St. Louis és Vidéke, 1967 (55. évfolyam, 1-26. szám)
1967-06-16 / 12. szám
8 1967. JUNIUS 16. ST. LOUIS ÉS VIDÉKE Nyíregyházy Pál: így van ez ma otthon Dohánytermelés Magyarországon A szovjet megszállás utáni szomorú hónapok hazai dokumentumait kutatva, sűrűn találkozom a kommunizmus sugallta ferde tervekkel, melyek az ország mai gazdasági hanyatlását idézték elő. Már 1945 áprilisában felszólaltak a földosztó bizottságok, hogy a dohánytermelés ne legyen egy kiváltságos réteg monopóliuma. Engedélyezzék azt ezentúl a régi és új törpebirtokosok számára is, semmi akadálya sem lesz az ország dohánvtermelésének, sőt a termelés ilyen módon való szabaddá tétele a dohánytermelés fellendülését hozza magával. Mi lett ebből a kommunista Csűrös János, a vállaji Rákóczi termelőszövetkezet elnöke, mint országgyűlési képviselő, az 1967 évi költségvetés tárgyalása során ijesztő képet festett a hazai dohánytermelés nehézségeiről. Beszéde benne van a képviselöház naplójában, abból idézem az alábbi hitelesnek tekinthető adatokat. Magyarország dohányterületének 53 százaléka Szabolcs megyében van. így volt ez már az 1930-as években is, amikor a dohányterület évi átlaga meghaladta a 13 ezer holdat. A kommunizmus hanyatló gazdasági rendjében azonban 1961-re 11,127 holdra csökkent, mert hiányoztak a dohánytermelés nagyüzemi feltételei, s különösen a pajta volt kevés. (Szovjet csapatok megrongálták és feltüzelték.) A második ötéves terv idején azután 436 millió forintos költséggel 13 ezer hold dohánytermésének szárítására elegendő •vjtatér és 120 simítóház épült. ( r.; is kommunista tökéletesség; jl, mert a pajták fedésére a Fertő-tóból hoztak nádat Szabolcs-Szatmárba, az ecsedi láp nádrengetegeinek világába.) így már 1967-ben 20,600 holdon akart az ipar dohányt termeltetni. A termésátlagok azonban a kommunista gazdálkodás csődjével együtt évröl-évre fokozatosan romlottak. 1963-ban 7.2, 1964-ben 7.1, 1965-ben 3.9 és 1966-ban 4.8 mázsa átlagtermést tudtak holdanként betakarítani. Az utóbbi két esztendő óriási visszaesését a peronoszpóra fellépésével próbálják igazolni. A hozamok csökkenése mellett természetesen a minőség is romlott, s ezért lezuhant a beváltási átlagár is. Szabolcs megye termelőszövetkezetei 1965-ben 110 millió, 1966-ban pedig 107 millió forinttal kisebb bevételhez jutottak a dohánytermelésből, mint amennyit terveztek. Az állam igyekezett 1966-ban 18 millió segéllyel kártalanítani a dohánytermelőket, dehát ez alig pótolt valamit a 107 millió forintos bevételi kieséssel szemben. A dohánytermelők most azt követelik, hogy az állami biztosítást terjesszék ki a peronoszpóra kártételére is, valamint hogy az ipari megrendelők a termelőkkel közösen vállalják a kockázatot. El kell pusztulni az olyan rendszernek, ahol a szakszerűtlen termelésből, a falusi munkaerő elvándorlásából származó károkat az államnak kell viselni. A bizonytalan jövedelem miatt Szabolcsban az 1967 évre elöhányzott 20,000 hold dohánytermelésnek tavaszig csak 60 százalékára kötöttek szerződést, azt is abban a reményben, hogy a kommunista kormány megszünteti a termelő szövetkezetek egyoldalú kockázatát. A kommunista gazdálkodás semmi eredményt sem tud felmutatni a régi „kizsákmányoló” korszakkal szemben. Elővettem Szabolcs vármegye monográfiáját s abban azt találom (265 oldal), hogy Szabolcsba« 1899 évben ivem kevesebb mint 16 ezer katasztrális holdat vetettek be dohánnyal és a termésátlag holdanként 7 métermázsa volt A rozs, tengeri és búza után a negyedik helyet foglalta el a dohány. Szatmár vármegye monográfiája szerint (299 oldal) pedig a dohány, a búza előveteményeként, a mezőgazdaság legjövedelmezőbb ága. A „szamosháti” pipadohány, melyet szivarborítéknak is használtak, országos hírű volt. A dohány átlagos hozama Szatmárban holdanként 7-9 métermázsa volt. A kanadai dohányvidékröl azt írja Rúzsa Jenő „A kanadai magyarság története” című munkájában, hogy már 1940 táján közel ezer család telepedett le Delhiben és környékén, mint önáálló termelő, és hogy a termelési munkákban egyébként is sok magyart foglalkoztatnak. A 30-as évek elején még alig találkozunk itt magyarral, nem igen volt tudomásuk arról, hogy itt hatalmas és gazdag dohánytermő vidék van. A munkanélküliség vezette a magyarságot erre a vidékre. Kezdetben napszámosmunkát végeztek, főként a belgák dohányültetvényem, azután feles gazdálkodásba mentek, pár év múlva földet vásároltak s ma már dominálják az egész dohányvidéket. A dohánytermelés ezer és ezer izgalommal jár, de kifizetődő foglalkozás, s így nagyon sok irigye van a magyar dohánytermelőknek. Ezen a kanadai dohányvidéken írta Hoó Bernát a Magyarok Világszövetségének pályázatán első díjat nyert „regényét”. Brantfordon él, melynek nyugati szélétől kifelé, az Erie-tő irányában húzódnak a dohányföldek. Tavasszal, mikor megkezdődik a munka, meg ősszel, mikor törik a dohányt, az a temérdek munkás mind ott vonul el a háza előtt. Gyalogosan hátukon viszik motyójukat. Itt Brantfordban várta Hoó Bernát, tiszakerecsenyi magyar, 1944-ben a háború végét. így fogalmazta meg az eshetőségeket: „Elnyeli Németország a hazáját, vagy felszabadul. Bízott Sztálin mondásában, hogy az ellenséget a saját fészkében verik meg. Mikor a haza szabaddá vált — írja Hoó Bernát — elemi erővel tört elő a honvágy. Elment sok jó elvtárs is segíteni újjáépíteni a romhazát. Azóta sok víz folyt le a Dunán és a helyzet odaalakult, hogy most már a mi fogadott hazánk, Kanada kerül alulra. Háború nem érte, mégis romország lett a kapitalista honatyák kezén.” Pedig milyen nagy az otthoni kommunista nyomorúság. Szabolcs-Szatmárban már 1899-ben 7-9 métermázsa dohány termett s a kommunista gazdasági mechanizmus 1965-66-ban csak 3-4 métermázsát tudott produkálni. A régi világban a magyar embernek mindig volt dohánya. A Szabolcsi Szemlében olvasom Hegedűs Mihály 68 éves kállósemjéni parasztember visszaemlékezését a szovjet csapatok megérkezéséről: — Egy bajuszos katona ugratott elénk, kozák lehetett. Leszállt a lóról és kezet fogott velünk. Egy közelben lévő asszony nagyon sírt. A katona odament hozzá: — Mamka, mamka, nem sírni! — Nekem volt dohányom és cigarettapapírom — emlékszik vissza Hegedűs Mihály. — Mondtam nekik, hogy gyújtsanak rá! — A dohányt elfogadták, de a papírra nem volt szükségük. Jó darab újságpapírt letéptek és abba göngyölték a dohányt. Mi ehhez nem voltunk hozzászokva. A dohányt azóta is elveszik, az újságpapírból pedig propaganda hidegháborús fegyvert csináltak. Bizony-bizony Hegedűs Mihály szomszéd, sok mindenhez nem voltunk mi ezelőtt hozzászokva. (Folytatás a 7. oldalról) De nem feledkezett meg Rogeriusról, sem elesett bajtársairól. A következő napon, Celesztin atya, a vár plébánosa gyász-szentmiseáldozatot mutatott be értük a vár ősi templomában. Időközben, szakadatlanul özönlöttek a várba a távolabbi vidékekről menekülök. Már egész sátortáborok keletkeztek az öt-hat kilométernyi, körbefutó mocsaraktól övezett sáncokon belül. Szekerek, lovak, szarvasmarhák, birkák százszámra mindenütt. Ezrekre rúgott a szerencsétlen földönfutók létszáma is. És micsoda rémtörténeteket meséltek! A legedzettebb idegzetű harcosoknak is borsódzott a háta, ahogy hallgatták. De a menekültek kitettek magukért. Az őrséget megkétszerezték, palánkokat, sáncokat megerősítették, mellvédeket felemelték, kimélyítették s megszélesítették a várat övező árkokat, hegyes karók tömkelegét verve a fenékbe, majd a Zalából vizet vezettek bele. Még a mocsarakon átvezető rejtett utakat is eltüntették. Csak egyet hagytak meg, hogy a további menekültek bejöhessenek a várba. Ennek a bejáratánál erős őrség vigyázott, éjjel, nappal ütésre készen. A mocsarak körül pedig állandóan fürge, éber lovasok nyargalásztak, hogy a feltűnő ellenségről idejében értesítsék a védőket, a sűrűn érkező menekülteket pedig az egyetlen bejárati úthoz kalauzolják. Egyik borongós napon leesett az első hó, sőt még most is havazik. A feketésszürke mocsarakat már csillogó fehér lepel borítja; a hótakarta sátrak között hatalmas máglyák lobognak, hogy kissé enyhítsék a sátrakba behatoló csípős hideg levegőt. És most sem mutatkozik az a kutyafejű tatár! Pedig jobbkor sohse jöhetne; még irmagja sem menekülne meg, — mondogatták egymásnak a hóemberekké változott, bundákba burkolt őrszemek. No, de az ördögöt nem szabad ám falra festeni, pláne még kívánni, mert akkor biztosan megjelenik. így történt ez karácsony havában is és éppen a mirai szent Miklós püspök emléknapján. Hatalmas lovascsapat bontakozott ki a mocsarak keleti oldalát szegélyező lekopasztott cserjésből. A lovasokat hosszú társzekérsor követte. Gazdag zsákmánnyal megrakva valamennyi. A védők az egyetlen bejáratot sietve eltorlaszolták, a mellvédeken lövéskészen várakoztak a számszeríjasok. Parásztai pedig rejtett utakon, nagy kerülővel legjobb lovasaival, az ellenség hátába igyekezett férkőzni. A tatárcsapat vad ord hozással rohant előre — és egyenesen bele a hóval takart veszedelmes ingoványba. A lovak egyszeriben szügyig sülyedtek; fájdalmas nyerítésük még a várba is behallatszott, holott az a mocsaras láptól jó két kilométernyire fekszik. Ijedten, durván káromkodva ugráltak ki nyergükből a tatárok — de a láp hamarább nyelte be őket, mint lovaikat A számszeríjasoknak nem akadt dolga ... A még szilárd talajon hátrább csörtető kisebb lovas csoport és a szekerek megtorpantak. Ekkor azonban a hátuk mögött felhangzott a Jézus segíts! csatakiáltás és Parásztai kapitány kétszáz lovasa, mint az istenítélet, rontott a meglepett hordára. Ugyanakkor a menekültekből verbuvált lovasság oldalazta őket, a szekereket pedig a kitört gyalogos íjjászok és dárdások ellenállás nélkül foglalták el. Ahogy megjósolták — egyetlen tatár sem tudott elmenekülni! A szekereseket ellenben nem bántották, hiszen azok a tatárok hadifoglyai voltak. És hozzá valamennyi magyar. Az agyonsanyargatott megszabadítottak rögtön könyörögtek, hogy a várban maradhassanak. Az engedély megadása után, rongyokba bugyolált, éltes, összetört férfi sántított Parásztai elé s meghatódottan ányújtcrtt neki egy féltenyérnyi kiszárított bördarabot. Azon pedig az ismeretes verses latin mondat állt: „Vivos voco, mortuos plango, fulgura frangó.” Parásztai boldogan fordította magyarra, hogy a körülötte állók is megértsék: az élőket hívom, a holtakat megsiratom, a villámokat megtöröm. S aztán úgy ujjongott, mint az elveszett játékszerét megtalált gyermek. Az írás Rogerius kezétől származott, az ismeretlen nevű költö verssora pedig Rogerius atya sokszor használt idézete ... Tehát Rogerius él! — futótűzként terjedt el az örvendetes hír a várban. A könnyező öreg aztán elmesélte: vagy két hónapon át raboskodott a kanonokkal együtt, tatár fogságban, rettenetes szenvedések között. Foglyaikat minden rabló útjukra magukkal hurcolták a tatárok; ha harcba szálltak, vagy ostromra mentek, a foglyokat maguk előtt hajtották, hogy a magyarok azokat pusztítsák először. Veszprém körül hallottuk, — mondta a volt tatár-fogoly, — hogy a tatár vezér, többek között Egerszeg elfoglalását is tervbevette. Én voltam a fötisztelendö atya bizalmasa. Hát engem bízott meg az előbb átadott írása kézbesítésével, ha valamikor sikerül eljutnom Egerszegre. Ö pedig az éjszaka folyamán megszökött a fogságból. Én nem tarthattam vele, mert egy magyar nyíl fúródott a lábikrámba s nem tudtam gyalogolni... Parásztai bőkezűen megjutalmazta az öreget és a sebesültek részére fenntartott várbeli helyiségben helyeztette el. Rogerius atya, a tatárok kitakarodásáig bújdosva, koldulva tengette életét. Csak IV. Béla visszatérte után fedte fel személyét, amikor a királynál jelentkezett. Béla közbenjárására, aztán IV. Ince pápa 1245 körül soproni föesperessé nevezte ki. Sopron városában írta meg a tatárjárás siralmas történetét, amelynek egyik, vagy talán a legfontosabb szemtanúja volt. Értékes müve a Carmen miserabile címet viseli. Adassék tisztelet nagy Szellemének! A deák, aki Magyarországot „fedezte fel” ... Magyarország első teljes és részletes térképét Lázár diák rajzolta. Nem sokat tudunk róla. „Az jő Lazarus deák” körülbelül 500 évvel ezelőtt született és Bakócz Tamás esztergomi érsek titkára volt. Bámulatosan jó térképét 1500 és 1510 között készítette, de nyomtatásban csak 1528-ban látott napvilágot — Petrus Apianus, a világhírű nyomdász adta ki Ingolstadtban. A térkép érdekessége, hogy egészen elferdülve látható rajta a folyóhálózat, s általában a térkép egész rajza. Ám ha elfordítjuk 45 fokkal az egész térképet, akkor láthatjuk, hogy sokkal pontosabb, mint sok, nála jóval később megjelent térkép. A dolog magyarázata: a valódi északi irány nem a térképlap felső széle felé mutat, hanem ettől 45 fokra, a nagy ptolemaioszi térképek szerint 59 évi temetkezési szolgálat East St. Louisban és a környéki városokban KASSLY FUNERAL HOME 1101 N. 9th STREET EAST ST. LOUIS, ILL. Telefon: UPton 5-1234 Ambulance szolgálat — W CAHOKIA, ILL. — 1201 Camp Jackson Road Telefon: ED 7-3333 RS. HENRY J. PIEPER PIEPER FUNERAL HOME TULAJDONOSA *929 CLEVELAND BLVD. — TR 6-0032 — GRANITE CITY, ILL. Oxigénnel ellátott mentőkocsi Ambulance szolgálat bárhová, bármikor TEMETKEZÉSI VÁLLALKOZÓK KALAUZA: COMPLETE FUNERAL Acél koporsó — Külső koporsó foglalat — Választékos Sírhely, vagy saját sírhelyre való eltemetés. Bronz névtábla és minden, a temetéssel együtt járó kottégek $995.00 NO EXTRAS Gyönyörű modern kápolna — vallásfelekezetre való tekintet nélkül GUARDIAN MORTUARY St. Charles Road at Lindbergh — PE 9-1*33 Előre befizetett összegek Truszton vannak kezelve KRIEGSHAUSERS MORTUARY FUNERAL HOMES BEAIITIFbL WEST, 9450 OLIVE BOULEVARD — WY 4-3322 SOUTH, 4228 SO. KINGSHIGHWAY BOULEVARD — FL *-4329 ST. LOU4S, MO. WM. C MOYDELL FUNERAL HOME — TEMETKEZÉSI INTÉZET GEORGE J. SVOBODA, TULA IMRO1! *926 ALLEN AVENUE, ST. LOUIS 4, MOPHONE: PRospect 2-0401 MATH HERMANN & SON, INC FUNERAL DIRECTORS — TEMETKEZÉSI INTÉZET MM) éves lelkiismeretes kiszolgálás 2 16 1 E. FAIR FAIR AND WEST FLORISSANT AVENUES ST. LOUIS 15, MO — TELEFON: EVergreen 1-4880 Mindenre kiterjedő lelkiismeretes kiszolgálás Modern és léghűtéses. Nagy porkolóhely. Ambulance Service 2906 Gravois — PR 2-3000 — St. Louis, Mo. Einil (Bud) Wacker III, President — Mrs. Frank E. Frederick, Sec*y Emil Wacker, Jr., Vice President — Clarence Wacker, Treas. WACKER-HELDERLE FUNERAL H O M E Szép modern léghűtéses termek 3634 GRAVOIS AVENUE, ST. LOUIS *6, MO. TELEFON: PRospect 2-3634 Always there__with y«»r help YOUR RED CROSS I f 1
