St. Louis és Vidéke, 1967 (55. évfolyam, 1-26. szám)

1967-11-17 / 23. szám

4♦ 1967. NOVEMBER 17 ST. LOUIS ÉS VIDÉKE 450 ÉV UTÁN (+) A krisztusi kereszténység 1937 esztende­jéből 450 éven át két vágányon futott a keresz­ténység. Ez a két vágány egy szomorú perióduson keresztül egymással szemben szaladt, ma már — hála Istennek! — egymás mellett fut. Az újabb időkben sóvárgó vágy alakult ki a két keresztény vágány összeépítésére: az ökuménikus jövő megvalósítására. Kétségtelen, hogy a katoli­cizmus és protestantizmus még sohasem állt egy­máshoz olyan családi közelségben, mint most, XXIII. János pápa szívmelegítö, rövid uralkodása óta a római egyház éppen úgy magáévá tette az ökumené gondolatát, mint Otto Dibelius, a har­cos lutheránus püspök, aki azt mondta, hogy ha „akkor olyan lett volna a katolicizmus, mint most, Luther nézetei valószínűleg nem okoztak volna szakadást és ö maga sem hagyta volna el a római egyházat”. Az „egy akol” gondolatának megvalósulása azonban még nyilván a messzi jövő ábrándja, sőt lehet, hogy sohasem valósul meg. De a szervezeti egyesülés kérdése nem is lényeges. A lélek össze­olvadására van szükség. De nem kívánok teológiai értekezést írni, mert ez a szakemberek feladata. Nem vagyok teológus, csak hívő. Ennek a 450 esztendőnek jelentősége legalább akkora az emberi társadalom további alakulásá­ban, mint a teológiában. Sok szociológus tekinti Luthert valamiféle tár­sadalmi és gazdasági reformernek, de nem vitás, hogy Lutherben sohasem fordult meg egy ilyen mozgalom gondolata. Soha, semmilyen tanításá­ban sem törekedett tudatosan társadalmi reform elindítására. Luther csak egyetlenegyet akart elér­ni, hogy az Ige legyen az egyház központi ereje. Mégis, anélkül, hogy Luther társadalmi-gaz­dasági reformer lett volna, fellépése és tanításai hihetetlen hatást gyakoroltak az akkor fennálló emberi életformára. Ez az életforma addig a római egyház totalitárius hatalmára épült fel s Európa politikájának abszolút meghatározója volt. Az Egy­ház nem maradt meg a hit hirdetésének keretei között, hanem az ember mindennapi életét és poli­tikai-közjogi helyzetét is kezében tartotta. Amikor Luther az Egyház reformját követelte, ez automatikusan magában foglalta tehát ennek a totális világi hatalomnak megváltoztatását is. A protestantizmus a központi totális hitrendszer és az ezzel szorosan egybeforrott társadalmi-gaz­dasági rendszer demokratizálását is jelentette. A totalitással az individuális erőt, az egyén lelkiis­mereti meggyőződését állította szembe. A presbi­teri, „civil” egyház-vezetés, még pontosabban: a választott egyházvezetés elvét vetette fel. A lel­kész nem a gyülekezet felülről kinevezett, teljha­talmú feje, hanem a gyülekezet által választott igehirdetö és a gyülekezetét a szintén választott presbitérium vezeti. Ez már a demokrácia és az önkormányzat hang­ja az Isten kegyelméből trónra került uralkodók autokratikus rendszerével szemben. Ezért, ha ma­gát a belső emberi impulzust tekintjük, a protes­táns reformációt a francia forradalom által intéz­ményesített demokrácia szellemi-lelki előfutárá­nak tekinthetjük. Ugyanez a hatás a gazdasági vonalon is to­vábbszaladt, egészen a feudálizmus leépítéséig. A nagybirtok, amelyet a császári-királyi önkény ado­mányozott, vagy vett el és az egyházi szervek és személyek latifundiumai jelentették a totális uralko­dói intézmény közjogi-politikai betonalapját. Ahogy a „gyülekezet” — a nép — erősödik öntudatban, ahogy megtanulja az egyháza vezetésén keresztül a választás, tehát a többség akaratának érvényesí­tését, gazdasági magatartása is megváltozik. Ónál­ló akar lenni, nem szolga, tulajdont akar, nem job­bágyi földet és ez fokozatosan aláássa a feudaliz­mus etikai alapjait. A közben erősen' fejlődő kéz­műipar, a szintén demokratikus céhekkel, majd a merkantilizmus, a kereskedelem táptalaja, mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a politikai demokrá­ciával együtt a gazdasági demokráciára való ké­pesség is megérjen. Bár az individuális—liberális gazdasági rendszert csak az első ipari forradalom teremtette meg, az már nem derült égből lecsapó, váratlan villám volt, hanem egy már várt és kívánt életforma. A reformáció nem Luther egyéni műve, hanem a kor méhében már csírázó szabadság-eszméé, ami­nek Luther egyházi vonalon hangot adott. Igaz, hogy akkor ez volt az egész totalitárius életrend központja és éltetője. Mármost, ha ma, 450 év után, felmérjük a ke­reszténység erejét és viszonyát az új társadalom­hoz, arra a végtelenül szomorú megállapításra kell jutnunk, hogy a kereszténység megint bajban van. Ezt a bajt nem lehet csupán a materiálizmus, a tudományos felvilágosodás, vagy az istentagadő kommunizmus számlájára írni. A Krisztus utáni Rómában ie materiálizmus, hamis felvilágosodott­­ság és pogányság uralkodott és aktiven irtotta is a kereszténységet. De akkor részben a krisztusi közelmúlt még élő emléke, részben az önfeláldozó hit legyőzte és szétmállasztotta a kereszténység ellenségeit. De hol van ma már ez az önfeláldozó hit? Egy­re jobban megfakul és kikopik az egyházak tag­jaiból. Csak az egyházak aktivak, de nem a tagjaik. Gépiesen eljárnak még az istentiszteletekre, gé­piesen imádkoznak még, de — egy valóban hittel telt kisebbségtől eltekintve — a keresztény töme­gek már csak megkereszteltek, de nem hitbéli ke­resztények. A hiba ott van, hogy az egyházak „tagok” és nem „hívok” után futnak és ebben az igyekeze­tükben a hitbéli kereszténység rovására egyre na­gyobb engedményeket tesznek. „Alkalmazkodni kell a társadalmi felfogáshoz!” — mondják, s be­engedik a jazz-t a templomba, a papok politikai demonstrációkban vesznek részt, az egyházi szer­vezetek beleavatkoznak a polgári és katonai ható­ságok döntéseibe és így tovább. Ez az általános, kétségbeesett mimikri a társadalomhoz, annak er­jedő erkölcsi stutsához az egyházak egy részét konkurrems vállalkozásokká degradálja és közben kiszűri belőlük az evangéliumi tiszta hit erejét. Van kivétel, természetesen, de ez sajnos nagyon kevés. E sorok írója protestáns, ezért talán nem tekint­hető elfogultságnak, ha azt mondja, hogy az osz­tódás útján szaporodó protestáns, vagy legalábbis annak tekintett egyházak járnak elől a verseny­ben, amely ma már az élő hittől az „Isten meghalt” mozgalomig vezetett. Hova lett az Ige? Nem a „tagok” száma a fon­tos, hanem az Ige szerinti hívők száma! Ne az egy­házak alkalmazkodjanak a társadalom süllyedő , moráljához, felelőtlenségéhez, lazuló hitéhez, ha­nem megfordítva! Ha ezzel „tagokat” veszítenek, ám veszítsenek tagokat! Ha csak egy szűk mag marad is meg, de az tiszta hittel érzi Krisztus Igé­jének megváltó erejét — egészségesebb lesz az egyház, mint az alig-hívők millióival. Az Ige az egyetlen, ami az egyházak létjogosult­ságát vitathatatlanná teszi. Ha az Igéből egy jot­tányit is engednek, akkor az egyházból egyesület, vagy még inkább: gazdasági vállalkozás lesz. Üj reformációra volna szükség! Nem a reformá­ció megreformálására, nem a római egyház meg­reformálásra, hanem egy olyan reformációra, ami kiszorítaná az elvilágiasodott egyházakból a kép­mutatást, a professzionista gépiességet és visszave­zetné azokat a tiszta Evangéliumhoz, az élő Krisz­tushoz. Ha ez a reformáció elmarad, az Ige keresztény­ségét maga az „egyházi” kereszténység temeti el. „Itt állok, másként nem tehetek...” | EURÓPA/ HÍREK I EGY FEKETE ÉVFORDULÓRA... München készül az 1972-es olim­piára s a készülődés technikai szenzációval, azonfelül egy csinos botránnyal kezdődött. Az olimpi­ára ugyanis megépítik a földalatti vasutat s ezenfelül átépítik a Sta­­chust, a földkerekség legforgalma­sabb terét, amelyen naponta egy millió ember halad keresztül. A földalatti vasút építésének technikai szenzációja a hatalmas roboterőgép, amely a város alatt 15—20 méter mélységben minden eddigi bányatechnikát túlhaladva, hét ember irányításával ássa a ha­talmas alagutakat. A különleges fúrógép-óriást át akarja venni az angol bányászat is, úgy tervezik, hogy a szénbányák aknáit egy év­tized múlva csupán párszáz ilyen óriási „vakondok” fogja kiásni. Az angol bányászság — amelyről oly sokat írtak regényírók, költők, pub­­liciszták, — egyszerűen el fog tűn­ni. Ami a botrányt illeti az épp oly óriási, mint a gigantikus gép-va­kondok. Nevezetesen kiderült, hogj a Stachus-tér átépítése 90 millió DM-re volt tervezve, de leg­alább 50 millió márkával többe fog kerülni. Még jobban felmérgesítet­te a derék bajorokat, hogy a nagy mű építése fekete munka volt, mi­vel egyik hatalmas földalatti fal építésére senki sem adott ki építke­zési engedélyt, m 'közben a hábo­rús menekültek kis vityillóit, az építkezési engedély hiánya miatt, sok esetben lerombolták. München szociáldemokrata főpol­gármesterének, Hans Joachim Vo­­gelnek nem éppen jól megy az utób­bi időben. Egy lelkiismeretes ka­lauznő megbírságolta 10 DM-re, mert — feketén utazott a villamo­son. ★ Hírt adtunk már a Nyugatnémet­országban lezajlott „hihetetlen kémkedési botrányról”. A skanda­lum hihetetlensége most még je­lentősen növekedett, mikor a nyu­gatnémet államügyészség a „vörös Lore” ügyével kapcsolatban kény­telen volt letartóztatni Európa egyik legnagyobb foto-gyárának, a nürnbergi Hause Porst-nak, csak­nem világhírű junior főnökét. A „chef” évi százötven milliós forga­lommal rendelkezett. Tizenegyszer járt azonban a keleti zónában, ahol nagybátyja él. A hirdetések által befolyásolt nyugatnémet sajtó na­ponta hírül adja, hogy Herr Porst a börtönből a napokban átköltözik egy bonni luxus-hotelbe. Azonban az igazságügyminisztérium állam­titkárja, Prof. Ehmke most jelen­tette ki, hogy a Porst ellen emelt vádakban „nem kicsinységekről van sző”. A fiatalembert azzal vá­dolják, hogy a szovjet zónái német titkosszolgálat legbizalmasabb ösz­­szekötö embere volt. A nagykapitalisták a szovjet-dik­tatúra javára kémkednek? Hihetet­len, de az üzlet mégis csak üzlet, úgyebár?! * Az osztrákoknak sok bajuk van a Fertő-tóval, amely 300 négyzet­­kilométer terjedelmével ma Euró­pa legnagyobb steppei-tava. Most egy osztrák újság kisütötte, hogy a Fertő-tó vize hamarosan elapad, mert a tónak nincs hozzáfolyó pa­takja, vagy folyója, egyetlen kivé­telével. így a tó vízállása az évi csapadék mennyiségétől függ s megeshetik, hogy egy száraz nyá­ron az átlagban 90 centiméteres vízszint 0-ra apad. Ilyen eset már történt 100 évvel ezelőtt. Akkor jelent meg a Fertő-tóban a nád, mely eladdig ott teljesen ismeret­len volt. Attól félnek, hogy továb­bi száz év múltán a tó teljesen ná­dassá válik. Az osztrák idegenforgalomnak ez súlyos gondokat jelent, mert a Fertő-tőt „Bécs Balatonjává” épí­tették ki, ahova egész Európából az autósok tízezrei s a turisták százezrei érkeznek. A Fertő-tó ter­mészetvédelmi környezetének cso­dálatos madárvilága, a gólya-fész­kek ezrei, a magyar táj minden szépsége és romantikája csábítja a messziről érkező amerikai, angol turistákat is. Az osztrák hatóságok most az­zal a tervvel foglalkoznak, hogy vagy egy földalatti vízvezetéken át fogják vízzel táplálni a tavat, vagy pedig gátat építenek a magyaror­szági és ausztriai része közé. Utób­bi esetben meg tudják akadályoz­ni, hogy az erős szél a magyar ol­dalra hajtsa a vizet. A debreceni kormány a „háborús bűnösök” ellen A Franciaország-i Magyar Sza­badságharcos Szövetség elnöke, dr. Gálffy Géza nyilatkozatot tett az 1944-ben megalakult debreceni kormány intézkedéseiről a „hábo­rús bűnösök” megbüntetésére. Ér­demes e nyilatkozatot ismertetni olvasóinkkal is, hogy lássák a kom­munisták féktelen bosszúját hatal­muk megszilárdítása érdekében. „1944. decmeber 24-én, mikor a Dálnoki Miklós Béla kormány Deb­recenben megalakult, a szociálde­mokrata párt részéről Valentiny Ágostont küldték igazságügyi mi­niszternek. A fegyverszüneti meg­állapodás értelmében ez a kormány köteles volt megbüntetni a „hábo­rús bűnös”-öket. Valentiny hozott egy „népbírősági rendelet”-et, ame­lyik egyetlen halálos paragrafust nem tartalmazott. Erre Valentinyt leváltották, mert túl enyhén minősítette ezeket az ügyeket és Riesz Istvánt nevezték ki miniszternek, aki meghozta a hírhedt népbírósági rendeletét, amelyik előszavában őszintén kije­lenti: a cél nem az igaságszolgál­­tatás, hanem a megtorlás (bosz­­szú). Ennek érdekében ez a törvény a következő, még a középkorban is ismeretlen rendelkezéseket hozta: ha halálra ítélnek valakit, a véde­lem nem fellebbezhet, és az ítélet a kegyelmi kérvényre való tekin­tet nélkül 2 órán belül végrehajtan­dó, viszont a vád mindig fellebbez­hetett súlyosbításért. Népbírósági ügyben a gondatlanságból elköve­tett terhelő vallomás és hamis es­kü nem büntetendő. Gyakorlatilag ez oda vezetett, hogy terhelő ha­mis vallomásokat gátlás nélkül le­hetett tenni, tettek is számtalan esetben, soha senkit ezért felelős­ségre nem vontak. A rendelet 11. par. 5. pontja ezt mondta: halál jár azért, ha valaki emberek törvény­telen kivégzésének vagy megkínzá­­sának tettese vagy részese volt. Gyakorlatilag ezt úgy értelmezték, hogy ha valaki egy muszosnak azt mondta, mert rosszul csinálta pl. a jobbra át-ot,. hogy az öreganyja kínja, akkor ezzel .lelkileg megkí­nozta’ és az ügyész halált kért, amit sokszor ki is szabtak. Én, mint védő ügyvéd igen sok esetben láttam hamis tanuzást, és bizonyos bosszúszervezetek szer­vezett fenyegetését arra, hogy ta­nukat hamis terhelő vallomásra kényszerítsék, erre mind Riesz rendelete adott módot. Riesz, mint igazságügy miniszter köteles lett volna a bírói gyakorlatot ellenőriz­ni, és ügyelni '. bírói függetlenség­re. Ennek pont az ellenkezőjét tet­te. A népbíróságok gyakorlatát (terhelő tanút mindig elfogadni, ha hamis is, soha ezért senkit fele­lősségre nem vonni, védő tanút le­hetetlen ürügyekkel mégcsak ki sem hallgatni stb.) nem igyekezett emberséges irányba terelni megfe­lelő törvényjavaslat beterjesztésé­vel, ellenben a bírói függetlenség megcsúfolására a kunmadarasi per­ben tárgyalás előtt berendelte a bí­rókat és UTASÍTOTTA őket, hogy miután három zsidót agyonvertek, három embert kell felakasztani. Erre a teljesen ártatlan Nagy Já­nos tanítót (aki nemcsak, hogy nem volt jelen, de mégcsak nem is tudott a verekedésről, miután an­nak idején a szabadszalóki járásbí­róság börtönében ült) halálra ítél­ték. Mikor a NOT ezt megváltoz­tatta és Nagy Jánost felmentette, Riesz leváltotta a NOT bírókat. Riesz, mint igazságügyi minisz­ter a parlamentben kijelentette, hogy jobban örült volna annak, ha a „felszabadulás” lázában lámpa­vassal intézték volna el a „hábo­rús bűnös”-öket, minthogy most népbírósági ügyekkel kelljen baj­lódnia. Riesz kijelentette, hogyha sok „háborús bűnöst” akasztanak fel, akkor kedvezőbb feltételekre számíthatunk a békeszerződésnél. Eredmény: a románok stb. hivat­koztak arra, hogy a magyar nép volt a legfasisztább, hiszen itt hoz­ták a legtöbb halálos ítéletet hábo­rús bünösségi ügyekben. Emiatt mi kaptuk a legkeményebb béke­szerződést. Riesz volt az igazság­ügyi miniszter a Mindszenty per, a Rajk-per stb. alkalmával. Elítélek minden agyonverést, de, ha valaki ezt megérdemelte, az Riesz volt. „A szavak és tények értelmé­nek kiforgatása, az ámítás klasz­­szikus fegyvere”. (Mindszenty) I. A kommunizmus az első világ­háborút követő orosz összeomlás­sal jutott hatalomra, nempedig szavazás eredményeként... A szabadság és emberiesség igé­nyével lépett fel és a világtörténe­lem leghatalmasabb zsamokrend­­szerévé fújta fel önmagát... „Alkotmánya” szerint „a mun­kások és parasztok állama”. Ennek ellenére felszámolta a hatalmas paraszti osztályt, több parasztot, munkást, értelmiségit ítélt halálra, kényszermunkára, hosszantartó sú­lyos szenvedésekre, mint a világ összes eddigi népellenes rendszere. Az Északi sarkvidéktől délen az üzbég pusztákig, a nyugati Katyn­­tól a távolkeleti Vlagyivosztokig milliók szenvedtek koncentrációs táboraiban. Ezek a táborok, akár­csak a Szovjetunió mindenik vidé­kén megtalálható tömegsírok, a „békés együttélés” jelképei, iszo­nyatos némaságukban is vádolják, súlyosan vádolják a kommuniz­must. Az egyének, népek felszabadító­ja, anyagi helyzetének megváltója­ként jelentkezett. A szabadság csi­rájában megfojtőja és milliók kínai fallal körülvett börtöne, a világ leg­nagyobb nyomortanyája lett. A levitézlett gyarmatállam utol­só, de pusztulásra ítélt rendszere, olyan korban, amikor a népek le­igázása és meghódítása ma már nem erény többé. Hatalmas technikai előrehaladá­sa ellenére szemben áll a korszel­lemmel. II. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc megmutatta a szovjet gyengeségeit és elindítot­ta az erjedés folyamatát. De megmutatta a nyugati szoli­daritás elégtelenségét is. III. A Magyar Szabadságharcos Szö­vetség is küzdeni fog azért, hogy a ráeső részfeladatot elvégezze; hogy rámutasson ezután is a ma­gyarországi kommunizmus népeile­­nes természetére, gazságaira, el­lentmondásaira és képtelenségeire. Nem fog megszűnni hangoztatni, hogy a Szovjetunió a magyar for­radalom és szabadságharc letiprá­­sával háborús bűntettet követett el. Ezután is felfedjük a kommuniz­musnak Hazánkkal szembeni rej­tett céljait (népiráts hatósági abor­tusszal). Ezután is rá fogunk világítani, hogy a szőrét, de az erkölcsét és világhódító hóbortos céljait meg nem változtató kommunizmus to­vábbra is el akarja altatni Nyugat éberségét. Ezért a fogalmakat ösz­­szezavartatja és a bárány szerepé­ben jelentkezik azért, hogy a társ­utasok segítségével „eltemesse” a Nyugatot. A Szabadságharcos Szövetség céljai változatlanok: Magyar Ha­zánk szabadsága és függetlensége, az orosz haderő takarodjék haza, az emberi jogok rendjének Magyar­­országon visszaállítása, szabad vá­lasztások megtartása. Az idei ötvenéves kommunista ünnepségek ellensúlyozásaképpen megszerveztük ez év szeptemberé­ben Ottawában a jólsikerült V. Ma­gyar Szabadságharcos Világkong­resszust. Ennek határozatai, ha megfelelően lesznek végrehajtva (becsületadó stb.) nagy mérték­ben fogja előre vinni a magyar nemzet ügyét. Az eddigi 18 kanadai szerveze­tünk helyett további új szervezete­ket építünk ki, Szívesen látunk so­rainkban minden olyan becsülete* magyart, akik a szabadságért küz­denek. (Cím: Hungarian Freedom Fighters Federation, P. O. Box 114, Toronto 10, Ont.) Mindaddig, amíg 1956 céljai meg nem valósulnak, a küzdelmet to­vább folytatjuk. 1956-ban a szovjet túlerő leti­porhatta Hazánkat, de erkölcsileg minket ismer el a világ győztes­nek. A Magyar Szabadságharcos Szövetség Edward Crankshaw írta a „The Observer”-ben: „Sztálin terrorját csökkentették, azonban a szellem, amely ezt a ter­rort lehetővé tette, — megmaradt. Ötven éve áll fenn a Szovjetunió, azonban urai még mindig félnek saját népüktől. A hatalom mai bir­tokosai Sztálin tanítványai és lel­ki gyermekei, Sztálin uralma alatt lettek nagyra. Megszerezték ma­gas állásaikat, mert hűen szolgál­ták Sztálint. Ezért mindazok az ár­nyak, amelyek beborítják a jelen­legi Szovjetuniót, továbbra is Sztá­lin árnyai. Sztálin akkor fogja az öt megillető helyet elfoglalni a tör­ténelemben, ha majd mind többet tudunk róla. Mi tudjuk, hogy mit tett ő és mi történt az ő nevében. Tudjuk, hogy nemcsak sok millió emberéletet semmisített meg, ha­nem tudjuk azt is, hogy szétzúz­ta egy nagy nép lelkiismeretét is. Ma azonban Sztálin utódai defen­zívába szorultak. Miként a 19-ik században a cárok, ma ugyanúgy érzik ők is a bátor férfiak és nők ellenállását, akik ma is hajlandók hitükért a börtönbe menni. Üj kö­zéposztály és új intelligencia kelet­kezik a Szovjetunióban.” l 1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents