Evangélikus egyházkerületi liceum, gimnázium, Sopron, 1935
18 Berzsenyi lelkét, amíg ki kellett törni a vulkánnak! És áradt a tüzes láva, zuhogtak a kövek a nemzet lelkiismeretére, s azután rászitált mindenre lassan a szürke hamueső «így jár minden az ég alatt»... Nemcsak Berzsenyi, Kis János is azt mondja: «félelmem nemzetem elmúlását jövendölte». Ennek a korszaknak apostolain hányszor átcikázott a «nemlét iszonya», —: s a nemzetük sorsán érzett «szentelt fájdalom» mindennapos kísérőjük volt. S ez az első, amire ezek a felidézett szellemek tanítanak. Égető fájdalmat kell éreznünk mai nap is, valahányszor nemzetünk sorsára gondolunk. A magyar ifjúság lelkében kell lenni egy érzékeny pontnak, egy sajgó, vérző sebnek, amelyet nem engedhetünk begyógyulni addig, amíg Trianon nyomora rajtunk, amíg rab magyarok vannak. Ezek a nagy szellemek azonban nem maradtak meg a terméketlen, gyötrő fájdalomérzésben. A sivár jelen ellenére, a lelkűkre boruló félelem ellenére tudtak bízni, hinni a nemzet jövőjében s e hit alapján lelkesen dolgozni. Kis János, amikor a kezdődő irodalmi megmozdulást látja, így ír: «Félelmem helyébe az az örvendeztető remény lépe, hogy a magyarok újjászületnek s rájok fognak illeni a régi próféta eme szavai: erejek megújul és szárnyakkal magasságba repülnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem fáradnak el, járnak és nem lankadnak meg.» És Berzsenyinek lelkében zsongtak még a Magyarokhoz írt költeményének keserű strófái, amikor kipattan leikéből a nemesi felkelés láttára a nemzet őserejébe vetett hite. «Él még nemzetem Istene!» Bízik a kövér hantú, édes búzakalászt termő magyar földben, abban a földben, amelyet az ősmagyar lélek szeretetével művelt, s amelynek «thessáliai gyönyörű berkeit, nektárt csorgató kék hegyeit» költői hévvel magasztalja; bízik a magyar népben: «Tud győzni e nép, Attila magva ez»; s bízik a világot kormányzó bölcs Istenben, kinek színe előtt buzgón leomlik s akire nyugodtan bízza élete sorsát. A magyar föld, a magyar nép és a jó Isten adta vissza hitét. S ma is ezekhez a gránit alapokhoz kell visszatérnünk. Csodás, megnyugtató erő árad a földből, a népből, de ismerni kell, gondozni kell! S a magyar ifjúság előtt itt új feladatok széles mezeje tárul fel. E feladatok teljesítése közben, míg egyrészt erőt ad, másrészt erőt, hitet nyer az előtte álló nagy nemzeti feladatok megoldására s azt mondja majd, amit Berzsenyi: «Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély, — Nem félek!» S különösen nem fél akkor, ha mint Berzsenyi is, bűntudatát, bánatát és reményeit egyként odaviszi az Ür zsámolyához, —• s annak vezető kezére bízza magát, ki «szemöldökével ronthat, teremthet száz világot!» Ezek a felidézett nagy szellemek azonban nemcsak az örökké sajgó nemzeti fájdalomra, nemcsak a fájdalom ellenére is bizakodó hitre tanítanak meg minket: Lanítanak még másra is.
