St. Louis és Vidéke, 1967 (55. évfolyam, 1-26. szám)

1967-08-25 / 17. szám

Mécs László a Hu bay-pa lotá ban

4 * 1967. AUGUSZTUS 25. ST. LOUIS ÉS VIDÉKE

Kisjókai Erzsébet: CSALADVEDELEM

Idősebbek még jól emlékeznek, milyen esemény volt vasárnap délutánonként a magyar rádióban a dunaparti Hubay Jenö-palotából közvetített zenei műsor. A nagy hegedű-virtuózon kívül híres zongoraművészek, vonósnégyesek játszották a legnehezebb zenemüveket. A rádió műsorvezetője gyakran bemutatta a közönséget is, amelynek soraiban a diplomáciai kar előkelői, bankárok, miniszterek, külföldi vendégek, a művészvilág kiválasztottjai foglaltak helyet. Az első sorban ott ült Mr. Royall Tyler, a Népszövetség magyarországi megbízottja, aki egyébként a bizánci képzőművészet egyik legnagyobb nemzetközi szakértője és nagy zenebarát is volt. Magyarul is jó! tudott. A hölgyek estélyi ruhákban és ékszerekben ragyogtak.

Hubay Jenő több alkalommal felkérte Mécs Lászlót, hogy a zenpdélutánokon szavaljon. A kis és szegény sárosi faluból származott

A népművészet egyik legnagyobb csodájára mutatott rá ebben a versben a költő: hogyan lehet az, hogy a csaknem tanulatlan népfiában olyan dalok élnek, amelyeket a legképzettebb zenészek, Kodály vagy Hubay legtehetségesebb tanítványai sem tudnak komponálni? Erre a kérdésre híres etnográfusok mai napig sem tudtak kielégítő feleletet adni. A költő azonban megadta a választ. A kulcs a SZERETET, azaz AGAPE, amely több mint EROS.

De volt ügy is, hogy Mécs László nehézségekkel találkozott a Hubay-délutáriokon. Verseit előre be kellett mutatnia a rádió müsorszerkesztöinek. Egyszer csak, már a szavalás megkezdése előtt, félrehívta a költőt Kozma Miklós, a Rádió elnöke, aki ott volt a hallgatóság között. Arra kérte: ne szavalja el „A mindenség balladája” című versét, amelyben ez a két sor fordul elő:

„Titkon dobban anyaméhben a lét: Is-ten, ls-ten, kilenc havi ritmus”.

De a pap-költő megmagyarázta, hogy „hiszen a mi lányaink naponta elmondják az Üdvözlégyben „áldott méhednek gyümölcse”. És elszavalta a kozmikus szépségű köiköltőnek akkor már országos híre volt. De sohasem feledkezett meg a népről, és mindig gondosan megválasztotta, hogy milyen közönségnek mit ad elő páratlan szavalóművészetével. Prágától Rahóig szavalta a Tertullinus énekét, a katakombákban szenvedők jövőt építő imáját. De sohasem szavalta azt Erdélyben vagy Szabadkán, ahol vendég volt, és saját missziójának útját vágta volna el ilyen költeményekkel. Mit választott ki tehát az ország gazdagjainak és hatalmasainak? A fényes zenepalotában figyelmeztette a közönséget a „mélymagyarságra”, a falu szegényeire és azok csodás kincseire, amelyeket éppen abban az időben hozott fel a tenger mélyéről két gyöngyhalász, Bartók és Kodály. Hubay Jenő palotájában, aki egyidőben szerencsétlen módon szembe helyezkedett Kodály Zoltánnal, a felvidéki költő elszavalta ezt a verset:

teményt, bár a rádió műsorvezetője kikapcsolta a két sort.

Ebben az évben harminc éve, hogy a nagy hegedű-virtuóz, Hubay Jenő elhunyt. A magyar irodalomnak sok szép nekrológja van, hiszen a Halotti beszéddel kezdődik. Ki ne ismerné Csokonai elmélkedését a Lélek halhatatlanságáról, amelyet nem sokkal halála előtt mondott el egy sír felett. Vagy Arany János híres ódájában Széchenyi István alakját alakította „örökké éltető eszmévé”. Érdemes, hogy Hubay halála emlékére idézzük azt a szinte apokaliptikus szépségű költeményt, amelyet a felvidéki költő írt a vendéglátó házigazda halálakor. Ebben is egyetemes emberi sorsot fejez ki:

A CSODAGYERMEK

ALUDNI MENT

(Hubay Jenő emlékének.)

A tíz-éveske csodagyermek magába szívta magyar rónák báját, hegyek, fák, délibábok leikéből a titkos aromát, ö benne minden zene lett. Csoda-nap, csoda-hold sütött felette, mert szíve s két keze csoda volt.

S hogy megtöltötte fénnyel Erdély, a Tiszántúl meg a Dunántúl, mérföldes csizma vitte, vitte egész az Óperencián túl: a küzdő emberek között mindég Mesében élt, kezében hordta a szívét, s földrészeknek zenélt.

Járt a szerelem országában s a gyermek-arcra férfi-maszkot vett föl az álmok vőlegénye, bajűszt és kis szakállt ragasztott és szeretett és apa lett a férfi maszk alatt, de mindég játékos művész, vagyis gyermek maradt.

Dicsőség, szerelem, barátság üveghegyein járt a lába és hegedült a csodagyermek, a hangok szálltak a világba, élet, halál, múlt és jövö, vágy, boldogság-mese hullt hangszeréből, szórta a szépség szerelmese.

De minden hegynek csúcsa van, a mesebeli üveghegynek is orma van: nagyon kifárad, aki felér. A csodagyermek aggastyán-álarcot, fehér hajat, fehér szakállt vett föl s a nagyvilág felé így szólt: Jó éjszakát!

És lefeküdt aludni mélyen és költögette élettársa, két nagy fia és költögette a tavasz minden zúgó hársa, rigója, zivatarja, csöpp nyíló virág-nesze,

— de halál-maszk alatt aludt gyerek-szíve, esze.

Most alszik mélyen a Valóság hegyláncai, imák, emlékek alatt az örökkévalóság ölében. Immár oly zenéket hallgat, hogy minden földi hang őneki szürke és fonák és nem költi fel más a világ végéig, mint a százmérföldes zord angyal-trombiták.

Mécs Lászlót, akinek versei szeptemberben jelennek meg Torontóban, kétnyelvű magyar-angol kiadásban, a kanadai és amerikai magyarok meghívták előadó kőrútra. Jogos várakozással néznek az eddig Pannonhalmán visszavonultan élő költővel való találkozás elé.

Dr. Kardos T. Béla

Zilahi Famos Eszter:

ESIK AZ ESŐ

Ülök a rideg, zagyva bárban, munka közben, ebéd idő.

Sikongva szól a gépzene, künn sűrűn esik az eső.

A homályos utcán reklám fények, siető emberek, autóbuszok ...

Torkomat a sírás fojtogatja, mert hirtelen haza gondolok.

A svájci kisváros pályaudvarán álltam. Esöbehajló november járta. Ilyenkor Svájc magára marad. Téli idegen forgalom még nincs, a nyári már tovatűnt.

Maroknyi, esököpenyes csoportra lettem figyelmes. Közöttük egy kislány, virágcsokorral. Valakit várnak. Talán a nagybácsit, keresztpapát, vagy tanítónénit.

Megtudakoltam. Paul Claudel-t várták, a nagykövetet, írót, a Francia Akadémia negyven halhatatlanjának egyikét. Felolvasásra jött a svájci városkába.

Kisvártatva megérkezett. Lompos, szürke kabátban, gyűrött kalappal. Két kis kézitáskáját maga emelte le a kupéból. Pedig akkor már elmúlt hetvenöt esztendős. Sokkalinkább hasonlított egy jobbmódú öreg parasztemberhez, semmint nagykövethez.

A kislány átadta a csokrot, valaki elfontoskodta az o b 1 i g á t „Monsieur l’Ambassadeur”-t, néhány magnéziumláng villant. Azután elmentek.

★

Miért is jut most eszembe mindez? Talán, mert a 86 esztendős korában elhunyt Claudel utolsó külföldi útja ismét egyszer Svájcba vezetett, hogy megjelenjék legújabb darabjának zürichi bemutatóján.

A „Tóbiás és Sára”-t (L’Histoire de Tobie et de Sara) a Züricher Stadttheater mutatta be német for-II. A hűség

A múltkori családvédelmi cikkemre több levelet kaptam. A leghosszabb ezek között, és egyben a legmegdöbbentőbb is, az volt, melynek egy részét, név és cím említése nélkül itt közlöm:

„Ha családvédelemmel foglalkozik, miért nem olyan problémát említ meg, melyek aktuálisak? Melyek a húsunkba vágnak?

Távolabbra talán kevesen szakadtak Magyarországtól, mint mi: a forró égövi klímától eltekintve sok panaszra azért nincs okunk. Vagyis eddig nem volt rá okunk. Amíg mi, gyermekek, fiatalok voltunk. Most már felnőttünk, sőt beérkeztünk. Bátyám már huszonhárom éves volt, mikor idekerültünk, kilenc éve. Én akkor érettségiztem. Anyánk otthon maradt, mert súlyos betegen nem kelhetett útra velünk, nemsokára meghalt. Apám azóta kétszer nősült újra. Második feleségétől elvált hamarosan.

Nem ez a válás, hanem egész beállítottsága okozott bennünk, fiúkban állandó megbotránkozást és döbbenetét. Hogy velünk menekült el annak idején, és beteg anyánkat otthon hagyta, már felelőtlenségre vallott. Hiszen neki nem kellett volna menekülnie, 56-ban nem vett részt semmiben. Akkor tűnt fel ben-1 ne az a kalandvágy, ami azóta is megnyilvánul. Állandóan helyét változtatja, új és új állást vállalt. Gyorsan továbbadott a néhány bútordarabon, amit első években vett, gondolkozás nélkül telepített bennünket is át más városba. Ez elég kellemetlen volt nekem, emiatt kellett — s ebbe belejátszott a nyelvi nehézség is — háromszor nekirugaszkodnom az érettséginek. Anyánk halálhírére azonnal meg is házasodott. Másfél évig élt a második asszonnyal, de kitette. Akkor már nyitott szemmel jártam a világban. Tudtam, hogy az ausztrál asszony vagyona apám kezében elúszott. A szerencsétlen teremtés sírt, öngyilkossággal fenyegetőzött. De apám nem érzelmes természetű, nem lehet meghatni könnyekkel. Nem is tudom, mi lett a nővel aztán, mert mi áthajőztunk Indiába. Nem sokkal azután bátyám kitünően elhelyezkedett. Második mostohaanyánk angol özvegy volt, szintén vagyonos nő, de apám keze alatt elolvadt ennek a pénze is. Szeret nagylábon élni. költekezni, s amíg jutott rá, nem is volt baj. Az angol asszony vesebajt kapott, két évig feküdt ágyban, mindent apámnak kellett intéznie, ö szegény csak az ágyban írta alá a meghatalmazásokat. Kicsit jobban lett tavaly, erős honvágya volt rokonai után és London után, apám felültette a repülőgépre, és útnak eresztette.

Ezek a dolgai tulajdonképpen nem rám tartoznak, nem is bátyámra, csak azért mondom el, hogy megértse a helyzetet. Apám ma 58 esztendős . Semmi baja nincs, soha komoly beteg nem volt.

dításban. Az átültetett darabot egyszer már Hamburgban és az Ettal-i kolostorban is színrevitték. Franciaországban csak a szerző halála után került közönség elé.

A legnagyobb francia katolikus írót nem kényeztette el a literature, sem pedig hazájának irodalmi hangadói. Minden világi címetrangot elnyert: francia nagykövet volt Washingtonban, számos egyetem díszdoktora és végül a negyven Halhatatlan közé is bejutott.

Mégis, írásainak nincs meg mindenkor az érdemelt visszhangja. A híres „selyemcipő” (Le Soulier de Satin) csak közel három évtizeddel megjelenése után került francia színpadra, a század legelején írt „Déli osztály”-t (Partage de Midi) csak a második világháború után mutatták be. „Az Űr angyala köszöntő Szűz Máriát” (L’Annonce faite á Marie) három évvel elkészülte után közönség elé jutott ugyan, de — először német színpadon. És végül az 1908 óta készenálló „Tóbiás és Sára” ősbemutatójára Zürichben került sor.

Claudel keresztényi türelemmel viselte, hogy a világ azt adja meg neki, amire nem vágyik; amire pe-De abban a pilanatban, mikor én, mérnöki diplomám segítségével, tavaly jó állásba kerültem, apám felmondott a vállalatnál, ahol dolgozott. Azóta nem is dolgozik. Bátyám könnyen beszél, mert megnősült, ö nem veszi magához apánkat. Én nőtlen vagyok, s eddig együtt voltunk, hogyan tehetném ki? Már felszólítottam, hogy nézzen valami állás után, de azt felelte, hogy az ő korában már nem kap munkát. S hogy elvárhatja fiaitól a gondoskodást, az eltartást.

Erre feleljen, asszonyom: kötelességem-e nekem eltartani egészséges, 58 esztendős apámat, aki reggeltöl-estig a kertünkben cigarettázik, este a televízió előtt ül, állás után nem is jár már? Vagy jogom van-e külön költözni, s őt sorsára hagyni? Itt nemcsak a dologtalanságról van szó! Hanem arról, hogy apám nem olyan példákat adott nekünk, amilyeneket ön említ a cikkében. Nem munkás, tiszta, becsületes élettel tanított meg bennünket, fiait arra, hogyan kell élni, dolgozni, házasságot kötni. Házasság? Első feleségét otthagyta. A másik kettőt kihasználta. S most telesírja minden barátunk fülét azzal, hogy milyen szomorú a sorsa, egyedül van, bátyám csak kis családjának él, én meg autókirándulásra viszem a barátnőmet. De öt itthon hagyom. Kérdem én: miért nem élhetem a magam életét, keményen kiharcolt pozíciómban, önmagam erejével kiverekedett, jobb körülményeim között? Miért ne vihessem azt a lányt szórakozni, akihez érzelmi szálak fűznek? Miért lennék köteles harmadiknak apámat is magammal vinni?

Nem, hűségre nem tanított meg az apám. Három feleségétől könynyen szabadult meg. Velünk sem sokat törődött. Az első években, érettségim előtt és után, magam kerestem meg a tandíjat, ruháimat. A hűség, a szeretet, a gondoskodás csak mi reánk tartozik, gyermekeire?”

Csak azt mondhatom, kedves fiatal Barátom, hogy mindenki a maga szerencséjének kovácsa. Nehezemre esik megválaszolni a nekem szegzett, keserű kérdéseit Hiszen a felelet is kemény lenne talán, és miért ítélném el édesapját?

Hátha keserű ő is? Hátha csalódott. Mert mást várt; a felcsigázott fantáziája által elébe varázsolt kellemes jövőt, kényelmes életmódot. Az első években bizonyára ő is dolgozott lehet, keményebben, mint elképzelte. S most, hogy a fiai beérkeztek, mint ahogy írja, azt hitte, ezentúl már csak sütkérezhet az őszi napfényben, őszülő életének utolsó időszakában. Nem, persze, hogy nem öreg még. De nincs mindenkiben erő és önérzet. Van, aki parazita módján él, már fiatal korában is. Másokra támaszkodik, a nehéz munkát, harcot, lemondást másokra bízza. Van selymes szirmú rózsa a növényvilágban, és van szúrós kaktusz is.

dig áhítoznék, azt, — tisztelettel bár, — de megtagadja. Műveit sosem a siker számára, hanem egy keresztény elitnek írta. Civilizációnk hordozóinak. Jellemezzük ezt talán azzal, hogy a „Tóbiás és Sára” zürichi bemutatóján Thomas Mann és az einsiedelni bencés főapát egyaránt megjelent.

Claude számára tehát korántsem állt olyan feltétel nélkül nyitva a francia színpad, mint egy Ibsen, vagy Gerhard Hauptmann esetében tette volt a hálás szülőhon. Holott Claudel emberi mondanivalója talán örökérvényűbbnek fog bizonyulni.

Mint minden állhatatosnak, Claudel számára is osztályul jutott a bánat.

★

Költeményei közül emlékezzünk meg Ódáiról (Cinq Grandes Odes), darabjai sorából pedig „A túsz” (L’Otage), a .Keserű kenyér” (Le pain dur) és „Szent Johanna a máglyán” (Jeanne d’Arc au bucher) nevezetesek. Hitvallásnak is beillő prózai munkáinak hosszú lajstromából emeljünk ki két mélyenszántó tanulmányt: „Ki vagy te?” (Tói, qui es-tu?) és „Uram, ta-Az emberek között épp így akad, aki örömet ad, de olyan is, aki erre nem képes. Nem könnyű feladat, megoldást találni viszonyukban. De ne keserűen, elítélően, megvetően fogjon hozzá a megoldás kereséséhez. Kísérelje meg azt, ami nehezebb: érettként, felnőttként

nézzen édesapjára, aki nem tudott megérni és felnőni. Aki dologtalanul akar élni, mások jóvoltából szórakozni, az élet napos oldalán járni.

Nem tanult hűséget? Magyarországon hagyott édesanyjától talán igen! Hiszen nem volt gyermek, mikor utoljára látta. Emlékeiben öt idézze fel. És miatta vegyen erőt keserűségén. Miatta hirdesse, hogy tudja, mi a szeretet.

Nem tudom, ott, ahol élnek, milyenek a szociális intézmények. Itt, Hollandiában az u. n. „öreg-otthonok” kellemesek, szépen berendezettek, minden idős embernek megvan a maga külön szobája, kap kiszolgálást, jó ellátást, a társalgó teremben szórakozást. Persze, fizetni kell érte, néha elég sokat. Ha van ilyen, és többszöri felszólításra sem hajlandó az édesapja változtatni az életmódján, inkább helyezze el ott. Sokba kerül? Ketten, a bátyjával összeadhatják. Inkább ezt a megoldást ajánlanám, mint tovább folytatni a leírt életmódot, melyből nemsokára áldatlan állapot lesz, ahogy a keserűség növekszik, és szaporodnak a szemrehányások. Előbb kísérelje meg a rábeszélést, hogy munkába álljon édesapja, korához illően. Legyen hozzá továbbra is barátságos, de mintha ö lenne a gyermeke: szigorú is. Ha csökönyösen Mtart életmódja mellett, beszélje meg bátyjával, és helyezzék el, lehetőleg más városban, valami otthonban.

Példát nem mindig szüteftöf kap a gyermek. Nézzen körül olyan családokban, ahol harmónifeas Sei van. S még ha nem is találna maga körül ilyet, önmagába nézzen, mint ahogy eddig is megállt a saját lábán, tartson ki saját elgondolásai mellett, elvei és eszményei meAett. A hűségről pedig tegyen bizonyságot azzal, hogy azt kislányt, akihez „érzelmi szálak íwzák’% »egye el feleségül, és adjon példát neki is, másnak is arról, hogy a lovaglás, becsületes magyar férfi megállja a helyét mindenütt. A házasságban is. Még akkor is, ha a saját apja megbotránkozást és döbbenetét keltett magában, hogy »saját szavait idézzem. Az étet ásttamdó vizsgáztatás, de nem másokat, hanem önmagunkat vizsgáztatják, mit tanultunk, mit szűrtünk fe* * Märe vagyunk képesek.

Soha másra nem a

felelősséget, még szüléinkre sem. Mert ha hiányzik is az apában a szorgalom, az önérzet, a becsületesség, ez még nem ramöolbasfeja le a fia erejét és ideáljait AM e®ynyit elért, mint Maga és a bátyja, azokat nem féltem. írjon, ha megoldást talált, örülnék a jobb híreknek.

níts imára” (Seigneur, apprenez-aous a prier).

A „Tóbiás és Sára” az ismert ótestamentumi történeten alapszik, de a keresztény misztérium-írók egykori szabadságainak nyomdokán, nemcsak elvi síkon, hanem szószerint is átitatják az újtestamentumi elemek. Az ex-tempora itt is éppúgy bővelkedik, akár Giraudoux „Sodorna és Gomorrhá” -jában.

Míg azonban Giraudoux csak köntösül használja a biblikus históriát saját különcködőn szellemes mondanivalójának megjelenítésére, addig Claudel darabja valóságos bibliológiai szaktanulmányon alapszik. Alig némi túlzással dogmatikusnak nevezhetnék. Ez az elvi szigor azonban korántsem megy a drámaiság, vagy a színpadi cselekményszerűség rovására.

A darabot, — még a vak Tóbiás sanyarú sorsának részleteiben is, — a megváltás kegyelmébe vetett bizalom hatja át. Az öreg Tóbiás feleségének, Annának, a függöny legördülte előtt elhangzó végszava (mely ismét egyszer az Újszövetséget idézi), tömören foglalja öszsze a claudeli mondanivalót:

— Isten a szeretet.

Claudel ezesetben is olyan színművet alkotott, melynek útját, ha nem is fémjelzi az u. n. „közönség- - siker”, mégis maradandó dokumentuma lesz a sok selejtest is termelő XX. század igazi irodalmi emelkedettségének.

PfROS VIRÁG A PUSZTÁN

Minden falunak van olyan árva földje, melyben nem nő virág, fű, vetés. Még csöndje is telve tüskével: hol szúrós bogáncsok vetnek minden élő lénynek mérges gáncsot.

Itt a hajnaltündér sohasem harangoz kék harangvirággal meséhez, kalandhoz, mert harangvirágok itt sohasem nőnek.

Nem való e föld csak sertéslegelönek.

S minden falunak van oly árva suhanca,

— ki soha se indul szép mesében harcra, sosem fog legyőzni semmiféle sárkányt, nem kap arany tallért, kacagó királylányt.

Egy vágya se szökken gyöngy-szemü kalászba, nem lesz más belőle, esak szürke kanászka, csak szürke kanászka, majd még szürkébb kanász, Isten gazdag telkén lengő, jég-vert kalász.

Egy sertés legelőn nagy kánikulában jártomban ily kamasz kondáskát találtam.

Mikor ráakadtam, gyökeret vert lábam, mert Hy kedves képet még keveset láttam.

Amíg a sok disznó a föld testét túrta, a kis kondásgyerek furulyáját fújta.

Olyan szépen fújta, éreztem, ha mennyben angyalok közt állna, ott se fújná szebben!

Mert szép hegedülni hangversenyteremben, még szebb citerázni angyaloknak mennyben, de legnagyobb virtus pusztán ázni, fázni s disznóknak jó szívvel, szépen furulyázni!

Ha jóságot látok, sírnom vagy nevetnem kell mindég: most sírtam, de rögtön nevettem, mert nadrágján hátul láttam egy nagy foltot, a folt piros volt és vidáman rikoltott.

Nevetésem lassan elhalkult. Tűnődtem.

A sáros sertések röfögtek köröttem.

Ajtatos lélekkel gondoltam a drága kézre, mely foltot varrt e szurtos nadrágra.

Csak anya tud venni ily nadrágot kézbe!

A folt gondba került, vérátömlesztésbe: lánykori ujjasát szabdalta szét boldog szívvel, hogy felvarrja az éktelen foltot.

Hogy jobban megnéztem: szív-formának látszott e folt és a pusztán jóságot virágzott.

Ezen piros virág nevetése mellett mendegéltem haza s mosolyognom kellett.

Vajay Szabolcs:

A tálvilági nagykövet: CLAUDEL

*