Evangélikus egyházkerületi líceum, gimnázium, IV-VIII reálgimnázium, Sopron, 1937
23 vezett iskola új lendülettel végezheti hivatását. Hogy a tanári testület milyen buzgósággal, új hévvel igyekezett a negyvenes években lehanyatlott intézetet újra fellendíteni, bizonyítja Radó Lajosnak 1854. máj. 2-án Király József igazgatóhoz intézett levele, amelyben így ír: „...tanodánknak nemcsak külalakja változott meg, hanem szelleme is megújult; látjuk miszerint benne olly férfiak működnek, kik azt avatott ügyességgel kormányozzák, s nevendékeiknek mind erkölcsi és vallásos kiképzésük körül buzgó hűséggel és atyáskodó gondossággal fáradoznak.“42) Valóban mélységes hálával kell gondolnunk mindazokra a férfiakra, akik ezekben a nehéz időkben olyan állhatatosan s olyan eredményesen küzdöttek egyházukért, az iskoláért s egyúttal a magyarságért. Az evangélikus gimnáziumok lelkesen szálltak síkra a magyar tannyelvért, s teljes mértékben átérezték a nemzet legdrágább kincséért, a nyelvért való felelősségüket; átérezték az ev. egyháznak az elmúlt századokból feléjük szóló ezirányú történelmi feladatát is. A tannyelvért eddig lefolyt, s még a nyilvánossági jog megadása után is folytatott küzdelemben a líceum részéről természetesen mindenekelőtt az igazgató vett részt: Király József Pál s mellette különösen Pálfy József. Amikor 1869. júl. 4-én Pálfy, már mint a tanítóképző intézet igazgatója meghalt, méltán mondotta az emlékbeszédet tartó Tóth János esperes, visszapillantva az ötvenes évekre: „Megszéllyed- tünk akkoron, mint az Ür tanítványai ama válságos éjszakán; néha ajtó bezárolva jöttünk össze mint ők egymást bátorítva, vigasztal- gatva... A Damokles kard fejünk felett függvén, történt olyan félénk szózat is, mely azt mondá: nekünk nincs jogunk követelni, kérés, könyörgés a dolgunk; egyházi jogainkat illetőleg is tabula rasat csináltak. És ezen időkben, ilyen s ezekhez hasonló esetekben csak hallottátok volna a bátor Pálfy ajkáról azt a lutheri mennydörgést, mely felvillanyozott, erőt s elhatározottságot adott."43) De éppen olyan hálával emlékezhetünk meg a többi tanárról is. E korszakban (1850— 1860) líceumi tanárok voltak: Csermák Kálmán, Domanovszky Endre, Fehér Sámuel, Halasy Károly, Hetyésy László, Hrabovszky Dávid, dr. Keszler Károly, Kleeblatt Hermann, Lehr András, Malatidesz Sándor, Müllner Mátyás, Petrik János Jakab, Poszvék Gusztáv, Raj- csányi János, Scheffer Károly, Schranz János, Szabó József, Thier- ring Károly, Turcsányi Adolf, Zsarnoviczky György. Nehéz helyzetük volt. Lelkűk őrlődött a kormány rendeletéi s nemzeti érzésük, lelkiismeretűk parancsszava között. S mégis nyugodt lélekkel állapíthatta meg az 1861. febr. 28-iki értekezlet jegyzőkönyve: „az idegen kormány parancsolataira s fenyegetéseire is egy hajszálnyira sem tért el...“ sem az egyház rendelkezéseitől, sem lelkiismeretük parancsszavától. Az evangélikus tanárság nemcsak Sopronban, egyébütt is hű maradt eszményeihez. Ennek a kornak egyik kimagasló evangélikus tanára: Breznyik János, a Selmecbányái ev. líceum igazgatója „Tervezet a magyarhoni á. h. ev. tanodák célszerű elrendezésére" 52) Líceumi lvt. 1854. cs. ,3j Egyházk. közgyűlés jegyzkv. 1869. aug. 18—20. 3. p.
