St. Louis és Vidéke, 1967 (55. évfolyam, 1-26. szám)

1967-12-01 / 24. szám

4 * 1967. DECEMBER T. ST. LOUIS ÉS VIDÉKÉ

ŐSEI A JÖ VENDŐNEK

(+) Az elmúlt tizenegy év alatt büszke nemzeti önérzettel beszéltünk arról az époszi legendákat is elhomályosító hősiességről, amivel a magyar nemzet felkelt az állig felfegyverzett szovjet nagyhatalom ellen és annak csapatait kiűzte a fővárosból.

Jogos büszkeséggel mondtuk el önmagunknak, néha a nagyvilágnak is, hogy 1956. október 23.-án mi törtük az első rést a Szovjet birodalom áttörhetetlennek vélt ideológiai és katonai Maginotvonalán és hogy ezzel megroppantottuk a kommunizmus gerincét. Hogy ettől kezdve a Szovjet már sohasem lehetett és nem is lett a régi. Legtöbbször keserűen hozzáfűztük még azt is, hogy a világpolitikai szürkehályoggal kínlódó Nyugat nem látta meg az utolsó alkalom tálcáját, amelyen kínálkozva feküdt a Szovjet birodalom háború nélküli likvidálása.

Nem tehetek róla, de sokszor volt az az érzésem, amikor a gránitba vésett emlékező beszédeket hallottam és a könnyekkel írt sirató verseket olvastam, hogy ezeken az évfordulókon nem csupán a forradalom történelmi kivételességét és annak tényleges résztvevőit ünnepeltük, hanem egy kicsit — önmagunkat is. A győzelem rövid óráiban harsogó színű virágokkal öveztük homlokunkat és az eltiportatás komor idején halotti koszorút helyeztünk a magunk ravatalára. Romantikába rámáztuk ezt a kiáltó realitást, amit jőszagú szalonokban sokáig nem is illett forradalomnak nevezni. Szabadságharc volt ez csak számunkra, a hazatérés lehetőségének elvillant reménysugara. De ezt a reményt nem mi teremtettük és izgatott együttérzésünkkel nem tudtuk valósággá segíteni. November 4.-e mutatta meg igazán, hogy az emigráció milyen politikai vákumban van és mennyire nincs semmi befolyása a világpolitika eseményeire.

1956. október 23.-a elsősorban forradalom volt és csak a zsarnokság ellenállása miatt folytatódott szabadságharcban. Ha a zsarnokság enged, vagy — fordított előjellel — ha Amerika akkori elnöke azonnal elismeri a Nagy Imre-kormányt és garantálja az ország semlegességét, a szovjet eltiprás sohasem következik be. Ezt ma már szovjet-eredetű dokumentumokból is tudjuk. Ez esetben tehát a forradalom szabadságharc nélkül is elérte volna célját.

Az, hogy október 23.-a elsődlegesen és lényegesen forradalom volt, nem csökkenti a szabadságharc emberfeletti dicsőségét, sőt ellenkezőleg. Igen nagy jelentősége van azonban annak, hogy ezt a forradalmi jelleget kidomborítsuk. A szabadságharcot ugyanis le lehetett verni, de a forfadalmat nem. Azok az ideálok, amelyekért a forradalom valóban kitört, érintetlenül maradtak a nemzet szívében, nem lehetett azokat tankokkal és mongolokkal legázolni. Ezért ez a forradalom még ma is él.

Ez a megállapítás elméleti általánosságban mozogna, ha nem tennénk hozzá a pontosabb meghatározást: ez a forradalom szociálista forradalom volt. Nem a marxi-lenini, vagy a nemzeti szocializmusé, hanem az egyetemes emberi szociálizmusé. Ez adta meg történelmi távlatát, amibe egyre fokozódó erővel bele is nőtt.

A „szocializmus” meglehetősen kompromittált ís éppen ezért gyakran félreértett fogalom. Balról és jobbról egészen másként értelmezik, a középen álldogálók pedig valamiféle végzetes társadalmi virust látnak benne. Pedig a „szociálizmus” emberi értelmezése nem más, mint ésszerű vágyódás a rend, a rendezettség után, az emberi magányosságnak családi kötelékké való társadalmi szervezése után. Másszóval egy olyan társadalom után, amely nem épült az „aki bírja, marja” elvére, de az állami menhely elvére sem. Az „emberi” szociálizmus a szabad ember önkéntes fegyelemvállalása saját és embertársai érdekében, amelyben az egyén

szabadságát nem a tőke — és politikai koncentrációk, de nem is ideológiai hisztériák szabják meg. Nincsenek benne osztályok — a marxizmus képzelődései — csak emberek.

Ennek az emberi szociálizmusnak volt első kísérlete az október 23.-án kezdődött magyar forradalom, amely a maga spontán és mégis ösztönösen egybehangolt felkelésével nem csupán a hibás és hiányos múlt visszatérését zárta ki, nem csak az uralkodó kommunizmus embertelen rendszerétől akart megszabadulni, hanem a jövő emberi szociálizmusát kívánta megvalósítani.

Ez a forradalom nem volt egy vagy több társadalmi osztály lázadása a többi ellen, mint pl. a francia forradalom, hanem mindenkié, az egész nemzeté. — az embertelenség ellen. Nem volt előre tervezett puccs, kialkudott összetartás, kétségbeesett egymáshoz sodródás, ami csak a győzelem biztosítását szolgálta volna, nem volt benne semmi ideiglenesség, mert hiszen egy örök vágyat szolgált — az emberi szociálizmus vágyát.

Ez a forradalom izig-vérig magyar volt ugyan, de mégis egyetemesen emberi! Az emberiségtől elválaszthatatlan, egyetlen szerves egész volt, az emberiség jövőjének első, diadalmas kiáltása.

Éppen ezért nem lehet meghatottság nélkül gondolni arra, hogy a magyarság megint nemcsak önmagáért harcolt, hanem az egész emberiség jövő életformájáért. Hogy nemcsak példát mutatott, hanem mintát adott a világnak, hogyan lehet a csődbe jutott, ideológiai parcellákra szabdalt emberi jelent — bátor, nagyszabású tagosítással — egyetlen, szerves életközösség lövőjébe olvasztani.

A múlt századok társadalomtalan Hetében fogant ideológiák: a kapitalizmus és a marxizmus már régen elvetéltek. Mégis sokszor hangoztatják, különösen a Nyugat-Kelet dialógusának megszállottjai, hogy a kapitalizmus és a marxi kollektivizmus összehajlanak majd, kiegészítik egymás hiányait és a jövő társadalmi rendjévé olvadnak össze. Ha még ki is zárjuk ebből az alapvető ütköző hatalmi tényezők engesztelhetetlenségét, ebből a kényszeredett vadházasságból származó öszvér-társadalom életképtelen lenne, mert nem az emberrel, hanem annak csak termelési szervezetével számol.

Az október 23.-án kezdődött forradalom pont az ilyen mechanikus társadalom ellenében: a szerves és éppen ezért önkéntes emberi közösség megteremtésére törekedett. Ez a forradalom világra szóló értelme és hatása!

Ki ne látná világosim, hogy az emberiség új társadalmi rendet keres, mert a kapitalizmusba nem fér bele a tudományos forradalom új társadalmigazdasági szerkezete, a marxi szociálizmusba pedig nem fér bele — az ember.

Nagy történelmi mulasztás volna tehát, ha a mi emberi forradalmunkat csupán a hősi önfeláldozás vérontásával mérnénk. A mi mártírjaink többet érdemelnek ennél, mert nem váltak múlttá, hanem jövővé tágultak: vérükkel írták meg az eljövendő emberi társadalom új formuláját.

Természetes, hogy ma, november 4.-én, gyászba öltöztetjük lelkünket, amikor a megölt vagy megnyomorított mártírjainkra emlékezünk. De az is természetes, hogy ujjongunk a szívünkben, amikor arra gondolunk, hogy a mi kis magyarságunk ezzel a forradalommal — ősévé vált a jövendőnek!

Nem csak a politikai szabadság és az új gazdasági rend jövőjének, hanem az egyetemes emberi Lélek jövendőjének is. Halottaink halhatatlansága a tizenegy év előtti csodát a messzi jövőbe hosszabbítja és betölti vele az egész emberi világot.

1956. november 4.-én eltiporták a szabadságharcot, de ezzel diadalra juttatták a forradalmat. Ezzel a forradalommal új Csaba Útja született, melyen azonban nem egy halott nemzet, hanem egy most születő világ menetel az emberi jövő felé.

Bethlen István meg akarta változtatni Európa térképét

A magyar emigrációs sajtóban az utóbbi időben többször felmerült az a feltevés, hogy Seipel prelátus, volt osztrák kancellár a huszas évek derekán hajlandó volt Magyarországnak visszaadni a trianoni békeszerződés következtében Ausztriához csatolt Nyugatmagyarországot, a mai Burgenlandot. Hogy a dologból miért nem lett valóság, arról senki nem ír és nem beszél, pedig az egész ügynek ez a része a legérdekesebb, sőt negyven esztendő elteltével is világszenzáció, mert szorosan összefügg azzal a kérdéssel, hogy meglehetett-e volna akadályozni a második világháború kitörését.

Mi történt tulajdonképpen?

A trianoni békeszerződést követő sűrű magyar kormányváltozást viszonylag nyugalmas periódus követte akkor, amikor gróf Bethlen István vette át az ország ügyeinek a vezetését. Bethlen hosszabb időre nem tartotta életképesnek a csonka országot és ezért eltekintett a gazdasági reformok behozatalától. Meg aztán félt is a reformoktól, mert véleménye szerint minden szociális újítás közelebb vitt volna a fennálő feudális rendszer sírjához. Ezen a téren konzervatív volt és innen van, hogy a magyar gazdasági élet tüneti kezelései sem vezettek eredményre. Annál többet várt a külpolitikától.

Ausztria és Németország éppen úgy nyögték a békeszerződések következményeit, mint Magyarország, de Németországból csak Bajorországot vette figyelembe, mely korábban is, de akkor is el akart

szakadni a nagynémet birodalomtól. Ennek okai a Poroszországgal való ellentéteiben keresendők, amelyek nem tartoznak mondanivalóink keretébe. Mikor Ausztriában Seipel, a katolikus pap lett a kancellár és Bajorországnak az ugyancsak keresztény szocialista beállítottságú Held volt a miniszterelnöke,

Bethlen eljöttnek látta az időt a cselekvésre. Seipelnek is, Heldnek is ajánlatot tett egy katolikus államtömb kialakítására. A tömbben Magyarország, Ausztria és Bajorország zárkózott volna fel igen szorosan egymás mellé.

Nem határozták meg pontosan, de holmi föderációról volt szó, közös és egységes vezetéssel, közös vámterülettel, pénzüggyel és honvédelemmel. A határok lényegében csak autonóm közigazgatási határok lettek volna.

Bethlen ajánlatát Seipel és Held nemcsak elfogadták, hanem egyenesen lelkesedtek érte, hiszen majdnem negyvenmilliós népcsoportok egységesítéséről volt sző, ami az akkori körülmények között már majdnem nagyhatalmi rangot jelentett és Ígéretet arra, hogy az igazságtalan békeszerződések revízióját elöbb-utőbb kikényszerítik.

A tárgyalások a körül húzódtak el sokáig, hogy a katolikus tömbbe felvegyék-e a békeszerződésekben ugyancsak csalódott Olaszországot, amely akkor már Mussolini uralma alatt állt. Seipel a felvétel mellett érvelt, első sorban azért, mert az elcsatolt osztráklakta Déltirolt így újból közelebb hozta volna Ausztriához, de azért is, hogy fegyveres nyomatéka is legyen a katolikus államtömbnek, amely aztán

a maga majdnem nyolcvanmilliós tömegével és gazdasági lehetőségeivel Európa legnagyobb hatalma lehetett volna,

ha az akkor még gyenge Szovjetuniót és a többnyire kívülálló Angliát nem számítjuk.

Olaszország fegyveres erejére tényleg szükség volt, mert a lefegyverzett Magyarország, Ausztria és Bajorország szándékait enélkül könnyen elseperték volna. Bethlen mégis ellenezte az olaszok felvételét. Nem bízott az olaszokban és főleg nem bízott Mussoliniban, aki már akkor is sokkal inkább Afrika, a gyarmatszerzés felé orientálódott. Amikor Held Seipel érveit fogadta el, Bethlen engedett és ajánlatukat közösen küldték el a fasiszta Olaszországnak. Rómában Mussolini sokkal mohóbban kapott az ajánlaton, mint Bethlen, Seipel és Held várták volna, de a végleges megállapodást húzta-halasztotta.

Mussolini abban az időben már Abesszínia meghódítására gondolt, hogy az olasz népfelesleget oda levezesse és Olaszország nyersanyaghiányait onnan pótolja. Nagyobb háború nélkül nem is gondolhatott a hódításra, a háborúhoz pedig nagyobb hajóhadra volt szüksége. Ezt csak kétféleképpen

I .

Nyíre gyházy Pál:

érhette el. Vagy hajónadfejlesztési versenyre kel a Földközi tengeren állomásozó francia és angol erőkkel és túlszárnyalja őket. Ehhez nem volt meg az anyagi lehetősége. A másik út a békés megyegyezés lett volna. Mussolini arra kérte a franciákat és az angolokat, hogy annyi hadihajót tarthasson a Földközi tengeren, amennyit Franciaország és Anglia ketten tartanak ugyanott. Ez volt az úgynevezett flottaparitás kérdése. Páris és London azonban hallani sem akartak a flottaparitásről.

Mussolini ekkor állította válaszút elé őket: vagy a flottapaparitás, vagy a csatlakozás a

magyar-oszrák-bajor blokkhoz.

Mussolini megkapta a flottaparitást és ennek fejében elejtette Bethlen szándékát.

A zseniális terv megbukott, még mielőtt végrehajtották volna és ezzel megnyílt az út a második világháború felé.

Ha sikerül Bethlen terve, Hitler talán soha nem jut uralomra, vagy ha uralomra jut is, bizonyára viszszariassza a hátában alakult nagyhatalmi katolikus tömb, amellyel sokkal jobban kellett volna számolnia, mint Lengyelországgal és Franciaországgal. De megeshetett volna az is, hogy Hitler a katolikus tömb segítségével éri el méltányos törekvéseit és ugyanekkor a katolikus tömb is kikényszeríti az igazságtalan békeszerződések revízióját, a kisantant felszámolását, vagy területeink és hatalmának legalább is a megnyirbálását.

Ennek a tervnek a keretében került volna sor Nyugatmagyarország és Déltirol kérdésének a rendezésére is. Seipel csak erre a rendezésre tett ígéretet, de soha nem körvonalazták, hogy milyen feltételek mellett adta volna vissza Nyugatmagyarországot Magyarországnak.

Bethlen világtekintélye ezekben az időkben állt a tetőfokán. Fritz Klein, a Hamburger Fremdenblatt főszerkesztője könyvet írt az akkori hatalmi viszonyokról. A könyvnek ez volt a címe: Tizenhárom ember uralkodik Európában. A tizenhárom között Bethlent hatodiknak sorolta, olyan nevek mellett, mint Kemal Atatürk, a modem Törökország megalapítója, Primo de Rivera spanyol diktátor, Csicserin szovjetorosz külügyi népbiztos, Knowden angol kincstári kancellár, Barthou francia külügyminiszter, Benes cseh és Titulescu román külügyminiszter.

Érdekes módon a magyar emigrációban megjelent külügyi visszaemlékezések nem említik Bethlen grandiózus tervét. Ennek talán az az oka, hogy Bethlen egyedül intézkedett. Még minisztériumának a tagjait sem avatta be. Nagyatádi Szabó István és gróf Klébelsberg Kunón kívül nem is volt közöttük jelentős ember. Mind a ketten korán meghaltak és Bethlen még inkább magányos maradt. Ebben a magányosságban intézte a külpolitika dolgait. De azért voltak, akik tudtak Bethlen tervéről.

A felvidék egy részének a visszacsatolása idején efelöl kérdést intéztek Kánya Kálmánhoz, az akkori külügyminiszterhez. Kitérő választ adott.

— A kérdés most nem aktuális.

Ez a válasz azt jelentette, hogy tud Bethlen nagyszabású tervéről, de időszerűtlennek tartja arról nyilatkozni. Időszerűtlen is lett volna, mert a területi revízió létrejöttében Mussolininek is nagy szerepe volt és abban a pillanatban hálátlanságnak tűnt volna arról beszélni, hogy tizenöt esztendővel korábban Mussolini buktatta meg Bethlen elgondolását.

Talán a megbuktatott nagyszabású tervhez tartozik még, hogy 1944 őszén, Magyarország elözönlése idején Bethlent inkepusztai tanyáján fogták el az oroszok és olyan tisztelettel bántak vele, amilyen világpolitikai tekintélye miatt méltán megillette. Majdnem kétségtelen, hogy a kommunisták többet tudtak róla és jobban értékelték, mint a magyarok. Moszkvába vitték és később Moszkva mellett tartották egy villában, ahol Szekfű Gyula történész, a kommunista Magyarország első moszkvai nagykövete meglátogatta. Szegfű szerint a bánásmód ellen semmi panasza nem volt. Emlékezéseit írta és ezek az emlékezések most orosz kézben vannak. Lesz még idő, amikor nyilvánosságra kerülnek és csak ekkor tudjuk meg maradéktalanul, hogy mit is köszönhettünk volna Bethlennek, ha a katolikus tömb megalakul. Egyébként ő maga református volt. Moszkva mellett halt meg 71 éves korában. Az oroszok tisztességesen eltemették.

Emlékét mi, emigráns magyarok is becsülettel őrizhetjük. (B. J.)

Mindszenty öt

Hollós Ervin kommunista propaganda ügynök szerkesztésében a budapesti Kossuth Könyvkiadónál nemrégen 22,800 példányban „Kik voltak, mit akartak?” címmel szégyenletes könyv jelent meg az 56-os szabadságharcokról. Nem bírták elviselni az emigráció lelkesedését a tíz éves évfordulón.

Tagadja ez a bélpoklos könyv, hogy a szabadságharc spontán és ösztönös népmozgalom volt, amelynek során a nép fegyvert ragadott, hogy kivívja szabadságát. Hollós azt állítja, hogy a tudatos osztályellenség, a bukott reakciós pártok és egyházi szervezetek, hétprőbás fasiszták és bűnöző elemek 1948-től kezdve készültek a leszámolásra, a kommunista rendszer megsemmisítésére. Csak a megfelelő pillanatra vártak.

Felteszi a könyv a kérdést, hogyan volt lehetséges ilyen szenvedélyes ellenforradalom egy szocializmust építő országban? Aztán megfelel rá:

„A régi pártvezetés megbocsáthatalan bűne, hogy a fordulat éve után, megrészegülve a sikerektől, olyan politikát folytatott, amely végső következményében szakadást idézett elő a munkásosztályban, valamint a párt és a nép között.”

Október 23-án csak néhány óra kellett a békésen indult tüntetéstől a Rádió ostromáig és a fegyveres harcokig. Hollós így mutatja be a szabadságharcosokat: „többszörösen büntetett

előéletű tolvajok, rablók, gyilkosok, sikkasztók, csalók, közveszélyes munkakerülők, prostituáltak, a társadalom mocsarából elöbújt bűnözők és természetesen a fasiszták, a volt pártszolgálatosok, akik személyükben többnyire azonosak az előbbiekkel.”

Aztán felsóhajt Hollós elvtárs: „Mi lett volna hazánkból, a magyar népből, ha a könyvemben bemutatott szabadságharcosok uralomra kerültek volna?”

Majd a történelem igazságszolgáltatása megadja a méltó választ.

Most Mindszenty magasztos személye körül az elmúlt napokban keletkezett ijedelmünk kapcsán inkább azt akarom kikeresni a könyvből, hogyan ítéli meg a kommunizmus hercegprímásunk szerepét a szabadságharc sorsdöntő napjaiban? Milyen volt Mindszenty öt szabad napja Budapesten?

Október 31-én tért vissza a budai várban lévő rezidenciájába. Maga mellé vette titkárának Turcsányi Egont, aki mindig kommunista ellenes politikát folytatott, s az 1950-es években azt hangoztatta, hogy rendszerváltozás jön, s Mindszenty lesz az államfő. 1951-ben mint lelkészt nyugdíjazták és egy játékkészítő kisiparosnál dolgozott. Amikor 1956-ban a hercegprímás a Várba érkezett, azonnal tudta, hol a helye. Turcsányi szereplése azzal kezdődött, hogy október 31-én a Bakáts téri templomban gyászmisét tartott s beszédében meghirdette, hogy Mindszentynek kell átvenni az államvezetést.

Mindszenty Turcsányi Egontól október 31-én este a következő kérdésekről kért tájékoztatást: 1. Mit tart a papság és a nép a földbirtokreformről; 2. milyen a fegyelem az egyházban és az államban; milyen a politikai helyzet a pártok, az egyes politikusok tekintetében, mi van Jugoszláviában és Lengyelországban; 4. hogyan ítéli meg a sztálinizmust?

Október 31-től kezdve küldöttségek egész sora jött a prímási palotába, ahol egymást érték a tárgyalások és megbeszélések. November 1-én reggel 9 órakor először Tildy Zoltán, majd Maiéter Pál, aztán a francia, az olasz, az osztrák követ, utánok érkezett Löwenstein herceg, Adenauer bizalmasa, aki minden segítséget megígért. Egy küldöttség a vallásoktatás viszszaállítását és a bencés-rendi gimnázium megnyitását kérte. Ezt követte egy 15 tagú pécsi küldöttség s később a budai evangélikusok 10 tagú küldöttsége.

Dr. Pántol Márton vezetésészabad napja

vei a Regnum Marianum küldöttsége, majd a magyar rádió, fotóriporterek, az Actio Catholica elnöksége, az „Üj Ember” szerkesztői, a ferencesek küldöttsége. Közben a palota előtt egyesületek és szervezetek vezetői gyülekeztek. Mindszenty fogadta az üzemi munkástanácsok vezetőit, régi politikusokat, volt katonatiszteket. Mőcsi Imre vezetésével jelentkeztek a jezsuiták, majd a domonkosok Pannonhalmáról, papok a dorogi, a tokodi és a pilisvörösvári munkástanácsokkal.

November 2-án délelőtt 60 tagú külföldi újságíró csoportot fogadott és németül olvasta fel előttük nyilatkozatát. Ezután fogadta Ordas Lajos evangélikus püspököt, majd „az ismert reakciós papköltőt, Mécs Lászlót,” Közben háromszor-négyszer keresték Washingtonból telefonon. Az egyik küldöttségnek így nyilatkozott: „Ha az oroszok nem vonulnak ki, a háború az egyetlen megoldási út. A nyugatnémeteknek már megvan a menetrendjük, ők lesznek az új európai rend megteremtői.”

November 3-án a fogadás Zsamay Pállal, Pest megye volt főispánjával kezdődött, utána sorrendben Maiéter Pál, Rassai Károly és Payr Hugó legitimista vezető következett. Aznap még városok, pártok kiküldötteit, angol, francia, amerikai rádiótársaságokat fogadott. Tárgyalt a piaristák és ciszterciták vezetőivel.

Tildy összesen négy alkalommal volt Mindszentynél és felkérte őt, hogy tartson rádiónyilatkozatot. Tekintettel a beszéd nemzetközi jelentőségére, a rádió minden órában közölte a beszéd idejét, elhangzása után pedig a szövegét.

November 3-án este San Franciscoból keresték telefonon s a beszélgetés után vacsora közben kijelentette: „Ügy érzom, telefon helyett hamarosan fegyverek fognak beszélni”.

De amerikai fegyverek Helyett szovjet tankok szólaltak meg.

November 4-én hajnalba* Mindszentyt a parlamentbe hívták. Turcsányi becsomagolt egy kis bőröndbe és elkísérte a hercegprímást. A parlamentben ekkor már nagy volt a fejetlenség és a zűrzavar s ezért gyalog átmentek az Egyesült Államok követségére. Mindszentyt azonnal felvitték a követhez és rögtön megkapta a követség harmadik emeletén levő követi dolgozó szobát. Az étkezést szobájában tálalták, ellátták szivarral és újságokkal.

Turcsányi lent maradt a hallban, az ö ügyét külön kezdték. De 20 perc múlva közölték vele: ..Egyelőre engedélyezzük, hogy itt maradjon”. Közben a követ felesége kávét és frissítőt hozott. Majd az egyik követségi tisztviselő javasolta, hogy menjenek le a követség pincéjébe. Már mások is voltak ott a szabadságharc vezetői közül. Turcsányi azután egy díványt kapott a követség előszobájában. November 8-án L. Bain amerikai újságíró kocsiján el akarta hagyni az országot, de felismerték és Dorogon letartóztatták.

November 5-én reggel Mindszenty misét mondott, melyen újságírók, fényképészek és követségi tisztviselők vettek részt. A „Life” magazin kiküldötte

250.000 dollárt ajánlott fel Mindszentynek, ha megírja fogsága történetét. Ezt a Vatikán azonban nem engedélyezte.

A szabadságharcot — Hollós könyve szerint — a keresztény pártok készítették elő és Mindszentyre építettek. A szovjet csapatok kivonulását, a többpárt rendszert, a szabad választást, a függetlenséget, a korlátozott magántulajdont követelték. A keresztény pártok mindig titkos, államellenes összeesküvő szervezetekként tevékenykedtek. A belső ellenség soha nem adta fel a harcot, mindig készült arra, hogy a hatalmat visszaszerezze.

A magyar nép otthon és az emigrációban sohasem nyugszik bele az 56-os szabadságharc vérbefojtásába. Erőt gyűjt a kommunizmus megsemmisítésére. Mindszenty ennek a vágyunknak a szimbóluma.

1