez a csoport már rég integrálódott. Magas állami és egyéb tisztségeket tölt be, anyagilag jobban áll, mint a fehérek nagyrésze és saját maga körül már megteremtette a fehérek színvakságát is. De a fekete tömeg a múlt század elejének civilizációjába ragadt. Ezeket elsősorban a néger elitnek kellett volna segíteni éspedig mindenek előtt a tanítás, nevelés és a gazdasági önállósulás vonalán. Erre azonban alig vállalkozott valaki a legutolsó évtizedeket megelőzően. Most is túlnyomó részben a papjaik kezébe került ez a feladat, akik általában egyoldalú és nem sok gyakorlati műveltséggel rendelkeznek és az egész fekete mozgalmat szervezési céllá fokozták le. A szervezési cél politikai cél, ami helyes volna, ha a tömeg már elnyerte azt a képességet, hogy a fehér emberrel egyenlő civilizációs színvonalon mozogjon. De az írni-olvasni nem tudó, beszélni is rosszul tudó, szokásaiban primitív tömeget egyszerűén nem lehet egy magasabb politikai és társadalmi érettségü fehér többséggel integrálni. A szavazás politikai-hatalmi eszköz, aminek szoros határai vannak és nem integrálási eszköz. A fekete vezérek tehát a megoldás rossz módszerét választották: elébe fogták a kocsit az öszvéreknek. Szavazással, gyaloglással, „be-ülésekkel” nem lehet gyökeres változást előidézni. A gyalogló forradalom csak ellenérzetet vált ki azokban, akiktől ennek a változásnak sikere függ — a fehér többségben. Fölöslegesen termel ki ellenállást, ahelyett, hogy szimpátiát váltana ki. Ha pedig a gyaloglás erőszakba fullad, a fehér viszszahatás annál erősebb. Törvényekkel sem lehet integrációt teremteni! A „fair housing” célja az, hogy a feketék a fehér kerületekbe költözzenek be. Ugyanakkor a városi gettókat sok billió költséggel újjá akarják építeni. Kinek építik, ha a néger elköltözik? Ez csak egy példája az eszközök zűrzavarának. A jelenlegi körülmények között a megoldás eszközei: a nevelés és a gazdasági önsegély. A nevelésnek emelnie kellene a fekete tömeg általános tanultságát, alkalmassá kellene tenni azt a munkára, erkölcsileg felemelni a munka szeretetére, a polgári versenyben való részvételre. Egyszóval az amorf fekete tengert egyénileg alkalmas cseppekké osztani, amelyek beszivároghatnak a jelenlegi társadalmi és gazdasági szervezet talajába. A fekete tehetséges fajta, alkalmas erre. De ez lassú folyamat és a papjaik vicinális méretei túlságosan szükek erre. Az iskolapadban ülni és tanulni nehezebb, mint autóbuszokon és öszvérfogatokon „gyalogolni” A gyaloglást megszervezni is könnyebb, mint tanítani. Célokat, álmokat kitűzni is könnyű, még ha azokról minden józan ember tudja is, hogy nem lehet — legalábbis még nem lehet — megvalósítani őket. Ez szociális marijuana: elhódít, ragyogó álmokba ringat és ha abból felébred a tömeg — lázadni kezd. A másik nagy segítség volna a gazdasági önsegély, szövetkezetek, kis néger kereskedői és iparos vállalkozások finanszírozása, a résztvevők gazdasági nevelése, irányítása. Van ilyen is, mint ahogy tanítás és nevelés is folyik itt-ott, de mindez szórványos. De ha azt a tömérdek pénzt, amit gyaloglások megszervezésére pazaroltak el, erre fordították volna, mérhetetlenül előbbre volnának. A négerkérdést, ami jelentkezési formájában elsősorban a szegénység problémája, nem lehet a mai gazdasági szerkezetben gyökeresen megoldani. A welfare csak kozmetika, nem operáció. Billiókat költünk 150 terv keretében a néger szegénység enyhítésére, de mindez kidobott pénz, ha nem a szegénység megoldására fordítjuk. A jövőbe nem fektetünk be egy centet sem, csak a sebeket kötözgetjük. A szegénység kérdése generációkon belül egyetemes kérdéssé válik a küszöbön álló óriási technológiai változások következtében. Új gazdasági szerkezetet kell kialakítanunk, amelyben a fekete szegények a fehér szegényekkel és szegénnyé válókkal együtt szerves megoldást kapnak. Másszőval: a fekete-kérdést csakis az egész társadalom problémájának keretei közt lehet megoldani. Addig pedig tanulni kell! A „Feltámadás Városa” intő példa arra, hogy ne kövessék az eddigi utakat. Elsősorban: sohasem volt igazán integrált, mert a fehér és latin szegények vonakodtak beköltözni abba és így gettóvá, majd pedig bűntanyává vált. Ez mutatja legékesszólóbban, hogy a néger tömegnek előbb tanulásra, szociális fegyelemre, erkölcsi látóhatárának megemelésére és szorgalmas munkára van szüksége, hogy szervesen beílleszkedhessék egy színvak nemzet testébe. Az elhallgatott népirtás Afrikában Nyiregyházy Pál: Kis kommunista közgazdaság ABA, Biafra- — Mindenki hasravágódik, az anyák rádobják magukat gyermekeikre — a jet-vadász elsüvít a szegényes kis mezővároska fölött. Robbanások hallatszanak, nehéz géppuska kelepel. Egy emeletes ház lángokban áll, az égett hús émelyitö szaga elnyomja a füst szagát... egy fiatal nő fekszik az árokban, a feje tíz lépésre van tőle... kis autó roncsai alól egy gyermek mászik ki, csupa vér, nem sír, mert — kifolytak a szemei... Miért hallgat a világsajtó? Ez az a népirtás, amiről hallgat az. ENSZ, amit nem könnyez meg U Thant, mint az északvietnamiakat, amiről nem írnak a nagy világlapok. Miért? Mert ezt a népirtást nem Amerika rendezi. Nigériának összesen 55 millió lakosa van, ebből 14 millió a tavaly önállóvá lett Biafrában. 14 milliót írtam? Igen, ennyi volt, amikor tavaly ilyenkor — Istenem még csak egy éve? — megindította ellene a lagosi kormány a háborút. Most már csak 13 millió lélék lézeng Bi»frában. Egy millióval kevesebb. Ennyit irtottak ki egy év alatt a lagosiak. Háromnegyedrészük nö és gyermek... Miért hallgatja el mindenki ezt K testvérgyilkos népirtást? Miért? Mert a lagosiak tömeggyilkosságát i Szovjet és Anglia finanszírozza, &gy csomó más „kultúrország” segédletével. Anglia miatt még kiabálnának a világlapok, de amit a Szovjet csinál, az csak jó lehet. Ügyé, milyen önfeláldozóin segíti a szegény Viet Gongot és Hanoit is az amerikai imperializmus ellen? Ugyanígy segíti a 41 miliós lagosi kormányt a fegyvertelen biafraiak ellen. Persze, megvan rá az oka. Egy tagban akarja rátenni medvemancsait egész Nigériára. A különvált Biafrára is. Főleg erre, mert itt van — olaj. Ha olajat mondtam, angolt is mondtam. Ök fedezték fel és aknázzák ki az olajat és nem engedhetik meg, hogy a befektetésüket elrabolja az olajforrások természetes tulajdonosa — Biefra. Megjegyzem, nem is akarja. Az olaj Biafra déli részén van, a Niger folyó torkolatánál. Az angoloknak Lagos-szal és nem Biafrával van szerződésük, még abból az időből, amikor Biafra Nigériához tartozott. A pénz beszél — a világ „lelkiismerete”, a szabad sajtó hallgat. Hogy kezdődött? Ügy, hogy 1966 januárjában a korrupt nigériai kormányt katonai puccsal megbuktatta Ironsi tábornok, egy Angliában nevelődött katona. Ez rendben lett volna, mert a kormány már a tönk szélére juttatta Nigériát. Igen ám, de Ironsi „ibó” volt. Ez az a 14 milliós nép, amiből már csak 13 millió van. Az ibók keresztények, az ország többi része mohamedán. Ironsinak tehát el kellett pusztulnia. Lelőtték és vele együtt 3 ezer ibót — asszonyokat és gyermekeket is — lemészároltak. Gowon vezérőrnagy vette át az uralmat. Két hónap múlva az ország mohamedán részeiben élő ibók között Szent Bertalan-éjszakát rendeztek. Két nap alatt 2Ó ezer ibót gyilkoltak le, persze, megint főleg asszonyokat és gyermekeket. A többi hazamenekült az ibók földjére, Nigéria déli részébe. Ez a kis folt, amelynek balszerencséje az, hogy olaja van, néhány nap múlva kimondta az elszakadást Nigériától és Ojukwy alezredes vezetésével Biafra néven önálló államot kiáltott ki. Utána Gowon lagosi kormánya megindította a támadást. Eleinte késekkel és némi lőfegyverrel. Tiszta operett volt az egész. De hirtelen tragédiává változott minden. Belga géppuskák tűntek fel a lagosi kormánycsapatoknál, azután sorra jöttek az új fegyverek. Francia páncélkocsik, cseh és olasz repülőgépek, angol gyorscsónakok (az olajkikötő blokádjára) és végül szovjet MÍG 17-es jet-vadászok. A fegyverekhez elsősorban pénz kellett. Ez Angliából jött az olaj ellenében és a Szovjettől a leendő befolyás ellenében. Majdnem hihetetlennek látszott mindez, hiszen Nigériának nem voltak sem pilótái, sem tankszemélyzete, Honnan vették a pilótákat, a tankosokat, a matrózokat? A „Whisky-pilóták99 Angol és szovjet pénzen — bérelték őket, Whisky-pilóta a nevük, havi 3 ezer dollárt kapnak, három hónapra előre fizetve, adómentesen, Egy svájci bank folyósítja a bérüket. Az új zsoldosok között azonban kevés a fehér. Többségük — egyiptomi. Ezek a whisky-pilóták és társaik vezetik a háborút Biafra civil lakossága ellen. Elsősorban kórházakat, iskolákat, bombáznak és ha A magasfeszültségű elektromos vezetékek kereszteződésénél modern védőberendezéseket alkalmaznak, melyek megakadályozzák az üzemzavarokat. Új Nobel-díj A svéd állami bank kormányzója a bank fennállásának 300. évfordulója alkalmából bejelentette, hogy „közgazdaságtudományi díj” alapítását határozta el. A díjat a Nobel-alapítvány kezeli, és évenként a többi Nobel-díjjal egy időben osztja ki. Védőőrizetben a King-gyilkosság egyik tanúja ' Tennesseeböl jelenti az AP: — Védőőrizetbe vette a rendőrség az amerikai Memphis államban Char! lés Q. Stevenst, kit koronatanúként • akarnak megidézni dr. Martin Lu'ther King meggyilkolása ügyében. Stevens ugyanis állítólag látta James Ray-t, a feltételezett gyilkost, amint elhagyta az épületet, ahonnan a halálos lövéseket leadták a Nobel-békedíjas néger politikai vezetőre. Stevens előreláthatólag még hónapokig ül védőőrizetben — írjá az AP hírügynökség —, amíg Ray végre megérkezhet Angliából, 'Siói jelenleg kiadatási pere folyik. :_C_________________ KITŰNŐ ALKALOM — Magukkal tartok — mondja a férj a lépcsöházban a hozzájuk éppen betörni készülő betörőknek. — Már régen tudni akarom, hol tartja a feleségem a megtakarított pénzét... marad még bombájuk, akkor a lakóházakat. Hadi cél nincs is. Elhárítás szintén nincs. A biafraiaknak még fegyverük is alig van, de azért elkeseredetten harcolnak. Azt mondják, hogy a lagosiak ki akarják irtani az ibókat és úgy látszik alighanem ez a cél. A gazdasági élet, természetesen, teljesen leállt. A gyerekek már hónapok óta nem ittak tejet, nincs cukor, nincs só, gyógyszernek hirehamva sincs, még az aszpirin is hiányzik. De a legsúlyosabb a protein, —■ a fehérje-hiány. A gyermekek sínylik ezt meg leginkább. A kvasiorkór, ez a szörnyű betegség, máris megtizedelte Biafra gyermekeit. Két millió újabb halált várnak a következő évben, kizárólag a protein- és kalória-hiány következtében. A légmentesen lezárt Biafrába még a Vöröskereszt szükséggyógyszereit sem engedi be a könyörtelen ellenség. Hogy mi lesz? Nehéz erre felelni. Valamiféle tárgyalások folynak, de Lagos húzza az időt és közben irtja a gyerekeket. A biafraiak azt remélik, hogy Tanzánia elnöke, dr. Julius Nyerőre, akit Afrikában egyik legnagyobb erkölcsi tekintélyként tisztelnek, közbelép. Nemrég elismerte Biafrát és így a remény érthető. De az idő gyorsan halad és az ibók népe gyorsan fogy. Ahogy írom ezt a riportot az egyetlen kis légypiszkos vendéglő ablakánál, látom, hogy egy csomó ember térdel a földön és lázasan kaparják kezükkel a földet. Mi az? Figyelek ... Egyszer csak kibukkan a földsírból egy kislány feje. Kihúzzák a temetőből, lábra állítják és ... áll! Él...! Ez a népirtás az ENSZ lelkiismeretét terheli és szégyene a „békét” sikító világsajtónak, amely czérl a népért nem hullat egyetlen csepp könnyet sem. (R. R.) A magyarországi Központi Statisztikai Hivatal az 1967. évről készített közgazdasági jelentésében arra a megdöbbentő megállapításra kényszerült, hogy az országban jelentős húsimport vált szükségessé. Mi történt ebben a mi szerencsétlen hazánkban, mely még a megcsonkított trianoni korszakban is tejjel-mézzel folyó Kánaán volt? A felelet igen egyszerű: az esztelen kommunista gazdálkodás tönkretette. Mindenekelőtt idézem szórólszőra a Statisztikai Hivatal jelentését, nehogy kommunista források megcáfoljanak: „Az 1967. évi vágósertés felvásárlás — az 1966. év végi alacsony és kedvezőtlen összetételű sertésállomány következtében — 15 százalékkal kisebb volt, mint 1966- ban. A vágósertés felvásárlását a vágómarha- és a baromfi-felvásárlás növekedése nem ellensúlyozta. A szükségletek kielégítése érdekében jelentős húsimport vált szükségessé.” Ebből világosan megértjük minden hazai levél panaszát, hogy szegény rokonaink miért állnak reménytelenül négyes sorokban vásárlásra várva a mészárszékek előtt? Jöjjenek velem — kedves olvasók — kis nyírségi kirándulásra és próbáljuk kibogozni a sertéshiány valódi okait. Legalkalmasabbnak látszik erre a vásárosnaményi járás, mert ott sok a közös gazdaság és sertéstenyésztéssel mindegyik foglalkokozik. De micsoda nyomorúságos műszaki állapotok között. A naményi- járás termelőszövetkezetei 51 fiaztatóval rendelkeznek, ebből 40 szerfás és csupán 20 korszerűsített. Téli éltetésre tehát csak ez a 20 utóbbi fiaztató alkalmas. Hasonló a helyzet a hizlaldákkal is. 34 hizlaldából csupán egyetlenegy nevezhető műszakilag elfogadhatónak 600 férőhellyel. További 6.000 férőhely korszerűtlen, sőt hét hizlalda 1.400 férőhellyel használaton kívül van. Ugyancsak e hiányosságok érvényesek a süldöszállásokra is. A járásban 29 sertéstelep van, ebből 22-ben nincs közművesítés, 21 helyen nincs takarmány-konyha, bekerítve egyetlen sertéstelep sincs, az utak rosszak. Ez bizony szörnyű látvány a nyugati állattenyésztési szakembereknek. Még ma is a Horthy korszakban épült sertésnevelö épületeket és berendezéseket használják, a kommunizmus 23 éve alatt szinte egyetlen fillért nem költöttek rá. Az egész ország katonai határőrvidék, melynek feladata szárazföldön és levegőben védelmezni a szovjet határokat. Állatorvosi jelentésekből azután megtudjuk, hogy ijesztően magas volt a sertéselhullás. Kommunista adatokból persze a valóságot sohasem lehet megbízhatóan kihámozni, mert mindig csak homályos százalékokban beszélnek. Itt is csak annyit mondanak, hogy az összes sertéselhullás 10.9 százaléka fertőzés, 34.7 százaléka emésztőszervi megbetegedés, 54.4 százaléka rossz istállózási és tartási viszonyokból származik. A sertéstenyésztés katasztrófális hanyatlásának legfőbb oka az, hogy nem tudnak annyi abraktakarmányt termelni, amenynyi a kocaállomány fenntartásához és a hizlaláshoz elegendő volna. 1967-ben 6.000 vagon abrakhiány volt, amelynek enyhítésére az ország más vidékeiről 550 vagonnal kaptak, de ezzel együtt sem ért el a járási takarmányellátottság 70 százalékot. Éhező sertésekből pedig nem lesz elég hurka-kolbász és kövér sonka, reménytelenül állnak sorban a háziasszonyok a mészárszékek előtt. Mindezekhez még hozzájárul, hogy a korszerűtlen sertéstelepek nagyrészét szakképzetlen gondozók vezetik. A főiskolát és : egyetemet végzett fiatalság nem megy ki a falusi sertéstelepek: re, a városi szórakozásokat ke; resi. Az új gazdasági mechanizmus : erőlködik, de tehetetlennek bi: zonyul. A korszerű épületekhez : és berendezésekhez 70%-os állami hozzájárulást kínálnak s erőszakosan növelik a takarmánytermő területeket. Most nézzünk szét egy nyírségi hentesboltban. Szemtanúi lehetünk annak a jelenetnek, mikor egy ifjú nö három pár virslit kér. Hangsúlyozza: párat. Az eladónö a virslisládához lép és keresgélni kezd benne. Majdnem mind párosán siklik a keze között. Elszakadtat csak négyet talált, ezért kiválasztja a legcsúnyább, fodrosszélű párat és a többi közé dobja. A fiatal nö felháborodik, hogy ö párakat, szépeket kért. Az eladó azzal utasítja vissza a reklamációt, hogy ilyen van, ezt is el kell adni valakinek. Megnézi a mérleget, 37 dekát mutat, ezért felébe tört virslidarabot még rácsap, hogy könnyebb legyen számolni. Aztán győztesen mosolyog az ifjú nőre, s mintha ezt mondaná: — Na, ez se jön többé ebbe a boltba! A húsbolton egyébként színes cégtábla hirdeti, hogy „Tőkehús és vágott baromfi kapható”. De az itt tárolt baromfihúsból csak a közületi konyhák igényeit elégítik ki. A szerencsétlen háziasszonyok üres szatyorral vándorolnak boltról-boltra. A kommunizmus álarccal igyekszik megtéveszteni a vüágot. Amíg a bennszülött lakosság éhezik, addig a debreceni Nagyerdőn ökörsütéseket rendeznek. Kivonul fehér szakács uniformisában Mester András, az Aranybika Étterem mesterszakácsa és 24 órán át süti a 240 kilós ökröt. A lombos erdei fák alatt száz terített asztal várja a tengeren túlról érkezett hazalátogató vendégeket. A hazalátogató öreg már ballag otthonélö fiával a kis község vasútállomása felé. Megmegállnak a kora reggeli fényben, mindketten hadonásznak, kiabálnak, vitatják a hazai állapotokat. A főtéren aztán elhallgatnak, mert hosszú, tömött sort kell kikerülniük. Több százam állnak sorban a hentes- és fűszerbolt, a TÜZÉP kapuja, az önkiszolgáló bolt, a szabó ktsz, a fényképész ktsz, a trafik kirakata előtt végesteien végig egészen a zöldséges boltig. A falusi lakosság egyik fele idegenben dolgozik, másik fele a boltok előtt áll sorfalat. Hosszú a sor, ember legyen a talpán, aki győzi kivárni, kivált mikor fojtogatja a méreg. A kommunista vallásüldözés szektákba kényszeríti az embereket. Bőven élnek a falvakban ádventisták, akik nem fognak fegyvert,, nem esznek húst s gyermekeiket szombaton nem engedik iskolába. Kérdezik a 14 éves Szarka Olgát, hogy evett-e már húst? — Nem, még soha — feleli — hívők vagyunk, ádventisták. Nem eszünk olyasmit, ami állat leölésével nyerhető. — Nem ismered a kolbász, a töltött káposzta ízét? — Nem. A töltött káposztát csak rizzsel szoktuk csinálni — suttogja. Az ateista kommunista pártnak az a véleménye, hogy az adventisták önmagukat zárják be vallásos fanatizmusukba, a kommunista társadalmon kívül élnek. De ilyen aszályos esztendőkben jó, hogy nem esznek húst. A termelőszövetkezetek vonakodnak sertéshizlalással foglalkozni azért is, mert az állami felvásárlási árak 26 százalékkal alacsonyabbak, mint a hízlalási költségek. Ezen próbál most az új gazdasági mechanizmus segíteni. De amennyivel felemeli az állattenyésztők jövedelmét, anynyival megdrágítja a gyári munkás életét. Hiába, a tőkés világ szabad áralakulását nem tudja pótolni semmi idétlen marxista vaskalaposság. A segédmunkás minden reggel csüggedten érkezik a gyárba s a portás résztve-vően kérdezi, hogy mi baja? — Sok a meló, kevés a fizetés, nincs mit enni!” — feleli keservesen. Ez a kommunizmus valódi képe. -Majd megváltoztatjuk!
