St. Louis és Vidéke, 1967 (55. évfolyam, 1-26. szám)
1967-12-29 / 26. szám
S * 1567. DECEMBER 25. ST. LOOTS ÍS VIDÉKE MIKSZÁTH KÁLMÁN NOVELLÁJA Egy éj az Arany Bogárban (4. folytatás) Különös érzés ismeretlen személlyel aludni egy szobában, még akkor is, ha láttuk, ha beszéltünk vele, de hátha nem is láttuk. A fantázia leveti békóját s szabadon nyargal a mindent elborító egyforma sötétségben. Hanem hiszen éppen ebből a homályból bontja ö ki a legélénkebb színeket. Az egyik ágy az ablaknál, a másik az ajtónál van. Csak öt-hat lépés a távolság. Hallják az egymás lélegzetét egyenlő közökben, s ez oly bántó, idegenszerű, boszszantó, mintha egy láthatatlan fűrész hasogatná el a másodperceket még kisebbekre. Sokáig hánykolódnak ágyaikban. Hiába, hiába, nem bírnak elaludni az egymás lélegzete miatt. A vasúti kupéban olyan nyugodtan szendereg el az ember a teljesen ismereteién utas mellett, eszébe se jut, hogy azon törje álmatlan fejét, ki lehet az. Hja, az más, az emberen rajta van akkor a csizmája. De itt levetkőzve, mezítláb, a dunyha alatt, ez teljes fegyverzetlenség. És nem bír szabadulni egyik se attól a nyugtalanító talánytól, hogy miféle ember lehet a másik. Mit gondol az most? Mit tesz az most? Amint megsustorog a vánkos, amint a másik oldalára fordul, amint egy hangosabb ásítást hallat. így folytaik a percek, óranegyedek az „Arany bogár” szobájában is. Áz ajtó melletti ágy odacseppent tulajdonosa, a kanonok, hirtelen levetkőzött, aztán bebújt a dunyha alá, csak a fejét hagyta künn. Eleinte csak az az élvezet foglalkoztatta, a meleg ágyban lenni (bárcsak láthatta volna, hogy tiszta-e, mert később ez is nyugtalanítaná), azátn a hálótársát keadte figyelni. A lélegzetvételek elárulták az irányt, hol fekszik. Később látni vélte az ágy körvonalait, s úgy vette ki, hogy az a dunyha alá bujtatta még a fejét is. Ah, bizonyosan szemérmes. Szerette volna tudni, hogy fiatal asszony-e és miiyen rangbeli, A lélegzetvételek azonban csakhamar csendes szuszogásba mentek át a hálótársnál. Ügy látszik, elaludt! Ez némileg megnyugtatta az ajtó melletti ágy tudajdonosát. Künn a hajdú lépteit lehetett hallani: tip, top, tip, top. A derék George őrködik. Még egy darabig elmélkedett a kellemetlen helyzeten, míg végre az a méz kezdte tapadozóvá tenni a szempilláit, mellyel az istenek minden földi bajt agyonkennek... Már-már áthajolt az álomba, mikor az ablak melletti ágyból felhangzó halk, fájdalmas nyögések mintegy erőszakosan visszarándították. Felütötte a fejét és önkénytelenül odaszólt: — Ön talán rosszul érzi magát, asszonyság? Semmi felelet. Tehát alszik, vagy nem akar válaszolni. Talán fél, talán restelkedik? De fáj valamije kétségtelenül. Alig egy perc múlva megrecseg az ágy, a nyöszörgő megmozdul, s keres, tapogatózik kezével valamely bútoron. — Madame, — hangzik ismét az ajtó melletti ágyból — kegyed úgy látszik, szenved. Nem segíthetnék valamiben? — Oh nem, köszönöm — felelte egy sajátságos, szürke, tompa hang az ablak mellől. — Csak a fogam sajog. Csekélység az egész. Egy odvas fogam van és a szél megfújta az úton. — De ön nyöszörgött, madame, én én ... — Kétségtelenül álmomban. Hiszen fájdalmas dolog, nem lehet tagadni, de mindgyárt elmúlik, ha sikerül megtalálnom szegfűszegcsöppjeimet. Ej, ide tettem valahová ... — Nem volna jó vizes borogatást tenni az arcra? — Óh, a csöppek már kipróbált szer nálam. — Ahogy tetszik, madame. Keresse meg, kérem, a csöppjeit. Gyújtsa meg a gyertyát is, ha szükséges, mert igen sajnálnám, ha talán. .. hogy is fejezzem ki magamat, irántam való tekintetből valamit elmulasztana ön ... — Igen köszönöm szívességét, de mindez egészen fölösleges. Ennek azonban ellentmondtak a tények, mert még mindig tapogatózott az éji asztalkán, s nagy zörejjel estek le némely tárgyak a padozatra. — Ah, Istenem, madame, ön javíthatatlan. Még összetöri az üvegcséjét. S ezt én miattam, aki hálával vagyok ön iránt, hogy ilyen körülmények között megosztotta velem szobáját. Ne legyen annyira szégyenlős. Ön nem felel és nem gyújt gyertyát. Mit? Hogy ön nem akar feszélyezni? Ejh, asszonyom tudja meg, hogy semmi ok sincs az ilyen szemérmeteskedésre, mert, ha már rákényszerít, nem titkolom el tovább, hogy én voltaképpen nem vagyok, akinek gondol. — Mit ért ez alatt? — Hogy nem vagyok pap. — Ah! És ki ön? — kiáltá fel élesen, idegesen az ablak melletti asszonyság. Ügy rémlett a sötétben, mintha kapkodna valamihez, mert egyszerre papirosok sustorogtak s valami vastárgy csörrent. — Én magam is asszony vagyok — folytatá az előbbi csöndesen, nyugodtan. — A háborús viszonyok, a közbiztonság hiánya az országutakon, rákényszerített a papi álruhára, de én is csak aszszony vagyok s ezért kérem önt, gyújtsa meg a gyertyát és keresse meg orvosságát. Ha gyertya és gyufa lett volna itt mellettem, már régen én szolgáltam volna önnek világossággal. Semmit se felelt a másik, mintha gondolkoznék, mintha határozni akarna valamiben, azután egyszerre hangos, önkéntelen nevetés rezegtette meg a fekete levegőt, melyhez a leeresztett zsaluk miatt az a fehérség se tudott beférni, amit a házfedelek csillogó hava vet az éjszakába. — ön már nevet, asszonyom, engedje hinnem, hogy ez már azt jelenti... — Valóban azt is jelenti, hogy emúlt a fogfájásom. Alkalmasint a meglepetéstől. Mintha egyszerre elvágták volna. De mégis inkább azon nevetek, hogy a helyzet az ön vallomása alapján, asszonyom nem javult, sőt inkább romlott. Természetesen önre nézve. — Hogy-hogy? Nem értem önt, asszonyom. — Eddig legalább azt kellett hinnem, hogy egyforma nemen vagyunk. — És most? — Most? Igen sajnálom, hogy most kénytelen vagyok önt megijeszteni, de a gentlemanlike kötelességemmé teszi, hogy őszinteségért őszinte legyek. — No és? — A dolog úgy áll, asszonyom, hogy én meg férfi vagyok. Mint mikor rög esik le hirtelen a tóparton, s a kis béka cupogva ugrik a vízbe, az ajtó melletti nő sikollyal mintegy behagyította magát a párnák közé, hogy a feje is be legyen kaparva a vánkosokba. Majd lecsapta a vánkost a következő percben, ingerülten, hogy szinte csattant, felült az ágyban s ijedelem sugalta asszonyi ösztönnel a szoknyái után kapkodott. A kelmék sajátszerű zörgése, suhogása azt engedte gyaníttatni, hogy öltözködik a dunyha alatt. — Ez méltatlanság! Ez gyalázatos csíny! — rebegte fojtott, fuldokló hangon, de mégis kiérzett a csengése. — így félrevezetni egy védtelen nőt. Ez nem volt szép, uram! Valóságosan úgy rémlett, mintha két nagy szikrázó fekete szem világítana keresztül a homályon. A férfi felkönyökölt. S mint előbb a fájás a fogból, most már az álom szállt el ily egyszerre a szemeiről. Hiszen ez mulatságos kezd lenni. — De asszonyom, hogyan tehet ön nekem szemrehányást? Hiszen én nem tettem egyebet, mint némi szívességet egy jámbor tisztelendő úrral. Ez a szó egyszerre megszelídítette az asszonyt. — Hiszen igaz, igaz. Én egyedül vagyok a hibás ... és bocsássa meg, hogy első felhevülésemben kemény szavakat mondtam. — Kemény szavak az ön lágy hangjával! Eh, asszonyom, én nem haragszom. Csak szidjon össze, ha kedve tartja. Az ilyesmi hozzátartozik a kalandhoz. Én csak azon töprenkedem, miképp lehettem oly ostoba, fel nem ösmerni a kellemetes hangjáról, hogy ön hölgy. — Azzal én is vádolhatnám magamat az ön hangját illetőleg ... Jézus Mária, mi az? Hallotta? — Valami végigszaladt a szobán, hátborzongató zörejjel. Mintha egy gombolyag gurulna a padlón ... olyan kísérteties volt. — Kis egér lehet — nyugtatá meg a férfi. — Óh, Istenem! Nem mászik az fel hozzám? Jaj, mindgyárt szörnyet halnék. — Semmit se tartson tőle. Az egér szereti a búzát, a hájat, de az asszonyok iránt közömbös. Csakhogy könnyű azt mondani valakinek, ne féljen. A távozó bátorság nem engedi magát megman^sztalni egy-két szép szóval. Makacs egy kutya az. — Biztos ön abban, hogy nem mászik fel? — kérdé fogvacogva a félelemtől. — Tudja ön annyira a természetrajzot? — Oly biztos vagyok, asszonyom, ebben az egyben, akár maga Buffon volt a természettudományokban, akinek megjelent az ördög ezekkel a szavakkal: „Megeszlek, Buffon”. — No és megette? — kérdé szórakozottan, fázékonyan. — Ej, dehogy, Buffon megpillantotta az ördög lábait és nevetve mondá neki: „Ugyan halgass el alaptalan fenyegetéseiddel, hiszen te kétcsülkű vagy, tehát nem eszel húst”. Biztosíthatom, hogy a kis egérke önben nem tehet kárt, hanem... — Hanem? — Hanem a csizmájáért nem állok jót. Bocsánat asszonyom, de egy kanonokot el sem tudok képzelni. kivált így télen, csizma nélkül. Hát igen, az egér könnyen rághat rajta reggelig lyukat. Mert lássa, az ördög növényevő, az egér pedig csizmaevő — ha jobb nincs. — ön, úgy látszik, gúnyt űz uram, az én félénkségemből. Semmi kifogásom a kedélyesség ellen, de tekintse helyzetemet, az ember végre is kétségbe esik, mikor annyi mindentől kell tartania, mikor mindenféle szörnyek... — Köszönöm a megemlékezést, madame. A mindenféle szörnyek közt bizonyosan én is ott szerepelek a lajstromán. Az asszony elnevette magát, finoman, alig hallhatóan, de mégis úgy, mintha egy kis csengettyű csilingelne — s amint szállt, szállt ez a nevető bongás az ablak felé, ibolyaillatot vitt magával. A férfi felszívta azt, belement az ereibe, ott pezsgett a vérében. — No, nem, nem — tiltakozott az asszony. — Megjegyzésem igazán csak arra a kis szörnyetegre vonatkozik, amelyik itt szaladgál a padlón. Hogyan is gondolhattam volna önre, aki oly jő irántam? — Tehát ön jónak gondol engem? — Miért ne? ön megint nevet, jól hallom. Mondja meg, kérem, mit nevet? — Engedje meg asszonyom, de a látatlanban kiállított erkölcsi bizonyítványok mindig nevetésre fakasztanak. — Ne beszéljen így. Most már komolyan haragszom. No lássa! Varázslatnak kellett lenni a hangjában, nincs másképp. Vagy az éj volna az a nagy bűvész, vagy a képzelődés az a nagy kisértő? Ki tudná azt? Akármi volt, de ezek a szavak a férfi előtt valóságos színek és ízek most. Ez egy kis korái, az meg az őszi barack nedve. Pedig közönséges hétköznapi beszélgetés volt, de talán a hanglejtésben, a csengésben van az a csodás fluidum, hogy ő szemével látta, a szájával ízlelte a szavait. — Haragszik és miért? — Azért, mert ön most feltűnően kevesebb igyekezetei tanúsít abban az igyekezetében, hogy engem megnyugtasson. — Mire,? Az egérre nézve? Megnyugtassam, hogy a GiizmáCS- kákat meg nem rágja? Az asszony észrevette, (minden asszony észrevesz mindent), hogy az ismeretlen úr nagy változáson megy keresztül s hogy türelmetlen és túlélőnk, hogy nem pusztán az unalmat kergeti a fecsegésével — hanem ki tudja?... Megrémült. De éppen azért asszony az aszszony, hogy mikor nem ijed meg igazán, nyafog, sikoltozik, de az igazi ijedelmet eltitkolja s mindig kész egy merész játékra — lehet, hogy tetszik is neki. — No, tudja, a csizmákat szívesen feláldozom az egérnek — felelte vidáman, fesztelenül. — Nincs többé szükségem rájok. — Tehát reggel már nem veszi fel a kanonoki habitust? — Nem. Az álruha csak azért kellett ma, hogy átcsúszhassak a magyarok hadvonalain, most már tiszta az út a mieinkhez. — Ügy? — szólt közbe az ablak melleti ágy ura. — De ha az egyik szörnyetegnek a csizmáit áldozza fel, mit várhat a másik szörnyeteg? Csiga-biga dugja már ki a szarvacskáit, gondolta az asszony, bensejében remegve, de azért pajkosan, gondtalanul kérdé vissza: — Ugyan mit? — Az ember gyenge lény, aszszonyom, és sok bolondság megfordul a fejében éjjel — ha nem alszik. — Hát miért nem alszik? — Ejh, csak egyszer él az ember. — Igaz, de közben többször alszik. Kivált, ha hosszú, fáradalmas utakat tesz. Ön nem fáradt? — Nem mondhatnám, pedig nagy utat tettem meg, mert én meg az osztrákok hadvonalain csúsztam át szerencsésen, a magam álruhájában. És mégis kiment szememből az álom... az ön jelenléte, a regényes helyzet, a kedves homály... Óh, asszonyom, kinek volna kedve aludni, mikor annyi mondani, annyi kérdezni valója van? — Valóban, nekem is meg kell még öntől kérdeznem, milyen az út a császári sereg főhadiszállásához, ahova én szándékozom reggel. — Nem mondhatnám teljesen bátorságosnak, mert imitt-amott gerillák portyáznak az erdöszéleken, az országutak mentén. — Ez aggaszt, de reményiem, hogy báró Zervitz ezredes, aki tudja jöttömet és ismeri a körülményeket, kíséretet küld ide értem az éjjel. — Ön talán rokona az ezredesnek? — Én... az édesanyja vagyok, uram. — Ah, No lám. Igen örülök. Ej hogy van az ezredes? (Folytatjuk) 59 évi temetkezési szolgálat East St. Louisban és a környéki városokban KASSLY FUNERAL HOME 1101 N. 9th STREET EAST ST. LOUIS, ILL. Telefon: UPton 5-1234 Ambulance szolgálat — W CAHOKIA, ILL. — 1201 Camp Jackson Road Telefon: ED 7-3333 MRS. HENRY J. PIEPER PIEPER FUNERAL HOME TULAJDONOSA 1929 CLEVELAND BLVD. — TR 6-0032 — GRANITE CITY, ILL. Oxigénnel ellátott mentökocsi Ambulance szolgálat bárhová, bármikor TEMETKEZÉSI VM'"» KÖZÖK KALAUZA: COMPLETE FUNERAL Acél koporsó — Külső koporsó foglalat — Választékos Sírhely, vagy saját sírhelyre való eltemetés. Bronz névtábla és minden, a temetéssel együttjárő költégek $995.00 NO EXTRAS Gyönyörű modern kápolna — vallásfelekezetre való tekintet nélkül GUARDIAN MORTUARY St. Charles Road at Lindbergh — PE 9-1133 Előre befizetett összegek Truszton vannak kezelve KRIEGSHAUSER’S MORTUARY FUNERAL HOMES BEAUTIFUL WEST, 9450 OLIVE BOULEVARD — WY 4-3322 SOUTH, 4228 SO. KINGSHIGHWAY BOULEVARD — FL 1-4320 ST. LOUIS, MO. mmmbiihhbmbmwbbmhmhmmbhmbmbhbhbhbbbbbb!whhmhmbbbibibbmbmbwhhhhhbmiibwp,> WM. C. MOYDELL FUNERAL HOME — TEMETKEZÉSI INTÉZET GEORGE J. SVOBODA, TULAJDONOS • : •- V..3 - ! v/ • ■ 1926 ALLEN AVENUE, ST. LOUIS 4, MO. PHONE: PRospect 2-0401 MATH HERMANN & SON, INC. FUNERAL DIRECTORS — TEMETKEZÉSI INTÉZET 100 éves lelkiismeretes kiszolgálás 2 16 1 E. FAIR FAIR AND WEST FLORISSANT AVENUES I ST. LOUIS 15, MO — TELEFON: EVergreen 1-4880 Modern és léghűtéses. Nagy porkolőhely. Ambulance; Service 2906 Gravois — PR 2-3000 — St Louis, Mo. Emil (Bud) Wacker ül, President — Mrs. Frank E. Frederick, Sec’y Emil Wacker, Jr., Vice President — Clarence Wacker, Treas. WACKER-HELDERLE FUNERAL HOME Szép modem léghűtéses termek 3634 GRAVOIS AVENUE, ST. LOUIS 16, MO. TELEFON: PRospect 2-3634 Always there ... with your help YOUR RED CROSS
