St. Louis és Vidéke, 1960 (48. évfolyam, 4-26. szám)

1960-04-29 / 9. szám

2-IK OLDAL “ST. LOUIS ÉS VIDÉKE 1960 április 29. ST. LOUIS ÉS VIDÉKE ST. LOUIS AND VICINITY Hungarian Newspaper, published every other Friday Megjelenik minden második pénteken DR. LOUIS B. DENES Editor & Publisher All correspondence, change of address, subscriptions etc. should be sent to: — Minden levelezés, címváltozás-jelentés, előfizetés átb. a kö­vetkező cimre küldendő: 1100 East Main Street, Belleville, III. — Phone: AD 4-6291 Subscription rates in the USA for % year $2.50, for 1 year $5.00 Előfizetés az Egyesült Államokban % évre $2.50, 1 évre $5.00 Foreign Countries — Külföldre egy évre ...,........................... $0.50 St. Louis address: P. O. Box 32, St. Louis 66, Mo. Entered as Second Class Mail Matter Nov. 18, 1958 at the Post Office at Belleville, 111., under the Act of March 9, 1897. A KÖNYÖRÜLŐ ASSZONY Irta: Petelei István Az utcavégi boltocska előtt egy sáros, rongyos falusi sze­kér állt meg. Hómenés idején volt; nagy lucsok, erőtlen nap­sugár, csipős szél. Az ajtóban éles asszonyhang szólalt meg. — Csúf időt választottál az utazásra, kedvesem. A szekérből alázatos szó felel. — Mostanra rendeltél, édes Kata. — Az ördög rendelte ezt az időt egy ilyen gyenge, kényes asszonynak. Szállj le, kedve­sem, s hozd be a holmidat... nem valami sokat hoztál, lá­tom. A jövevény zavartan emelt ki az ülés alól egy kis ládát. Az utcából egy pár kiváncsi szom­széd szállingolt a szekér mellé. Némelyek segíteni akartak. — Ne bántsák! — hallat­szott a boltajtóból. — Behoz­hatja amit magával hoz. Mert te is, kedvesem, többet vittél, mint amennyit hozol. Ahhoz nem kell segítség. Kis, aszott asszony volt, aki lemászott a szekérről. A bolt­ajtóban a száraz, csontos sze­mély öleléssel fogadta. A bá­­mész szomszédok megálltak az ajtóban. Nekik szólt, bárha a kis fehérnéphez szólt, vállait kedélyesen me^veregetve. — Nem is azért mondtam, hogy keveset hoztál. Nem is vártam. Én nem a vagyon mi­att hívtalak hozzám; tudtam, hogy nincs is semmid. No! Isten hozott kedvesem! Csak a régi barátságból hívtalak, mert én mindig szerettelek. Hát az ilyen barátság ínségben sem hagyja el a szegényt... Mert ez Pepi (s odafordult magya­rázva a szomszédhoz), a kis Koronka Pepi. A piszkos Ko­­ronka lánya. Nem emlékeznek rá? Megvénült szegény. Az ut­cánkból való ... innen ment ő férjhez valami hivatalnokhoz. Urféléhez! Mi is volt kedvesem az urad? Mi? írnok? ülnök? Én bizony nem tudom ezeket az úri dolgokat, ötét vette el. Mindegy! ... Meghalt... nin­csen most semmije. Hát én ide vettem. Mi csak megélhetünk, segíthetünk a barátnéinkon is. Urak nem vagyunk, de kenyé­rért nem megyünk a szomszéd­ba. Hát ez-a kis Pepi. Itt vagy; itt is maradsz. Isten hozott, szívesen látlak. Aztán ismét megölelte az alázatos asszony nyakát. — Vesd le a kalapodat, éde­sem, itt laksz. Mi csak keszke­­nyőt viselünk, te kalapot hor­dasz. Tán slájert is viselsz? Itt laksz, ülj le. Itt nincsenek szo­bák; csak ez a bolt, aztán a szobám s a konyha. Itt nincs első szoba, mint neked volt! De itt van egy jó szív, egy darab kenyér. Kerülj be, kedvesem. Én nem kisérhetlek be, mint egy frajla, mert a boltot nem hagyom itt. Eredj csak be; én­­bizom benned, menj csak ma­gadra. És betuszkolta, s fanyar mo­sollyal nézett utána. Ah! igen elégedett volt. ő vén, bosszús, zápon maradt leány, s tán so­hasem volt elégedett életében. De ah! nagy, szabad lélegze­tet vett. Mintha csak egy nagy hegy­re repült volna fel s- ott üdítő levegő érte volna. ő mindig alul volt. Az élet nyomta, ő kesernyés, csúf volt. Mások kacagtak, szeretkeztek, férjhez mentek, gyermekeket neveltek, ő sovány, szegletes, csufszáju volt. Más s kényez­tette, ő is mart, dulakodott, ahol tehette. Nem volt szive senkihez, nem könyörült sen­kin, garasait hitelbe adta a vá­rosvégi cigányoknak nagy in­teresre, s ha nem fizettek, pe­relt, s eladta utolsó párnáju­kat. Egyszer végre ránézett a jó sors. Egy barátnét fogott, akit nyakon ragadt a nyomorú­ság, s leteperte, s őrá szorult. A vén irigy leány kinyujtózko­­dott kéjesen, s megropogtatta a derekát. Jól esik tudni, hogy ő erősebb valakinél. Vevők jöttek. A vén leány be­kiáltott: — Pepim! Jöjj, kedvesem! Adj egy csomó sáfrányt ennek a jó szomszédnak. Ott áll látod a portéka a fiókban. Légy szi­ves Pepim a vevőkhöz. Az em­ber megélhet utánuk tisztessé­gesen. Nem uraskodhatik, nem tarthat első szobát, nem visel­het slájert, de van kény ere, s öregségére nem marad az ut­cán, mint valami kidobott ku­tya ... Jut kenyérre s pecse­nyére is. Mi nem éhezünk, ugye, kedves szomszéd? Sőt az ember öregségére irgalmassá­got tehet azokkal, akik rászo­rulnak ... Úgy bizony ... S maga megdőlt a stelázsi­­hoz; csontos kezeit összefonta a gyomrán, és malmot csinált a hüvelykeivel. Sovány élvezetei voltak eddig. Néha legénykék jöttek a bolt­ba szivarért. Azoknak szívesen adott, meg is gyújtotta nekik, hogy élvezettel nézze, mint sá­­padoznak, betegednek meg a gyenge legénykék a füsttől, mint háborodnak fel kínosan. Utálta a vénkisasszony a gyer­mekeket. A szegény segsikete­­dett egy kissé, s ha a gyerme­kek kacagtak, bizonyosra vette, hogy rajta kacagnak. Jó volt az is, ha a tudatlan parasztra ráköthetett valami rothadt, férges, romlott portékát! Ah! mindennél többet ér a Pepi. Beszédes lett; a vevőkhöz fordult: — Szokják meg, kedves szom­széd, Pepimet, a barátnémat. Mi együtt nőttünk fel, de ő úri sorsba került. Az ura jó fize­tésben volt, de férfi keres, asz­­szony takarít, ő szegény élhe­tett volna egész életében. Nagy lakodalma volt szegénynek, de az ember maga sorsának ková­csa. Most szegény úgy maradt az ura halála után, mint az ujjam, s én vettem ide magam­hoz, hogy özvegységére ne ma­radjon a kertek alatt. Jól mérd, Pepim, a sót! Az embernek meg kell becsülni azt, akitől a ke­nyeret kapja. S a szegény megalázott asz­­szony felé közeledve, utálatos nyájasággal simogatta kis bus fejét s veregette gyenge válla­it. Valósággal kéjelgett a párt­fogásban. Reggel mindjárt vízért küld­te a korsóval a Marosra. De még az utcán is ment, mind adta neki a jó tanácsokat. — Jól vigyázz magadra, ked­vesem, el ne tévelyegj, mert tudom én, némely asszony életrevaló, más élhetetlen, már az igy születik bele az ember­rel. Jobbra menj, azután balra az ösvényre, mikor a tutajra lépsz, nehogy megcsússzál, mert azt nem venném a lel­­kemre, ha valami baj érne ... Amíg Pepi alássan meghaj­tott fejjel ment za utcán, a vénkisasszony mély tekintettel kisérte, mig csak el nem tűnt a fordulónál. A berek elején agy haszonta­lan suhanc: Pintyi utolérte Pe­pit, s szó nélkül elvette kezéből a korsót. Megmeritette, de nem köszöntötte. Csak ment mellet­te s a fordulónál adta vissza a korsót. — Nem kisért-e valaki? — kérdezte otthon a vén leány — nem szépelgette neked valaki? Itt ügyeljen az ember a becsü­letére; a város kicsi, s az em­berek pletykásak. Azért mon­dom, szegények vagyunk, de szemérmesek. Csakhamar ki is öltöztette a barátnéját. Az ő régi ruháit aggatta reá. Csípőtől aljas, fod­ros, szinehagyott ruhákat, bő­száru ujjakkal ellátott réklit adott reá. Mintha hallottuk volna, milyen kegyesen nyújt­hatta oda neki: hogy legyen a szegényeknek is. Önkéntelenül megújult min­denfelől a részvét a szegény Pe­pi iránt. Reggelenként egyik vagy másik szomszéd elmenvén a bolt előtt, betértek oda, s ki­vették Pepi kezéből a seprüt, hogy helyette kiseperjék a pá­­dimentumot. A vén leány ezt kedvetlenül nézte, s igy szólt: — Ne rontsák a barátnémat. Hagyják, hogy dolgozzék. A munka megvigasztal egy ilyen szegény özvegy asszonyt, aki elvesztette az urát, s akinek az volt a baja egész életében, hogy mindenki kényeztette. Életrevalónak kell lenni, mert az ág is huzza a szegényt. Ipar. kodni kell. így bizony, Pepim, látod! Itt téged mindenki sze­ret, nemcsak én. Mi már ilye­nek vagyunk, nem vagyunk ténsasszonyok, hivatalnokok, de jók vagyunk. Az utón elmenők barátsá­gosan köszöntötték Pepit, tu­dakozódtak egészsége után. Ka­ta harapdálta ajakát, s neheze­ket nyelt láttára. Ha gyerme­kes anya jött le az aprósággal, Kati megsimogatta Pepi előtt a kicsit, cukrot adott neki, s igy szólt: % — Erősen szeretem a gyer­mekeket. örökké kedveltem. A szép gyermek istenáldás. Nagy boldogság is, ha valaki gyámot nevel öregségére gyermekeiben. A jó Isten nem vonja meg az ilyen jutalmat a jóktól. De néz­ze! aki igy marad, mint az én kedves barátném, Pepi. Lássa, urasan éltek, mint hivatalnok­­néhoz illik, de mikor az urát magához szólította az Isten — hát mi maradt neki? Ér akkor valamit az uraság? Ki látja el? Ki segíti? Ki ad egy darab ke­nyeret, egy felvevő ruhát? Nagy áldás a gyermek. Egy sze­gény vén leány, mint én, nem panaszkodhatik, de egy meddő asszony, az sirhat bezzeg, ha megtagadta tőle az Isten ... Pünkösd reggelén nagy fú­riában láttuk a vénkisasszonyt. Éppen-nyíltak a borostyánok, s pünkösd vasárnap a csavargó Pintyi, az izgága, verekedő, rongyos Pintyi, ellopózván a boltajtó előtt, egy nagy csokor fehér és lila borostyánvirágot tartván nagy, veres kezeiben, beszólt nagy sebesen. — Szép piros pünkösdét ad­jon az Isten az asszonyságnak — s benyújtotta a virágokat Pepinek. Én azt hiszem, csak a fertel­­mes vénkisasszonyt akarta bosszantani vele, s ha ezt akar­ta, el is érte. Mert Kati dühö­sen kikapta a virágot az aláza­tos Pepi kezéből, s kitátván ■ nagy száját, utána hajította a ! csavargónak. I — Szemetezz az apád portá­ján, te betyár! Lopott holmit hozol hozzám, te tolvaj. Ide hozol virágokat? Kért valaki reá? Tán a helyet kémleled, hogy éjjel kirabolj. És utána futott, s a virágo­kat eltaposta dühösen a lábá­val. Pintyi röhögött, és cikon­­tatta körmével a fogait; Pepi­hez pedig igy rikácsolt a vén­leány: — Szerető kell tán neked, barátném? Te hozatod egy tisz­tességes házhoz fényes nappal az efféléket? Még azon a nyáron történt, hogy Kati nehéz betegségbe esett. A bolt azért nyitva ma­radt. Odahozatta a bolt mellé a belső ajtó elé az ágyat, s in­nen dirigálta Pepit, siettette Pepit, ha vevő jött, nyájas hí­zelgő szóval; — Már itt nem élünk, kedve­sem, mint ahogy az urad tar­tott. Itt dolgozni kell, hogy megéljünk. Gyorsabban húzd a fiókokat, tiz kezed legyen egyszerre. Látod! az Isten meg­fizet mindent. Hittem volna én valaha, hogy reád szoruljak? Mikor utánad küldtem, hogy fedelet adjak neked, s egy ha­rapás kenyeret, hát hitte azt valaki, hogy tesegithetsz ne­kem? Nem szorultam én rád, kedves soha, nem kértem én tőled soha semmit. Büszke vol­tam egész életemben. De így él az ember, mert te most segít­hetsz is nekem betegségemben. Aztán amint rosszabbul lett, ha egy pohár vizet kért tőle (mert fektében pokoli melege volt, hogy két arccsontja or­mán eleven piros foltok gyul­­tak ki), elvévén a poharat, mégis igy szólt: — Nem tettél valamit ebbe a vízbe? Én ugyan tudod jól, nem mondok rosszat senkiről, de te nem szeretsz engem, azt érzem. Nem is hitte volna rólad az ember. Mindig ilyen alamuszi ártatlan orcád volt. Az urad, mikor elvett, ezzel a nyám-| nyám arccal vett meg, sohse is hittem volna, hogy érted enge­­met hagyjon el. Én nem hara­gudtam reá. Én nem voltam irigy. De láthatta volna, ha volt szeme (az Isten nyugtassa),! hogy mi köztünk a különbség. Mégis ő tégedett vett el, s en­gem hagyott cserben. De igy lett! ... S ki vagyok én? Lát­hatod,. .. Nekem szivem van ... Hiszen magamhaz vettelek, mikor senkid se volt. Pedig utáltalak ... És van eszem. Mert senkim se volt, s megél­tem, s még az özvegyének is marad valami. Ez a különbség köztünk... Ne félj, kedvesem, ne félj, nem hagylak el. De az ilyet félig lázban mond­ta. Néha azonban elfeledke­zett az ő csontigható nyájassá­gáról, s akkor kordoványszinü, sovány, bogas karjaival ször­nyen hadonászott s hevesen át­­kozódott lázában. Annak a lakodalomnak az emléke kínozta, amellyel a piszkos Koronka-udvarból vit­ték el Pepit asszonynak ... Ott muzsikáltak, táncoltak, s vő­félyek vezették gyengéden az ártatlan leányt... az élhetet­len Pepit... annak a férfiú­nak a karjába, akiért Kati oda­adta volna vérét... Verje meg az Isten... a szörnyű erős Isten, az igazságos Isten ... Aztán, ha visszatért a beteg eszmélete ... csendesebben for­dult Pepi felé. — Nem beszéltem valami bo­londot, kedvesem, Pepim? Ne hallgass, kedvesem azokra, amiket a beteg beszél... mert az nem gondol úgy, amint be­szél ... A beteg nem uralkod­­hatik az eszén ... S a kis Pepi ott ült az ágy fejénél, rakta türelmesen a je­ges borogatásokat a ráncos, ősz csapos hajjal éktelenre, miköz­ben lehajtotta kis fejét, és sirt... sirt. ZRÍNYI MIKLÓS: VESSÜNK SZÁMOT Által kell minékünk esnünk a mi szerencsénkén, ha megma­radást kévánunk, és úgy ves­sünk számot, hogy minékünk magunknak. Mert én nem lá­tok egy szomszédot is, sem egy idegen nemzetet is, aki a mi kedvünkért örömest szerencsél­tesse a maga békességes voltát a mi veszedelmünkkel. A víz­ben haló embertül fél a hajó­ban ülő is, hogy őtet is be ne vonja magával. Lengyel egyik szomszédunk; de ettül nem várhatunk semmi segítséget, mert ő maga is ez elmúlt hadakozásban megerőt­­lenedett, mert most is muszká­­tul békével nem hagyattatik . . . ennek a respublikának nincsen igyekezeti sem az uj jó hírnek, sem az országoknak keresésére, sem acquisitiójára, hanem a maga békével való maradására. Lengyelben azért nincs mit remélenünk. Német a másik szomszédunk . . . Azt tudjuk-e, hogy a né­met nemzet maga veszedelmé­vel megcserélje a békességét és boldogságot, melyben otthon vagyon? ... És ha szintén ad is segítséget, az mint elhiszem, hogy ad is valamit, hogy az vagy derekas legyen vagy con­­tinuálandó, hogy az elegendő lészen megmaradásunkra, hogy az a mi nehézségünk nélkül lé­szen, hogy az, ha nyér mit, ma­gának ne akarja tartani azt, hogy az in tempore legyen, akit rákháton mondanak a magya­rok, hogy jár: — alig hihetem. Olasz a harmadik szomszéd; de ennek távolléte, a tenger­nek közegeinkben való vetése . . . nem hagy minekünk nagy reménséget vetnünk az onnan való segítségben . . . Francuz nemzetrül van mit mondanunk. Ez a nemzet bizo­nyára hadakozó, dicsőséges, hatalmas, de az is nyilván va­gyon, mikor nem magának ke­res s nem magának hadakozik, nem igen sok jót várhatni tüle. A mi magyar históriánk két példát mutat felölök. Egyik mi­s RETTEGÉSBEN Á FALU Félve járnak a mulatók S az ifjak lehalkítják a nótát, Mesélnek a vén emberek S nagyot sóhajtanak az anyókák. Retteg most a magyar falu, Csönd legyen, mert most mindenütt kémek Leskelődnek a téli mezőn, Nagy csönd van a faluban most: félnek. De hó alatt, falu fölött Majdnem tavaszi szelek dúdolnak: Halnap már derülés jöhet S nem lesz már ilyen csönd holnap, holnap. ADY ENDRE SZÉCHÉNYI ISTVÁN — 1860-1960 — kor Nápoly alatt Zsigmond ki­rály a harcot a francuzok mi­att elveszité, az másik a pápai áruitatást. Egyikbül sem csi­nálhatunk magunknak felőlük kévánatos emlékezetet. Ahhoz, a francuz, ha győzedelmes, el­­türhetetlen, ha nyomorodott, semmirekellő. Muszkát nem számlálom ... az ő népek goromba, az ő ha­dakozások semmirekellő, vitéz­ségek nevetséges, politikájok ostoba, birodalmok tyrannis; kinek kelljen hát az ő segít­ségek! Anglia csaknem más világ, más természet, más hadakozás, nincs olyra sem szükségünk, sem kévánhatjuk. íme a keresztyénséget mind elő számlálánk, s nyilván lát­juk, ezektül sem lehet a segít­ség úgy, hogy az legyen funda­­mentoma az mi szabadulásunk­nak. De engedjük meg, lehes­sen, engedjük meg, sok idegen népek jöjjenek segítségünkre, de ha idegenben fog állani a hadakozásnak administratioja, bizonyára semmit nem bizakod­hatunk. Mert forgassuk fel a históriákat, és megtaláljuk, hogy jóllehet magyar is sok he­lyen botlott a vitézségben, és sokszor rosszul cselekedett, mindazonáltal a derekas vesze­delmek az idegenektül estek; holott avagy nem érzették úgy nyavalyánkat, avagy a kénte­­lenség nem erőltette őket a sze­­rencséltetésre, mint a magyart. Mert akinek nem borja, nem nyalja, és a magyar nemzet a Magyarországgal egyenlő ter­mészetet visel; valaki idegen ■jön belé, avagy nem tud, avagy nincs szerencséje az operálás­hoz. ZRÍNYI MIKLÓS (1620—1664) Ne bántsd a Magyart. Az Török Áfium Ellen Való Orvosság c. müvéből. “Istenért! nyissuk fel szeme­inket, vegyük hasznát eszünk­nek. Minekünk is mozdulnunk kell, akár akarjuk, akár nem s nehogy hátrafelé nyomattas­­sunk, lépjünk inkább előre.” (“Hitel” 1830.) Három év múlt el 1956 októbere óta. Kis ügye­sek kenyere lesz-e vájjon októ­ber, a rabulisztika mohó mo­csarába süppedt, érdemes öreg­urak vérnyomást kiváltó dél­utáni összezördülései tárgya, vagy egyszerűen gomblyukban felejtett emlékké szárad? — az őszinte vizsgáló kénytelen fel­tenni a kérdéseket. A barrikádok hősiességének meg van az értelme és a maga ideje, ugyanígy értelme van azonban az Íróasztalok “hősies­ségének” is. Az “én olyan bo­lond magyar vagyok borközi hangulatot melegítő frázisá­nak szónoka semmiben sem kü­lönbözik — bárhogyan is tilta­koznak ez utóbbiak — a bűvös “i” csalhatatlanságtól büzlő te­oretikusaitól és politikusaitól s mellettük, bármily paradoxul hangzik, annak a diáknak lesz inkább létjogosultsága, aki a szanszkrit gutturálisok célta­lanságával körmöli tele éjsza­káit. “Vegyük hasznát eszünk­nek” — hogy visszatérjünk Széchenyihez ebben a halálá­nak százéves évfordulójáról szó­ló különös megemlékezésben. Az elmélyült műveltség, a kiszélesült látókör, az értelmi világosság oda is eljut, hová az érzelmi motívumokra épülő be­állítottság — legyen bár a leg­magasabb fokon — soha nem kalandozhat el, s hogy az ér­zelmi értékeket hallgatólago­san se tagadjuk, mondjuk in­kább igy: csak az értelem-ve­zette érzelemvilág harmóniája vezéthet megnyugtató ered­ményre. Nem eszméink feladására gondolunk, holmi filozopter kozmopolitizmusra, s az össze­függés sem marad talán ho­mályban a “kiművelt ember­fők”, a Széchenyi-fölvetette problémák nemegyszer meglepő aktualitásának emlegetése nél­kül sem. így Németh László Széchenyije is félreértés nél­kül mondhatja el befejezésül: “. . . mondja meg honfitársai­nak, hogyha a birkák gyapját el is kell adni mielőtt kinő, va­lamit mégiscsak nyertünk ezen a tenger szenvedésen.” (Németh László: Széchenyi) A WOLFSBURGBAN levő Volkswagen gyár megkezdte nagyobb méretű Volkswagen kocsik gyártását. A gyár sze­rint az eddigi méretű kocsik gyártása is tovább folyik. RITKA házassági évforduló volt az angliai Nottinghamban. A 98 éves John Downham és neje a 99 éves Mary ünnepelték házasságuk 77-ik évfordulóját. CHARLES CHAPLIN április 16-án ünnepelte 71-ik születés­napját. A világhírű filmszínész a Genova tó partján fekvő ott­honában ünnepelte születés­napját feleségével és hét gyer­mekével. CSEHSZLOVÁKIA elkészítet­te első személyszállító tenger­járó hajóját. Az első cseh hajó 450 személy befogadóképességű. BUY U. S. SAVINGS BONDS ^2SZ5SS25SS25HS25íSESH5H52SH5HSHS2SH5S5í5HSE525HSi East St. Louisi és St. Clair County magyarok! Irodai bútorok, Írógépek, összeadógépek stb. stb. - mind a legjobb. 343 Collinsville Ave. East St. Louis, III. Tel.: UPton 4-0234 G5ffiaWSHS25£25252E5Z52 Itt a legmagasabb osztalékot kapja! Tartsa itt megtakarított pénzét! Takarékbetétek $10,000.00 erejéig biztositva vannak! Industrial Savings & Loan Association 412 MISSOURI AVE. East St. Louis, III. Tel. UPton 5-0840

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents